- Jó napot, Úrnőm! Hoztam egy kis frissítőt - nyitott be William Carina ajtaján, aki épp egy romantikus könyvet olvasott az asztalánál. A nap besütött az ablakon, és a fény megcsillant a haján, amit felfogott a tarkóján. Testhez feszülő, fekete, térd alá érő szoknyát, és kissé kivágott nyakú blúzt viselt, fűzővel együtt a szokásos, halvány ruhái helyett.

- Alig ismerek Úrnőmre! - mérte végig felvont szemöldökkel, és letette a tálcát a lány mellé.

- Ugye, milyen csinos vagyok? - nézett Carina Williamre, aki elképedve konstatálta, hogy Úrnője még a szemét is kihúzta fekete tussal. Kerek, mélykék szeme még sötétebbnek és hatalmasabbnak tűnt, amúgy is hosszú szempillái pedig még hosszabbnak és göndörebbnek. A férfit leginkább egy bogárra emlékeztette, de ehelyett így felelt:

- Kissé merészen néz ki, de igen, Úrnőm. Ön roppantul csinos.

A lány elpirult a bóktól, és igazgatni kezdte a haját.

- Igazán? - kérdezte kellemes hangon.

- Az úrfi biztosan el lesz ragadtatva öntől.

- Óh, igen! Daniel. Jön ma ebédre!

- Nehéz a választás, igaz? Az a sok, hozomá… szerelemre váró, nemes úrfi! De mit fecsegek itt összevissza?

- Mit is akartál mondani eredetileg? - vonta kérdőre összeszűkült szemmel komornyikját. - Nem jól értettem!

- Semmi, semmi… mondom, fecsegek itt összevissza.

- Jól tudom, mire akartál célozni, ne játszd itt az ostobát! Azonban engem a férfiak nem a hozományom, hanem a nagyszerű személyiségem és elbűvölő kinézetem miatt kedvelnek!

William elnevette magát.

- Bocsánat, eszembe jutott egy tréfás dolog.

- Nevess csak! - fonta keresztbe durcásan a karját. - Daniel akkor is szerelmes belém! Mondjuk meg is értem. Ki ne lenne szerelmes belém? - nézett bele a tükörbe, és elégedetten elmosolyodott.

- Ha jól tudom, az úrfit még csak egy napja ismeri. Én az ön helyében nem mernék levonni ilyen messzemenő következtetéseket. A szerelem kialakulásához idő kell.

- Mit tudsz te a szerelemről?

- Az igaziról? Őszintén szólva, semmit. De szeretnék hinni benne. 

- Nem is voltál szerelmes?

- Mit ért a kisasszony „szerelem” alatt? - nézett William tűnődve, bujkáló mosollyal a lányra.

- Én csak azt tudom, hogy te lennél a legutolsó ember, akibe beleszeretnék!

- Szó se volt rólam, Úrnőm - biccentett udvariasan a férfi. - Nem is értem, hogy fordulhatott meg a fejében engem felhozni példának. - William titokzatosan rámosolygott Carinára, aki elpirult. - Apropó… nem szeretném, ha félreértene, de azt javaslom, ha jót akar magának, így ne mutatkozzon nyilvánosan. 

- Ezt csak azért mondod, mert féltékeny vagy Danielre.

- Mégis, mi okom lenne rá? - vonta fel a komornyik a szemöldökét csodálkozva. - Én csak egy egyszerű komornyik vagyok, nem pedig az udvarlója. Ha szabad megjegyeznem, Úrnőm ma igazán furcsán viselkedik!

- Nincs semmi furcsa a viselkedésemben! - mondta Carina gőgösen. - Most távozz!

- Igenis, Úrnőm - hajolt meg a férfi, és kiment a szobából.

Tíz perc múlva kopogtattak Carina ajtaján, amire bosszúsan felsóhajtott.

- Mit akarsz már megint, William?! - „Nem hagy élni ez a komornyik…” - csóválta a fejét.

- Édesapád vagyok. Bejöhetek?

- Igen. - Carina megkönnyebbült, hogy nem William tért vissza. Amikor Samuel meglátta lányát, összecsapta a kezét.

- Te szentséges atyaúristen! Hogy nézel ki, édes lányom?! - mérte végig mélységes felháborodással. 

- Ezt… ezt meg hogy érted, papa?

