Az eső, még az éjjel sötét leple alatt lopózkodott be a faluba. Először csak gyengéden, a tetőket simogatva hívta fel magára a figyelmet, majd később, hajnalban a szelet hívta segítségül, és így együttes erővel, reggelre már durván kopogtatták a kunyhók ablakait. Az egyik ilyen ablak mögül, egy vénasszony szikkadt, savanyú arca bámult kifelé, közben fejét csóválta.

 - Rossz nap ez a halálra – panaszkodott, majd elfordult és lassú, kimért léptekkel az ágyához csoszogott.

- Jaaaaj – jajdult fel, mikor az ágyárra huppant. Az éjjeliszekrény fiókjához nyúlt, kihúzta, és egy közepes méretű, átlátszó palackot emelt ki onnan. A palack ló vérrel volt felöntve, mely az éjszaka során rendesen meghűlt. A biztonság kedvéért érdemes lett volna megritkítani, hogy a vér majd ne keltsen feltűnést. De az asszony vén és lusta volt. Emellett rengeteg temetésen is már részt vett, és úgy gondolta, hogy a pap, mint mindannyiszor, most is szemet huny az áldozott vér hollétéről.

- Bah! Mi az, hogy?  – kelt ki magából.

- Az a kis senkiházi egyáltalán örülhet, hogy részt veszek annak a ribanc anyjának a temetésén! - ezzel a palackot a zsebébe dugta, még egyszer ellenőrizte a térdére helyezett puha párnácskákat, felállt és elhagyta kunyhóját.

Donis Elyssin elsőként érkezett. Az egyfolytában zuhogó esőtől már rég bőrig ázott, mikorra a gyászoló nép megkezdett gyülekezni. Donis közelebb lépet az előtte magasló, ötszáz fokos lépcsőhöz. Út a mennyekbe – így is szokták nevezni a monumentális lépcsősorozatot. A magisták hitvallása szerint minden jelenlévő gyászoló köteles volt térdre ereszkedve végigmenetelni a hosszú lépcsőn. Természetes körülmények között persze, csak nagyon kevés embernek lett volna ereje, egy ilyen fárasztó meneteléshez. A lépcsőt viszont a szertartás előtt a papok megáldották, mire az mágiával töltődött fel. A varázslat titka abban rejlett, hogy minden páratlan lépcsőfok élesen belevájt az ember térdébe, mire a következő azonnali gyógyulást biztosított és a sebet egy szempillantás alatt összeforrasztotta. Így e módjára kúszott fel a nép, lassacskán, térdre ereszkedve és vért ontva. A lépcső legfelső szintjén, egy szent oltár helyezkedet el, melyre a halott test volt ráfektetve. A hit szerint mindenkinek ugyanúgy kell elhagynia a világot, ahogyan megszülettünk – vérben és meztelenül. A meztelenséggel nem volt gond, viszont a vér, az néha problémát jelentet. A hit megkövetelte, hogy a halottat csakis friss és feláldozott vérrel szabad bekenni – ugyanúgy ahogy az újszülöttért az anya áldozza fel saját vérét. A menetelés többnyire megoldotta ezt a problémát is. Egy száraz napon a gyászolók elegendő vért voltak képesek összeszedni. Gondosan, kis üvegcsékbe gyűjtögették a térdükből kiáramló folyadékot és mire felértek, az összegyűjtött vérmennyiség elegendő volt ahhoz, hogy a halott egész testét bekenjék vele. Donisnak viszont nem volt ilyen szerencséje. Egy ilyen esős napon képtelenség volt a vért úgy összegyűjteni, hogy az nem keveredett volna az esővízzel. Ilyen körülmények között senki se merte bevállalni, hogy ott, helyben próbálja begyűjteni saját véráldozatát. Szerencsére a vénasszonyok a sokévnyi tapasztalat után, már egy jól kidolgozott módszerrel tudták helyettesíteni ezt a hiányosságot is. Zsebükben már ott lapultak a flaskák, telis tele megtöltve különböző állatok vérével. A flaskák mellet elvarázsolt párnákat helyeztek a térdük elé, amivel bebiztosították, hogy a menetelés a legkevésbé legyen fájdalmas számukra. A menetelés nekik nem a tisztelet, az áldozat vagy a gyász kimutatásáról szólt. Az egész szertartásra csak egy eszközként tekintettek, hogy ilyen módon is elnyerjék a papok bizalmát. Véleményük szerint a papok álltak legközelebb istenükhöz. És ha jóban lesznek a pappal, akkor istenük se fog haragudni rájuk, és minden bűnt megbocsájt nekik. 

