Ilyen lehet az Élet vonata….

Olvastam egy könyvet, ahol az életet egy vonatutazáshoz hasonlították. Nagyon érdekes olvasmány. Az élet olyan, mint egy vonatutazás. Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál. Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek, a szüleinkkel.
Sajnos a valóság más. Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maradunk nélkülözvén a szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat. Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek számunkra. Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket. Néhányan azok közül, akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást. Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során. Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon. Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után... Mások fel-és leszállnak, alig vesszük észre őket. Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon. Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba. De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt. Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordítani soha sem lehet. Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat. Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait... Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre. Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet. Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet. Úgy érzem, vigasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból... Azt hiszem, igen. Néhány barát elvesztése, akikkel utazás során találkoztam fájdalmas. A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik.... Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot teljesebbé, értékesebbé tenni. Barátaim, tegyünk úgy, hogy jó utunk legyen, és a végén mondhassuk, hogy megérte a fáradozást. Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni magunk után, ami a szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban. Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok jó utazást..