- Úgy festesz, akár egy közönséges szajha! És ez a smink… Botrányos! Azonnal öltözz át, és mosd le az arcod! - tajtékzott.

- De… de… - dadogott a lány, és könnyek gyűltek a szemébe. Azt hitte, hogy gyönyörű és ellenállhatatlan, erre meg az édesapja „leszajházza.” Pedig legalább húsz percet szenvedett a sminkkel, hogy úgy nézzen ki, mint az egyik divatlapon lévő modell.

- Ne kelljen kétszer mondanom! Most kimegyek, hogy áthúzhasd a ruhádat, de ha tíz perc múlva is ebben vagy, szíjat hasítok a hátadból! - forrongott a férfi, azzal rácsapta az ajtót szégyentől vörös arcú lányára.

Nem telt bele fél perc, újra kopogtak - ezúttal két komornája, Edith is Juliet jelent meg a küszöbön.

- Szomorúnak tűnik a kisasszony - állapította meg Juliet.

- Édesapám azt mondta… azt mondta, úgy nézek ki, akár egy szajha! - szipogott a lány. - És hogy szíjat hasít a hátamból, ha nem öltözök át.

- Azért jöttünk, hogy ezt megakadályozzuk. Kérem, engedje, hogy átöltöztessük. - Carinának nem volt ínyére, de hagyta, hogy komornái levetkőztessék, majd belebújtassák egy halványrózsaszín ruhába. Ahogy belenézett a hatalmas, cikornyás keretű tükörbe, életében először elfintorodott a látványtól. Melle laposnak tűnt a ruhában, ami nem engedte láttatni karcsú alakját és előnyös idomait. Különben is, unta már a világos színeket. Vörösben, feketében, lilában akart pompázni, elvégre elmúlt már tizenhét éves, nem volt gyerek. Bosszantotta, hogy nem húzhat fel olyan ruhát, amilyet ő szeretne. 

Miután komornái távoztak, lemosta a sminkjét, bár a púdert magán hagyta a szeplői miatt, amik nem voltak ugyan feltűnőek, de őt zavarta. Attól tartott, Daniel úrfinak sem tetszene. 

Édesapja pontosan tíz perc múlva kopogtatott az ajtaján. 

- Szabad - sóhajtott fel csüggedten Carina.

- Szerencséd, hogy tetted, amire kértelek. Hogy volt merszed fölvenni azt a botrányos ruhát?! Különben is, honnan szerezted?!

- Át… átalakítottam az egyik régi szoknyámat - sütötte le a lány a szemét.

- De hát te nem is tudsz varrni! - fogta a fejét Samuel.

- Meg… megpróbáltam.

- Gratulálok „remekművedhez”. Add ide! - tette ki a kezét a férfi, és parancsolóan nézett lányára.

- Mit akarsz vele? - Carina megfogta a ruhát, és védelmezőn magához szorította. 

- Kidobni, természetesen! Mégis, mit gondoltál?!

- Nem!

- Mit mondtál? Ellenkezni mersz velem?!

- Nem adom! - makacskodott Carina, amire édesapja kijött a béketűréséből, és egy jókora pofont kevert le neki. Döbbenten az arcához kapott, és könnyes szemmel nézett a férfira.

- Tessék - hüppögte, és odanyújtotta neki a ruhát, amit durván kitépett a kezéből.

- Szedd össze magad! Így nem mutatkozhatsz Daniel úrfi és a családja előtt! - vetette oda lányának.

- Megérkeztek? - kérdezte Carina, és megtörölte a szemét.

- Igen. Indulhatunk? - pillantott az ezüst karórájára türelmetlenül, miután Carina lemosta az arcát, és abbahagyta a szipogást.

A lány belekarolt édesapjába, és magára erőltetett egy kényszeredett mosolyt. Útközben csatlakozott hozzájuk Angela, Samuel felesége. Amikor a lány meglátta Danielt, megdobbant a szíve. A fiú legfeljebb néhány évvel lehetett idősebb nála. Elegáns, sötét inget és kék frakkot viselt. Fekete haja vállára omlott, szeme barnán csillogott. Daniel édesapja és édesanyja ott álltak fiuk mellett, közrefogva őt.