Donisnak viszont fogalma sem volt a vénasszonyok eltitkolt vér arzenáljáról és eltökélte, hogy ha kell, akkor saját életét áldozza fel, de akkor sem fogja hagyni, hogy a szertartás meghiúsuljon. Ugyanis a hit szerint, hogyha a gyászolók a menet közben nem gyűjtenek össze elég vért, azzal csakis azt mutatják ki, hogy a halott nem érdemelt ki elég tisztességet saját élete során. Ilyenkor a halott szelleme nem kaphatott megnyugvást és mindenki egyhangúan elítélte és bűnösnek találta. Volt viszont egy kivétel, ami ugyan nem volt gyakori, de előfordult, hogy egy bátor lélek kiált a halott mellet, és felvállalta, hogy öngyilkosságot követ el, és a túlvilágon gondoskodik arról, hogy a bűnös lélek megtérjen, és méltó szolgálja váljon egyetlen istenüknek. Egy ilyen tett akkora nemességgel bírt, hogy senki se merte megkérdőjelezni.

Donis késsz volt rá, hogy ilyen tettet hajtson végre. Másrészt nem akart meghalni. Ne essék viszont kétség, nem félt a haláltól. Ép ellenkezőleg. Vágyott rá hogy meghaljon. Hogy újra találkozhasson szeretet anyjával és hogy örökre együtt maradhassanak. Viszont a szeretet mellet, más érzelmek is kavarodtak az ifjúban. A düh és a bosszú vágya, melyek arra késztették, hogy életben maradjon, megtalálja anyja gyilkosát és megbosszulja azt az embert, aki a legfontosabb volt számára. Erre viszont csak akkor lesz képes, hogyha ma életben marad. A menetelés megkezdődött és Donis a többiekkel együtt letérdelt az első lépcsőfokra. A fajdálom mélyen belehasított a térdébe, ő viszont azt legyúrta, és közben összeszorított fogakkal egyetlen istenükhöz fohászkodott, hogy az végre alítsa le a zuhogó esőt.

Maszlin ép a menetelés végére érkezett meg. Az eső még mindig zuhogott. Doniszéknak már csak pár lépcsőfok maradt hátra. A vártnál jobban elhúzódott a mágus kinevezése és már kezdett attól félni, hogy elszámolta magát Krolinnal kapcsolatban. De az főmágus végül ellengette őt, ami megerősítette benne azt a hitet, hogy Krolin tudja hová megy és ki után.

 - Vén bolond – mosolyodott el magában – azt hiszed okosabb vagy mindenkinél. Na, majd a végén kiderül melyikünk járt a másik előtt egy lépéssel - gondolta. Most viszont fontosabb dolga is akadt, elhessegette gondolait és elméjét csakis az előtte álló jelenetre szegezte.

Félrenézett és odaszólt a papnak – innen átveszem a szertartást.

- Természetesen uram – felelte a pap.

Maszlin várt még pár percet ameddig a gyászoló nép összes tagja fel nem ért a lépcsőn. Ezután feléjük fordult, széttárta karjait és így szólt:

- Meztelenül és vérben testvéreim.

- Így születtünk és halunk meg – szólt a nép.

Maszlin kivárt. Tudta, hogy Doniszra nagyobb benyomást fog kelteni a várakozással feltöltött feszültséget keltet csend. Szemeit a fiúra fordította és újra megszólalt.

