4

Ahogy az életem elkezdődött,attól a naptól fogva,hogy először találkoztam Anderson-nal,hirtelen nem tudtam vissza emlékezni,milyen is volt régen.Tök ködös volt a múlt,pár apróságon kívül fogalmam sincs mire pocsékoltam az életemet.

De hát ilyen az élet.

Egy nap csak elkezdesz élni,és ott ülsz egy haveroddal a padon.Teszed azt,amit mindenki.Kipróbálod azokat a dolgokat,amiket a szüleid tiltanak.Minden könnyebb,ha van egy bajtársad.

Emlékszem azon a napon nagyon meleg volt.Az a fajta,ami már inkább frustráló,semhogy kellemes.Szél sehol.Én meg azon törtem a fejem,hogy ilyen élni?Ha másnak nem is,nekem ez,gondoltam.

Ahogy ott ketten ültünk,könnyen mondhatták volna emberek,hogy egymás szöges ellentétei vagyunk.Már csak az öltözködésünk alapján leeshetett az elhaladó embereknek.

Ő fekete dzsekiben,tipikus Chuck Taylor sztárkában(ami egykor még szürke volt,ma már inkább fekete) meg bakancsban ült.

Én meg egyszerű szürke felsőben(amin nem volt semmi,egy márkacég szimbóluma se),egyszerű rövid nadrágban meg,figyelj a cipőm az menő volt : Nike-os.

Na meg a hajszínűnk is különbözött.Ő világos szőke volt,én pedig korom fekete.

Egyszer csak odafordultam Anderson felé és feltettem egy kérdést,ami már jó ideje örlődött bennem.

—Miért a támlán ülsz?

—Hmm? — cigi volt a szájában,és a messzeségbe nézett.

—Miért a támlán ülsz? — kérdeztem,enyhén hangosabban.

—Ja,csak azért mert szeretem a természetet nézni.

Értetlenül néztem.

—...És innen egy kicsit többet látok.Plusz!Itt fent van egy kis szél!

—Tényleg? — mindent megadtam volna egy kis szellőért.

Felültem én is,és éreztem ahogy az arcomba fúj.Nagyon jól esett.Jobban,mint a cigaretta.

5

Amellett hogy utáltam Anderson „felnőttes szavait”,voltak olyanok amik megfogtak.

Egyik szerdai napon(épp torna órám volt,egyszóval: kihagytam),a továbbtanulásról beszélgettünk.

—A szüleim azt akarják,hogy dokinak menjek,sőt sebésznek!Tudod mennyire lehetek én doktor?Múltkor láttam egy felboncolt galambot és hányingerem lett.

Ezen felnevettem.

—Komolyan!

—Hol találtál te felboncolt galambot? — kérdeztem.

—Na jó,nem láttam,csak a példa kedvéért mondtam.Nem birom a belső szervek látványát.

—Most,hogy mondod nekem is megemlítették már,hogy nem gondolkodok-e egészségügyire menni.Szép szakma,meg hasonlókat mondogattak.

Felállt a padról,aztán állva szónokolt.

—Ezt jegyezd meg Chuck! A szülők nem a legjobbat akarják nekünk,ők azt akarják,ami szerintük a legjobb!Egy csomó szülő nem is érti a saját gyerekét. — a távolba nézett.Nagyon messze.

Egy-két perces csönd után folytatta.

—Egyáltalán miért kéne,hogy jövőnk legyen? — kérdezte,szerintem önmagától — hisz a legjobb az,ha nincs is jövőd.Ha a mának élsz.Én legszívesebben utaznék egész életemben,csodálatos vidékekre hajtanék,különlegesen embereket,kultúrát ismernék meg.Ez az én nagy tervem a jövőre!

Én még akkor nem tudtam mi is akarok lenni.Csak sodródtam az árral.De igazán megfogott ez az utazós dolog,amiről Anderson beszélt,szóval:

—Ezt tényleg meg lehet csinálni? – kérdeztem.

—Nem ez a kérdés.Hanem hogy akarod-e?

—Persze,hogy akarom!

—Nagyszerű!Akkor itt és most megfogadjuk,hogy ezt az álmot megvalósítsuk,közösen,amennyiben egyikünk sem hal meg,vagy esik szerelembe egy nővel,aki elcsavarja a fejét ettől az álomtól és azt ordibálja,hogy menjél már dolgozni,te lusta disznó!

Nevettem,ő pedig felém nyújtotta az öklét.

—Oké? — kérdezte.

—Oké! — és összeütöttük az öklünket.