- Üdvözlöm önöket szerény hajlékunkban. Örülök, hogy elfogadták a meghívást, és ezúton szeretném megköszönni a tegnapi, felejthetetlen estrét. Kérem, fáradjanak beljebb, az ebédet hamarosan tálalják - invitálta be őket az ebédlőbe Samuel Gray.

A fehér abrosszal leterített tölgyfaasztal szépen meg volt terítve. A falakon tájfestmények illetve portrék lógtak. A mennyezetről egy kristálycsillár függött le. A gyertyák fényárban fürösztötték a termet, ahol minden pedáns rendben állt. A szolgálók, köztük William, akire Carina vetett egy futó pillantást, úgy álltak ott, akár a szobrok. Daniel Carina mellett foglalt helyet, jobbján édesanyjával.

Miután Samuel Gray elmondta a pohárköszöntőt, felszolgálták az ételeket. Különböző, ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb ételek, húsok, saláták, mártások, köretek roskadoztak az asztalon. Mindenki azt, és annyit szedett, amennyit akart. Ez Carinánál egy fél csirkecombot, amiből kiszedte az inakat-és némi salátát jelentett. Amit nem evett meg, félrekotorta a tányérja szélére, holott édesapja direkt figyelmeztette, hogy ilyet ne csináljon, mert illetlenség. Rettenetesen finnyás volt, alig evett meg valamit. Bonbonokat és csokikat viszont előszeretettel fogyasztott - természetesen csak mértékkel, mert vigyázott az alakjára.

- Hogy ízlett az ebéd, Daniel? - kérdezte a lány csevegve.

- Finom - felelte a fiú szűkszavúan. Épp akkor nyelte le az utolsó falatot a desszertből. Carina még csak a felénél tartott annak a hatalmas szelet csokitortának, amit jobb híján ebéd helyett evett.

- Hogy tetszik itt nálunk? - próbálkozott a lány tovább.

- Csodás. - Carina elhúzta a száját a minden lelkesedést mellőző megállapítástól. Arra gondolt, hogy ha édesapja nem cserélteti át vele azt a feszülős, kivágott ruhát, Daniel úrfi is másképp viszonyulna hozzá, és nem felelgetne ilyen közönyösen.

„Bájos” - ezt mondták rá mindig, sohasem azt, hogy „gyönyörű”, vagy „lélegzetelállítóan szép.” Zavarta, hogy mindenki serdülőlányként, nem pedig nőként kezeli. Pedig igyekezett úgy viselkedni, akár az igazi úri hölgyek, bár érezte, hogy valamit rosszul csinál. Hisz a legutóbb, amikor kellette magát Dominic úrfinak, meg akarta a fiú becsteleníteni. 

- Olyan jól áll neked ez a ruha! - szólalt meg Carina hangosan, és Danielre pislogott szendén.

- Köszönöm, kisasszony - bólintott a fiú, kissé feszélyezetten. A lány elégedetten elmosolyodott, amikor látta, hogy mindenki rájuk figyel.

- Milyen finom anyagból készült! - futtatta végig hosszú, törékeny ujjait Daniel karján.

- Carina! - szólt rá erélyesen édesapja.

- Igen? - kérdezett vissza bűbájosan. 

- Elég ebből a viselkedésből!

- Igenis, papa - mondta a lány behízelgően, és a szájába vette az utolsó falat süteményt.

Ebéd végeztével Carina és Daniel elmentek sétálni a kastély parkjába. Előtte azonban William félrevonta Úrnőjét „egy kis szóra”:

- Kérem, vigyázzon Daniel úrfival.

- Ezt meg hogy érted?

- Azt hiszem, nem kell emlékeztetnem Úrnőmet a múltkori incidensre… Ha netalán gorombáskodna önnel a fiatalember, akkor csak szóljon. De bízzunk benne, hogy nem fog erre sor kerülni.

- Chh…! Mi vagy te, a testőröm?!

- Ön az én Úrnőm, és kötelességem megvédeni.

- Rendben. Megengedem, hogy megvédj. De ha meglátlak, hogy a nyomunkban settenkedsz, elárulom a papának, hogy megcsókoltál! - szólt dölyfösen, és magára hagyta somolygó komornyikját.