- Volt szerencsém ahhoz, hogy megismerhettem Elysset. Sajnos nem mondhatom azt is, hogy közeli jó barátja lettem volna. Elysse nagyon nehezen engedte közel magához az embereket. Sőt, merem állítani, hogy nincs olyan ember, aki azt mondhatná magáról, hogy az évek során kiismerte őt. Mindig gyanakvó volt, és nem bízott meg senkiben, és nem hitt senkinek sem. Egyetlen egy emberen kívül. Ő pedig most itt ál előttem. Donisz, mindenki tudta, hogy kapcsolatotok egyedi volt és felbecsülhetetlen. Rátok nézve tekintettel, nem szaporítanám tovább a szót és szeretném elkerülni azt, hogy fölösleges hitcsevegéssel bemocskoljam a szertartás egyszerűségét. Szerintem édesanyád ugyanilyen véleménnyel lett volna. Donisz könnyes szemekkel csak némán bólintott.

- Így hát testvéreim, térjünk rá a szertartás következő pontjához – az adakozáshoz – folytatta a mágus. Maszlint nem lepte meg, hogy az áldozott edényhez javában csak a vénasszonyok sorakoztak fel, mindegyik kezükben tartva egy - egy palackot, feltöltve különböző állati vérrel. Maszlinnak nem volt idegen a vénasszonyok átverése, és nem volt módjában leállítani a szemlátomást keltő istenkáromlást. A kérdés már csak az volt, hogy a fiú lesz olyan naiv, hogy elhiggye, a palackokból kiöntött vér tényleg az asszonyok személyes áldozatai. A mágus kételkedett benne, hogy a fiú engedi majd magát meghazudtolni.  Gyanakvása hamar beigazolódott, mivel rögtön az első vénasszony szerencsétlenségére a vér a palackban jócskán meg volt hűlve. Az asszonynak még jó néhányszor meg kellet rántania üvegjét is, hogy annak tartalma kikecmeregjen az edénybe. Egy más helyzetben, más halottaknál és más gyászoló rokonságnál ez még nem lett volna nagy baj. A legtöbb esetben a rokonok ügyet sem vetettek volna egy hasonló helyzetre. Ezen a környéken jóformán csak gyáva, egyszerű emberek éltek, akik nem voltak oly bátrak, hogy saját életüket áldozzák fel egy halott kedvéért. De Donisz nem tartozott közéjük, és a vénasszony bohóckodassa láttán azonnal közbelépett.

Az ifjú először csodálkozva, de mégis boldogan figyelt fel arra, hogy több asszony is képes volt a rossz idő ellenére, jelentős vérmennyiséget összegyűjteni. Ámde amikor rájött, hogy miben is rejlik a turpisság, újonnan elöntötte a düh és mérgesen felkiáltott.

- Elég legyen! – gyors léptekkel az edényhez sietett és egy jól irányzott rúgással azt feldöntötte.

- Mit képzelsz magadról, te kis szaros! – háborodott fel a vénasszony.

- Maga csak fogja be a száját, vén szipirtyó! – oltotta be a fiú.

– Hamis vérrel próbálta bekenni anyám halott testét. Ez istenkáromlás!

- Hogy merészeled.... – próbálta a vénasszony megvédeni magát, de Donisz már ügyet sem vettet rá. Elfordult tőle, térdre ereszkedet és Maszlinhoz szólt.

- Élek a halott utolsó jogával. Saját öngyilkosságommal gondoskodom róla, hogy a halott lélek a túlvilágon hű szolgálja váljék a mi egyetlen istenüknek – Kantonnak.

Maszlin számított rá, hogy a szertartásnak lehet egy ilyen végkimenetele is. De felkészült erre az esetre is, és pontosan tudta hogyan mentse meg a fiú életét.

- Nincs kétség tetted nemességéről ifjú Elyssin. És ha tényleg ez a kívánságod, ám legyen. Senki se állhatja utadat.

Donisz felállt és indult is anyja holttestéhezz. Maszlin azonban kinyújtotta a kezét és megállította. A fiú értetetlenül meredt rá. A mágus azonban már nem a fiút nézte, hanem szúrós szemeivel a bűnös asszonyt fürkészte.

