Nagyon nehezen engedett Etus lánya kérésének, de amikor jobban belegondolt, maga is elismerte, hogy talán jobb lesz neki télen a meleg blokkban, mint a hideg, nehezen fűthető falusi házban. Hosszú telefonálgatás előzte meg a döntést, Miki veje már egy hete, hogy kijött hozzá a Daciával, és elhozta a legfontosabb cókmókokat. Most csak egy kézitáska van nála és várja, hogy a vonat lassan bezakatoljon a Váradi állomásra. Üggyel-bajjal, nagyokat szuszogva leszáll, és közben már vagy századjára eldörmögi, hogy esne belé a ménkű azokba a magas lépcsőkbe. Tavasszal majd az interszitivel megy haza, azt mondják, az sokkal kényelmesebb, csak drágább.

Átverekszi magát az aluljáróban kavargó tömegen, odamegy a bilétás bódéhoz, és megveszi a jegyet. A lányáék nem tudnak kijönni elé, mert dolgoznak, a gyerekek pedig oskolában. No, de sebaj, tudja ő a címet, kulcsa is van a lakáshoz, a szájába rágták, hogy melyik villamossal kell menni, hányadik megállónál kell leszállni. Járt ő már itt tavaly is, de Etus azt mondja, azóta sok minden megváltozott, így jobb, ha mindnet felír egy cetlire és magánál tartja a zsebében.

Csakhamar megjön a villamos, és Janika bá eltátja a száját a csudálkozástól, mert ő még ilyet sose látott. Az új Siemens csoda áramvonalas testével, elektronikus kijelzőjével egészen lenyűgözi. A szám, a fekete egyes stimmel, de a feliratot nem érti, mert neki a Bémer térre kellene mennie, ezen meg valami Piaţa 1 Decembrie-t ír. Most vajon jó, vagy nem jó? Tanácstalankodik egy keveset és elkámpicsorodva találgatja, hogy hogyan is kellene bejutni a tökéletesen zárt járműbe. Odafordult egy tökmagot köpködő atyafihoz és megkérdezi:

– Elnézést, hogy kell ide beszállni?

– Csak nyomja meg a butonyt.

– Micsodát kérem?

– Azt a gombot, ott ni. – De már oda is lép, és vadul rácsap egy zölden villogó, kör alakú kitüremkedésre.

– Köszönöm szépen – mondja Janika bá, és izgatottan szemléli, ahogy az ajtók halk zizzenéssel oldalra sirülnek. Belép, és rettenetesen boldog, hogy itt már nincsenek lépcsők. Hangosan köszön, de senki nem válaszol neki. Ezen megdöbben kissé, de sok ideje ninsc töprengeni, mert új próbatétel várja: meg kell keresni a lyukasztót. Riadtan pislog jobbra-balra, tétován szorongatja a jegyet. Csakhamar felfedezi a falra tapadó skatulyákat. Szemüveget is tesz, úgy vizsgálja, hogy vajon hová kell bedugni a bilétát. Jobb lesz segítséget kérni. Odafordul egy kislányhoz és kézzel-lábbal mutogatja, hogy mi a baj. A lányka nem tud magyarul, de azért megérti, mosolyogva kikapja a jegyet a kezéből, behelyezi egy szűk nyílásba, aztán elengedi. Halk surrogás, majd kilökődik a jegy. Janika bácsi csodálkozva látja, hogy a remek kis szerkezet rányomtatta az aznapi dátumot, a villamos számát, de még az órát és a percet is.

– Haj, haj, micsoda modern világ! Régen még lyukasztani kellett – csóválja a fejét. Abban a pillanatban a villamos meglódul alatta. Szinte hangtalanul siklik, nem zörög, nem rázkódik. Keres egy üres helyet, és leül egy újságot olvasó, öltönyös úriember mellé.

– Nagyon modern lett a város, mióta legutóbb itt jártam! – kezdi neki, de amaz válaszra sem méltatja. No, biztosan román ember, azért nem érti. Körbenéz társaság után kutatva, de mindenki fáradt arccal bámul maga elé, vagy mobiltelefonon fecseg, vagy szigorúan félrefordított fejjel tanulmányozza az ablakon túli városképet.

Nagyon lassan haladnak. Több stoplámpánál megállnak, és kezd nagyon melege lenni. Leizzad, a sapkáját is leveszi, mert merő lutyok a haja, és ijedten tapasztalja, hogy nehezen kap levegőt. Kinéz egy szimpatikusnak tűnő, középkorú asszonyt, és annak mondja:

– Nagyon meleg van itt, levegőtlennek érzem, nem lehetne kinyitni valami ablakot?

– Itt nincsenek ablakok. Ez légkondicionált villamos.

– Hát én ezt nem értem. Mi az, hogy lékacifántos?

– Légkondicionált. Mesterségesen állítja elő a levegőt és a fűtést. Itt most a fűtés be van kapcsolva, de a levegő nem cirkulál.