Kint a nap ragyogóan sütött, csak a néha elvonuló felhők takarták el röpke pillanatra. A park hatalmas volt, szökőkút, és kisebbfajta erdő is tartozott hozzá. Carina dédapja szerette és gyűjtötte a különleges, egzotikus növényeket, és egy botanikus kertet hozott létre belőlük, ami ugyan a birtokhoz tartozott, de kerítés határolta el tőle. A legnevesebb művészek szobrai voltak kiállítva benne, ám Carina tetszését nem nyerte el egyik sem. Unalmasnak találta az összeeset, kivéve egy sárkányt mintázót. Kiskorában mindig fölmászott a hátára, és azt képzelte, hogy egyszerre megelevenedik alatta, és felszállnak az égbe. Most már persze nem hitte ezt, de néha-néha eltűnődött azon, milyen érzés lehet repülni. Ez újból eszébe jutott, amikor elmentek Daniellel a szobor előtt.

- Jó érzés lehet repülni. Nem?

- Bizonyára - vetette oda neki félvállról Daniel. Fél perc hallgatás után a lány törte meg a csendet:

- Öhm… Mivel töltöd a szabadidődet?

- Vadászattal, lovaglással, illetve elmém pallérozásával.

- Látszik is - bókolt a lány elismerően.

- Igazán hízelgő - felelte hűvösen.

- A komornyikom is rengeteget olvas, szolga létére.

- Valóban? - vonta fel a fiú a szemöldökét. - Mindazonáltal ez nem meglepő, hisz egy komornyiknak mindenhez kell értenie. Ó, nézd! Egy mókus - mutatott fel Daniel egy diófára. 

- Ó, de bájos! - kezdte el figyelni Carina a kis állatot, aki épp rágcsált valamit. - William szerint roppantul intelligens állatok. Papa azt mondta, fogok kapni egy cicát!

- Igazán? Ez nagyszerű.

- Papával már jártunk is egy díjnyertes tenyésztőnél. Neked van macskád?

- Ki nem állhatom a macskákat - sóhajtott fel Daniel bosszúsan, amire Carina elhúzta a száját.

- William szereti őket.

- Én inkább kutyapárti vagyok.

- Túl hangosak a kutyák.

- Nekünk összesen tíz vadászkopónk van, és mind kitűnő nevelésben részesült.

- Olyan durva dolog a vadászat!

- Mégis megeszed az állatok húsát.

- Az más, mivel nem én ölöm meg őket.

- Közvetetten igen.

- Valamit William is magyarázott erről…

- Nagyszerű! - Danielen látszott, hogy kezd kijönni a béketűréséből, de ezt Carina nem vette észre.

- Celestinának fogom hívni. Ugye milyen bájos név?

- Rendkívül - mondta a fiú, és idegesen rápillantott az órájára.

- Fehér színe lesz, és hosszú, selymes bundája, amit lehet fésülni. Kap majd kis ruhácskát is, és rengeteg játékot.

- Ruhácskát!? - kérdezett vissza a fiú megrökönyödötten.

- Ő lesz az én kis hercegnőm!

- Előre sajnálom… - morogta Daniel az orra alatt, amit Carina nem értett jól.

- William azt mondta, a legjobban hozzám a macskák illenek.

- A macskák sunyik, alattomosak és kétszínűek. 

- Hogy mondod?! A macskák gyönyörű, intelligens állatok, és William szerint…

- Na ebből most volt elegem! William, William, William… Mégis ki ez a „William”, hogy ennyit emlegeted? Csak nem a kedvesed?!

Carina jó tíz másodpercig szóhoz sem jutott döbbenetéből, csak tátogott, akár egy hal. Először elsápadt, aztán pipacsszínűre gyúlt az arca.

- William a komornyikom, nem a kedvesem! - toppantott dühösen a lábával. - Még a feltételezés is sértő! Azonnal vond vissza!

- Nem szégyen az. Gyakran megesik az ilyen. Adott egy csinos, magányos úri hölgy, és a fiatal, jóképű komornyikja…

- Én... én ezt nem hallgatom tovább! - Ám Daniel folytatta: 

- …az úri hölgy szerelmes lesz belé, de tagadja még önmaga előtt is. Mert hát milyen fényt vetne rá, ha kiderülne, hogy egy közönséges komornyikkal hancúrozna legszívesebben…?

- Soha... soha meg sem fordult még csak hasonló gondolat a fejemben! 

- Ó, én általánosságban beszéltem, de te mindjárt magadra vetted. Ez azért elgondolkoztató, nemdebár…?