- Nincs kétség a fiú nemességéről – jegyezte meg újra. Csakhogy, ahogyan azt már ő is megemlítette, az imént istenkáromlásnak voltunk tanúi. És egy ilyen bűn Kanton számára megbocsáthatatlan. Sőt, árulja el nekem, ez volt az első esett, hogy ilyen hitvány módon próbált vért adakozni? És mielőtt választ adna és megpróbálna újabb hazugsághoz folyamodni, tudja meg, hogy a mai napon voltam felszentelve egyiknek a világunk tíz mágusa közzé. Remélem, nem kell megjegyeznem, hogy mivel jár ez a cím.

- A vénasszony halálig rémülve próbálta menteni az irháját – uram... de én... a többiek is... – nem érdekelnek az ócska kifogásai – szólt közbe a mágus – válaszoljon a kérdésre.

- Igen uram, igen. Már máskor is csaltam és hamis vérrel vétkeztem. De megbántam... bánom minden bűnömet uram... kérem, bocsásson meg – rimánkodott az asszony.

- Nem az én bocsánatomért kell fohászkodnia. Kanton, a mi istenünk az, akit elárult. Ép ezért egy nemes, bátor tett szükséges ahhoz, hogy a mi istenünk megbocsásson magának – ezzel a mágus elfordította a fejét és az oltár felé biccentet. Egy öngyilkosság, mely megmenti egy fiatalember életét ebben a világban, és elkíséri egy másikét a túlvilágon. Egy ilyen tett elég kell, ahhoz legyen, hogy Kanton megbocsásson magának. 

 - Az asszony rémülten, könnyes szemekkel próbálkozott egy utolsót – esetleg valami más megoldás...

- Egy vagyok a tíz legfontosabb Kanton követői közül – fojtotta a szót az asszonyba a mágus. Ezen a szertartáson is csakis az ifjú miatt vagyok itt. Az ő tiszteletére. És nem azért jöttem, hogy vén, elkárhozott banyáknak lehetőségeket ajánljak fel, hogy miképp tisztítsák meg a lelküket szeretet istenünk előtt. A fiú elhatározta magát. Szóval döntse el gyorsan, hogy mit is akar. Vagy áldozza fel magát, vagy bízzon abban, hogy rövid maradandó élete során képes lesz annyi jót véghezvinni, hogy azzal eleget enyhítsen Kanton haragján. 

- Maszlin kirohanása több mint elég volt, hogy az megtörje a vénasszonyt. – Rendben van, megteszem – felelt lecsüggesztet fejjel és lassú csoszogással az oltár felé vette az irányt.

Donisz meglepetten, szó nélkül figyelte az események kialakulását. Még sosem látta Maszlint így kirohanni és először életében, nem mert megszólalni, és cselekedni sem a varázsló jelenlétében. Így hát csak csodálva bámulta a vénasszony csigatempó totyogását. Az odavonszolta magát az oltárhoz, levetette ruháit, kezébe ragadta az áldozó tőrt és kínkeservesen felmászott halott anyja mellé. A vénasszony rusnya, meztelen teste látványa, érzések áradatát keltette fel Doniszban. Egyszerre volt komikus a megöregedett, hájaktól csüngő test, szomorú az asszony könnyes arcától és dühítő, mert Doniszt megfosztották attól, hogy újra találkozhasson anyjával. Ellenben nagyon is megijedt, mert legbelül valahol mélyen elégedett is volt, hogy ma nemért véget élete, és egyaránt ezt egy jelnek is vette, hogy istene szándékosan kímélte meg életét, mert még tervei vannak vele a jövőben. Csak remélni merte, hogy Kanton tervei hasonlóak az övéivel.  

- Meztelenül és vérben – szólt utoljára az asszony – és ezzel együtt szíven döfte magát. A vér elárasztotta az oltárt és az asszony szétterült Donisz halott anyján.

- Így születünk és halunk meg – szólt a nép egyhangúan.