Hallgat Janika bá, ráncolja a homlokát, emészti a hallottakat. Kisvártatva megszólal:

– Oszt ha valaki véletlenségből szellentene, akkor nem lehetne kiszellőztetni?

Több helyről vékony kacarászás, vidám pusmogás hallatszik, egyre többen felfigyelnek az öregre. Az asszony zavartan válaszolja:

– Kiszellőzik a következő stációnál, mikor kinyílnak az ajtók.

– Persze, feltéve, ha valaki megnyomja a butonyt! – okoskodik Janika bácsi – Ej, de rosszul van ez kitalálva! No, akkor a következő megállóig senki ne szellentsen, mert nem bírja az epém!

Most már általános röhögés csendül fel a villamoson, a magyarok, akik értették, buzgón fordítják a románoknak, hogy azok is jót derülhessenek. A hír gyorsan szárnyra kap, már a villamos mindkét végében tudnak a fürge észjárású öregemberről.

Jobb a kedve most már Janika bának is, csak az nem tetszik neki sehogy sem, hogy olyan lassan halad a villamos. A kijelzőn megjelenik, hogy a Körös áruház megállója következik, de még húsz perc, mire elérik.

– Mér tötyögünk ilyen lassan?

– Csúcsforgalom van – magyarázza egy fiatalember. – Nagy a dugó, az autóktól nem lehet gyorsabban menni. Egy két perces utat, most húsz perc alatt teszünk meg.

– Felháborító! – veti közbe az iménti középkorú asszony – A fiamék Brüsszelben élnek, és ők mesélték, hogy ott külön sávok vannak a villamosnak, az autóknak, de még a bicikliseknek is. Az autó nem mehet rá a villamos vonalára, különben megbüntetik. Hol vagyunk mi még attól!

– Itt még a zebrán is veszélyben az ember – toldja meg egy vörös képű, ideges úr. – Vigyázzon bácsi, mert itt nagyon rövid a zöld, ahol meg nincs szemafór, nem állnak meg az autók, s úgy elcsapják, hogy vége lesz!

Janika bá hitetlenkedve csóválja a fejét, azt sem tudja, mit kezdjen ezzel a sok információval. Nem viseli tovább a bezártságot, odamegy, megnyomja a gombot, de az ajtó nem nyílik.

– Csak a megállóban lehet majd kiszállni – közli unottan az újságot olvasó öltönyös. Ejnye, a kutyafáját, hát mégis tudsz te magyarul!

– Hán? És ha valaki rosszul lenne? – De az úriember csak vállat von.

– Meddig tart a dugó? – akadékoskodik tovább Janika bácsi. – A Körös áruház után már gyorsabban megyünk?

– Nem, sajnos onnantól még rosszabb a helyzet – válaszolják többen is sajnálkozva.

– No, ha én ezt tudtam vóna, fel se szállok. Hamarabb odaérek gyalog, és nem izzadtam, fuldokoltam vóna ebbe a nagy lékacifántos villamosba!

– Azért az új Siemens-el csak hamarabb odaér az ember! – ellenkeznek vele egyöntetűen az utasok.

– Majd meglássuk!

Végre valahára bedöcögnek a megállóba. Janika bácsi elköszön, komótosan kiszáll és megindul gyalog a járdán. Nem siet, de nem is lötyög. Megy a maga tempójában. Megindul a villamos is, rángatózva, centinként jut előbbre az autók között. Janika bácsi kajánul vigyorogva integet a még mindig belül pácolódó utasoknak, miközben szép nyugodtan leelőzi őket. Majd a villamos is nekiered, és visszaveszi előnyét. De a pirosnál újra megtorpan és Janika bá ismét beéri. Izgatottak az emberek, szurkolnak az öregnek, integetnek, mutogatják, hogy erre, meg amarra tudja lerövidíteni az utat. Néha-néha úgy látszik, végleg kiesik a versenyből, akkora a hátránya, hogy abból lehetetlen feltámadni. De valami csoda folytán mégiscsak sikerül neki, fel-felbukkan, és ott kutyagol velük párhuzamosan. Fej-fej mellett haladnak. Az izgalom a tetőfokára hág, főleg, mert a nagy utcai forgalomtól, a nyüzsgő járókelőktől, nem is mindig látni hol tart, merre jár az öreg. Egyszer aztán végleg eltűnik a szemük elől. Mindenki azt hiszi, hogy győzött a Siemens, de ahogy begördülnek a következő megállóba, megrökönyödve látják, hogy ott áll Janika bá, támasztja a hirdetőoszlopot, mintha már régóta rájuk várna. Megnyomja a butonyt, belép, de csak úgy félig-meddig, mert nem akar már villamossal tovább menni, csak még mond egy-két szót:

– Na látják, én megmondtam, hogy megbízhatóbb ezzel járni! – mutogat nevetve saját lábára, majd elbúcsúzik és folytatja tovább gyalog, egészen hazáig.