- Kiforgatod a szavaimat!

- Tagadd csak, kislány. De a lelked legmélyén tudod jól az igazságot, és immár én is. Úri hölgy létedre képtelen vagy elrejteni az érzéseidet, minden rád van írva. 

- Hazugság! Arcátlan hazugság…! - fordult sarkon Carina. Visszarohant a kastélyba, ahol mindjárt belefutott Williambe, aki épp egy tortát vitt a kezében üvegtálcán.

- Mi a baj, kisasszony? Feldúltnak tűnik. Tán csak nem Daniel úrfi?

- Semmi közöd hozzá!

- Gorombáskodott önnel?

- Törődj a magad dolgával! - Carina mérgében kikapta a férfi kezéből a tortát, és teljes erőből a földhöz vágta. A tálca összetörött, és a rózsaszínes-fehér krém szétplaccsant a vadonatúj, vagyonokat érő perzsaszőnyegen.

- Megmondom papának, hogy leejtetted! - Ezzel lesújtó pillantást vetett Williamre, ám nem ment rögtön árulkodni, a szobája felé vette irányát. Különben is haragudott édesapjára, amiért felpofozta.

A szobája ajtaját gondosan bereteszelte, majd rávetette magát az ágyára. Fel volt dúlva attól, amit Daniel mondott neki. Még hogy szerelmes Williambe! Hogy is lehetne, mikor gyűlöli?! Különben is, egy grófkisasszonynak rangján és méltóságán aluli vonzalmat éreznie a szolgálója iránt. Ilyen nem történhet meg, és nem is fog soha! 

Legalább húsz percen keresztül feküdhetett ott, a plafont bámulva, amikor kopogtatás hangja ütötte meg a fülét.

- William?!

- Édesapád. Gyere a társalgóba, most fogják felszolgálni a teát.

Daniel egy félreeső kanapén üldögélt, és sütit eszegetett. Amikor Carina belépett a terembe, biccentett neki.

- Menj oda Daniel úrfihoz.

Carinának nem fűlött foga hozzá, de tette édesapja kérését. Gőgösen helyet foglalt a fiú mellett, rá se pillantva.

- Azt hittem, már vissza se jössz.

- Nem szerzem meg neked azt az örömöt.

- Milyen ellenséges!

- Talán nem kellett volna afféle valótlanságokat állítani, hogy szerelmes vagyok Williambe!

- De hát, drága kisasszony, ez az igazság! Különben miért lennél így feldúlva?

- Nem vagyok feldúlva!

- Hát persze - hagyta rá Daniel. - Akkor miért remeg a hangod?

- Nem is remeg! Különben is, mire alapozod ezt a szemenszedett hazugságot?!

- Feltűnően sokat beszélsz róla. William így, William úgy… De a vágyakozó pillantásod is sokat elmond, miközben róla beszélsz. Szüleid mit szólnak? Bár van egy olyan érzésem, hogy nem mondtad el nekik. És vigyázz is, hogy meg ne tudják, kis grófkisasszony, mert ha kiderül, nos… én nem lennék a helyedben. 

- Természetesen semmi ilyesmiről nincs szó, mivel nem vagyok szerelmes Williambe! - feszült ökölbe Carina keze.

- Ingerültnek tűnsz, pedig én nem vádollak.

- Érdekes, nekem úgy tűnt.

- Á, kitalálom, kicsoda ez a „William”. Csak nem az a magas, fekete hajú fiatalember, aki épp most szolgálja fel a mostohaanyádnak a teát? Igazán elragadó pár lennétek!

- Még egyszer mondom: nem vagyok szerelmes Williambe! - emelte fel Carina a hangját, olyannyira, hogy mindenki meghallotta. Befagyott a levegő, és a jelenlévők mind elképedve néztek Carinára, aki elpirult szégyenében, és lesütötte a szemét. William keze megállt a mozdulatban, és egyre csak töltötte a teát Angelának. A következő pillanatban velőtrázó sikítás törte meg a dermedt csendet. William annyira megdöbbent, hogy elfelejtette időben letenni a teáskannát, és leforrázta Carina mostohaanyjának a kézfejét.

Az emberek felpattantak a helyükről. Carina a szája elé kapta a kezét, és vádlón nézett Danielre:

- Ez mind a te hibád!

A fiú vissza akart szólni, ám Samuel Gray megelőzte:

- Vége a teadélutánnak! Eric, kísérd ki a vendégeket! - fordult az inas felé, aki bólintott. - Carina és William, veletek még számolok! - nézett rájuk lesújtón, azzal átkarolta jajgató feleségét, és elvezette.

- Nos... Elnézést a kellemetlenségért. További szép napot! - köszönt el Daniel, majd hagyta, hogy Eric kivezesse őt és a szüleit.

Carina és William kettesben maradtak.

- Ugye tudod, hogy ezért most kirúgnak? - villant meg Carina szeme kárörvendőn.

- Meglátjuk.

- Tudod, rengeteg, tőled képzettebb és alkalmasabb ember van erre a posztra. Én a helyedben félteném az állásomat.

- Én pedig az ön helyében félteném a megbecsülésemet.

- Hogyan?! Daniel úrfit okoljad, az ő fejéből pattant ki az a légből kapott, minden realitást nélkülöző ötlet, hogy szerelmes vagyok beléd!

- Minden bizonnyal - hajtott fejet William.

- Fogalmam sincs, hogy gondolhatott ilyen képtelenséget! Hisz te csak egy egyszerű komornyik vagy! - Carina szava elakadt, és egy pillanatra azt kívánta, bár ne lenne az.

- Valóban így gondolja…? Én úgy vélem, hogy a rang nem befolyásolja az érzelmeket. - Carina döbbenten nézett rá, még senkit nem hallott így vélekedni. A családja folyamatosan azt sulykolta belé, hogy a rang mennyire fontos. A rosszabb helyzetben levőket lenézték, megvetették. Carina még élénken emlékezett arra az esetre, amikor tizenhárom éves korában virágot szedett az egyik jóképű inasának, és az édesapja ezért a férfit elbocsátotta, őt pedig felpofozta.

- A rang igenis számít! Ki hallott már olyat, hogy egy komornyik elvette az Úrnőjét?!

- Egy embert nem a társadalmi ranglétrán lévő helye határoz meg, hanem a tettei. - Carina töprengve, összeráncolt szemöldökkel bámult maga elé, láthatóan ellentmondásba keveredett önmagával. Vacillált a két, teljesen különböző vélemény között, nem tudta, melyiknek higgyen. William szemlélete jobban tetszett neki, és belegondolt abba, mi lenne akkor, ha nem lennének ekkora tátongó szakadékok a társadalmi rétegek között.

Amíg Carina tűnődött, édesapja visszaérkezett.

- Carina Monica Gray! - szólt rá a férfi határozottan. A lány nyelt egyet. Sohasem jelentett jót, ha az édesapja a teljes nevén hívja. - Azonnal gyere velem! - mondta öblös hangon, azzal egy félreeső szobába vezette lányát.

- Mostohaanyád megsérült miattad! - üvöltötte, majd jól pofonvágta. Carina próbálta nem elsírni magát, már csak azért sem, mert Daniel azzal vádolta, hogy nem tudja leplezni az érzéseit. Igazat kellett adnia neki, mivel érezte, hogy legördül egy könnycsepp az arcán.

- Will... William töltötte a teát, nem én…

- Vele is még számolok, de most rólad van szó! Mostanában egy kicsit túl sokat engedsz meg magadnak, nem gondolod?! Mi az oka minősíthetetlen viselkedésednek?!

- Se… semmi - szipogta a lány, miközben a kezét tördelte.

- Túlságosan is el lettél kényeztetve, ez itt a gond! Egy napot se bírnál ki a kastélyon kívül! Hallgatnom kellett volna a szüleimre, és beadni téged egy leánynevelő-intézetbe!

- Egy… egy leánynevelő-intézetbe? - Carina nem bírta tovább tartani magát, kitört belőle a zokogás.

- De a legjobb lett volna, ha meg sem születsz! - vágta hozzá a kemény szavakat lányához. Carina egy pillanatra megrökönyödve, fájdalmas arccal nézett édesapjára, majd sarkon fordult, és sírva elszaladt.

Legalább egy órán át zokogott a szobájában, és egyre csak édesapja szavai visszhangzottak a fejében. „A legjobb lett volna, ha meg sem születsz!” - ezt kezdte ő is így gondolni. Hisz mi értelme az életének? Hamarosan édesapja kiválaszt számára egy minden valószínűség szerint túlkoros, zsíros férjet, akivel le kell élnie élete hátralevő részét. Ennél borzalmasabb sorsot el sem tudott képzelni. Irigykedve gondolt a szegényebb sorban levőkre, akiknek ugyan nincs semmijük, de legalább szabadok.

Rápislogott az órájára, és riadtan állapította meg, hogy öt óra múlt tíz perccel. Mr. Garret, a tanára nem tolerálta a késést, és mindig azt mondogatta neki, hogy a „pontosság a királyok erénye.” Ezzel Carina is egyetértett, és amúgy sem mert vitába szállni a férfival. Tőle még ő is tartott.

Megmosta hideg vízzel az arcát, de nem sokat ért vele, látszott rajta, hogy sírt.

Amikor belépett a helyiségbe, legnagyobb döbbenetére, Mr. Garret helyett William fogadta őt.

- Hát te meg…? Mit keresel itt? - mérte végig komornyikját.

- Ó, nem említette édesapja…? Mr. Garret megbetegedett, így én fogom tanítani önt, amíg meg nem gyógyul.

- Egy komornyik? Engem? Egy grófkisasszonyt?! Ez megalázó!

- Megalázó, vagy sem, ez a helyzet.

- Én ezt nem értem. Hogy lehetsz még itt? Hogyhogy nem rúgott ki édesapám?!

- Ha ez megnyugtatja önt, megkaptam a magam büntetését. Azonban szükség van a szolgálataimra.

- Amit te örömmel elvégzel, igaz?!

- Nos, kisasszony, ez egy komornyik dolga. De most nem, mint komornyik, hanem, mint tanító állok rendelkezésére.

- Chh…! - húzta fel az orrát Carina, de azért leült.

- Nos, hol is tartottak…? - foglalt helyet William a lány mellett, és kinyitotta az előtte lévő könyvet. - Á! A görög drámáknál. Föl tudná sorolni, mik a műfaj sajátosságai?

- Te vagy a „tanár”, nem? Nem az én dolgom felsorolni!

- Egy tanár kötelessége az is, hogy kikérdezze a tanítványát. Én csupán meg akartam győződni arról, hogy tudja-e a tananyagot.

- Persze, hogy tudom! Miket feltételezel?!

- Szóval..? - dőlt hátra William a széken, és egymásnak illesztette hosszú ujjait. Fejét oldalra biccentette, és várakozón nézett Úrnőjére.

- A drámák… - kezdett bele Carina, ám elcsuklott a hangja, amikor felpillantott a férfi mandulavágású szemébe. Feltűnt neki, hogy milyen sűrűek a szempillái, és milyen határozott vonalú az orra. Még soha nem figyelt meg senkit ilyen részletesen. Aprót sóhajtott.

- Hallgatom - biztatta a férfi a folytatásra. Carina összerezzent, és enyhén elvörösödött.

- Szóval a drámák… - harapdálta az ajkát zavartan. - Jellemző a drámákra a tömör nyelvezet, jelen idejű az előadás módja, és mint műnemnek két műfaja van: a tragédia és komédia. 

- Jól mondja, kisasszony. Tudja, mihez kapcsolódik a dráma kialakulása? 

- Valami ünnepséghez… Dionüszosz, ha jól tudom…?

- És azt tudja, hogy Dionüszosz minek az istene? 

- A bornak…? - találgatott bizonytalanul.

- Ahogy mondja. Az eposzokat vették már?

- Még nem. 

William kiselőadásba kezdett az eposzokról. Carina figyelme ellankadt, és kifelé pislogott az ablakon. Újból erőt vett rajta a szomorúság, mivel eszébe jutottak édesapja durva szavai és Daniel élcelődése. Szaggatottan felsóhajtott, és üveges tekintettel meredt maga elé. El sem jutottak a tudatáig a férfi szavai.

- Minden rendben, Úrnőm? - érintette meg William a lány vállát, amire összerezzent.

- Miért ne lenne?

- Olyan szomorúan néz a semmibe, és nem is figyel arra, amit mondok.

- Csak… - hajtotta le Carina a fejét.

- Van valami, amit nem mondott el Daniel úrfival kapcsolatban? Bocsánat, hogy így rákérdezek, de ugye nem erőszakoskodott önnel?

- Daniel gyűlöl engem! Ahogy édesapám is… - Carina hangja elvékonyodott, nem bírta tovább. Átadta magát keserű érzéseinek, és elsírta magát. Csak úgy rázta a vállát a panaszos zokogás.

- De Úrnőm… - ért hozzá a hátához a férfi.

A lány, mintha áram futott volna végig rajta, felpattant, és komornyikja felé fordult:

- Ne érj hozzám! Tudom, hogy te is gyűlölsz! Csak azért vagy mellettem, mert a papa ezt parancsolta! - vágta hozzá, azzal elrohant.

~~*~~

- Kisasszony! Hoztam a kedvenc süteményéből - kopogtatott be William úrnője ajtaján.

- Vidd innen! Látni se akarlak!

A férfi azonban ezúttal nem vette figyelembe Carina parancsát, és benyitott az ajtón. 

A lány neki háttal, az ablaknál állt, lehorgasztott fejjel. Kezével a párkányon tenyerelt, kitámasztva magát.

- Meg… megmondtam, hogy menj innen!

- Úgy éreztem, hogy Úrnőmnek szüksége van valakire, akire támaszkodhat - felelte, azzal, némi habozás után, átkarolta a vállát.

Azt hitte, hogy Úrnője vissza fogja utasítani a vigasztalására tett próbálkozását, ám legnagyobb döbbenetére, hevesen átölelte. Érezte, hogy milyen görcsösen szorítja magához, mintha az élete múlna rajta. Carina egész testében remegett, de William karjában megnyugvást talált.

- Édesapám gyűlöl. Le… leszajházott, és azt… azt mondta, hogy jobb lett volna, ha leányiskolába küld, és, és… - sírta. Komornyikja gyengéden simogatta a haját, hátát, és még erősebben szorította magához.

- Ss… - csitította, de Carina folytatta: 

- Fel… felpofozott. Azt mondta, bár meg sem születtem volna… Tudom jól, hogy te is ezt gondolod.

- Ez butaság. És biztos vagyok benne, hogy az édesapja sem gondolta komolyan. Szereti önt.

- Nem! Nem szeret. Engem senki se szeret…

- Úrnőm… - suttogta William, és enyhén eltolta magától a lányt. Megfogta az állát, és felbiccentette a fejét, hogy a szemébe nézzen. - Ez nem igaz. Csak sok ember hajlamos a felszín alapján ítélni, és nem azt nézni, ami legbelül van, ami igazán számít.

- Té-tényleg? - remegett meg Carina ajka.

- Valóban. Önben sokkal több van, mint amit a felszínen mutat magából.

- Ezt… ezt csak azért mondod, mert félsz, hogy ha mást mondanál, kirúgatnálak…

- Akkor nem mondanék semmit. Komolyan gondolom.

- Ahogyan édesapám is…

- De ez még nem jelenti azt, hogy nem szereti önt.

- Érdekes mutatja ki… - lépett el Carina a férfi mellől, és rákönyökölt a párkányra. 

- Ez nyilván családi vonás.

- Hogy mondtad?!

- Hozok Úrnőmnek teát a sütemény mellé.

- Nem kell.

- Hát mire vágyik?

Carina válaszra nyitotta a száját, ám valaki kopogtatott az ajtón.

- Szabad!

Eric, az inas volt az.

- Önt keresem - fordult a férfi William felé. - Elkélne némi segítség… Marie, a cseléd rosszul lett, és szalad a konyha.

- Máris. Úrnőm…! - hajolt meg William a lány előtt, és biztatóan rámosolygott.

- De… - szólt utána Carina halkan. Leeresztett karral, csalódottan állt ott, akár egy gyermek, akitől elvették a játékát. 

Kattant az ajtó, és ő magára maradt, kavargó gondolataival és érzelmeivel.

~~*~~

- Jó reggelt, Úrnőm! Meghoztam a reggelijét - kopogtatott be William Carina ajtaján, azonban nem érkezett felelet. Először arra gondolt, hogy biztosan alszik még, ám rossz előérzete támadt. Lenyomta a kilincset, és belépett a kisasszony szobájába. Azonban Úrnőjét nem találta sehol, szőrén-szálán eltűnt… Egy kis papír fecni hevert az ágyán, amin csupán két szó állt: „Ég veletek.”