Egyetlen pisszenést sem lehetett hallani. A hagurik szobormereven ültek és halálraváltan lesték hogy mi lesz.  Hogy élet lesz-e vagy halál. Mert a fekte tűzből, ha nem jól használják, egy ici-pici lángocska is elég hogy mindent elpusztítson. Ise-Gulan határozott hangon megszólalt:

-          Az a helyzet, kedves Kila, hogy nekem is vannak Dillazban kémeim, de talán ezt megbocsátod nekem. Az embereim nekem is furcsa dolgokat jelentettek, például azt, hogy fogságba ejtettél egy haguri kislányt, aki valahonnan messziről keveredett a peremvidékre, egy implantátummal kényszerítetted hogy teljesítse a parancsaidat, és idekülted mint Racsa hercegnő, hogy szerezze vissza nektek Jalalunt.

Megdermedtek az arcok, Kul-Anni úgy érezte menten összeesik. Ezek szerint a Nagyúr a kezdetektől tudott mindenről, és végig hagyta hogy ő eljátsza a szerepét. Kila akkor felvisított, és méltatlankodó hangon kiabálni kezdett:

-          Rosszak az értesüléseid! Nem tudom miről beszélsz, és sose tettem ilyet!

Ise-Gulan akkor odalépett hozzá és úgy pofon vágta hogy a királynő a falnak csapódott és felhasadt a fején a bőr. Erősen vérezni kezdett, és gyáván, sírva nyöszörgött. Akkor a Kancellár is felszólalt, és bekiabálta:

-          Igen, ez az igazság! Egy távirányítású szerkezetet ültetett a szegény kislányba, azzal kínozta, kényszerítette! Én tegnap tudtam meg, és kivettem belőle az implantátumot, ami ma reggel a laborban felrobbant! Meg tudom mutatni a maradványait, Dillazi technika. Ott a késem nyoma a lányka nyakán. Kila egy gyilkos, megölt volna egy hagurit!

Felhördült az egész tanács, megcsörrentek a kardok. Minden szem Kilára szegeződött, aki a lányával együtt már Ise-Gulan harcosainak karjaiban vergődött. Karsal-Bar nagy élvezettel bilincselte őket össze, és várta a további utasítást. A Nagyúr most megint csendre intett mindenkit. Elhallgattak a népek, hogy meghallják uruk szavát.

-          Az előbbi kis demonstrációt azért mutattam meg, mert meg akarom kérdezni tőletek, ugyan miféle haguri képes mind a háromféle tüzet birtokolni?

Mélységes csend támadt, és összezavarodtak az arcok, a gondolatok. Értetlenül néztek a hagurik. Kopogó szólt most, nagyon csendesen:

-          Egyedül csak te, Nagyuram.

-          Igen barátom. Egyedül csak én. No hát akkor ki tudja hogy mit jelent ez?

Kul-Anni úgy érezte hogy menten elájul. Elkapta valami jeges rémület, és a kollektív, zavarodott csend csak fokozta a félelmét. El sem tudta képzelni hová akar Ise-Gulan kilyukadni. Akkor a Nagyúr mély lélegzetet vett és beszélni kezdett:

-          Mindannyian emlékeztek még a királynőre, a feleségemre, Teskára. Tudom hogy mit mondtam nektek, hogy a nevét soha többé nem szabad kiejteni ebben a birodalomban, hogy senki a szájára sem veheti a családomat. Most mégis megszegem saját szabályomat, és elmesélek nektek egy történetet. A szép Teska nagyerejű fehér haguri volt, ötszáz éve keltünk egybe az Ava-Maián és a régiek még emlékeznek hogy mennyire szerettük egymást. Az úrnő különleges erőket birtokolt, a neve azt jelentette hogy Tes isten lelke. Erős, határozott asszony volt, igaz-e Kancellár,  neked emlékezned kell rá hiszen a kedvenc tanítványa voltál.

Igazhír Mondója bólintott és lehajtotta a fejét. Az arcokon félelem tükröződött,  mindenki meg volt illetődve. Ise-Gulan még soha nem beszélt nyilvánosan életének legintimebb dolgairól. A Nagyúr most folytatta:

-          Kétszázötven évvel ezelőtt elhatároztuk hogy gyermeket szeretnénk. Elmentünk az Ava-Maiára, és Tes isten beleegyezett hogy kivételes módon nekünk ad egy magot, amelyből a következő Ise születik, a tizenegyedik, és mi nevelhetjük fel. Nagyon nehéz volt a kihordása, és a világra hozása, mert rettenetesen erős, lángoló magzat volt, és a fekete tűz könyörtelenül égette Teska méhét. Az Ava-Maia enyhítette fájdalmait, és mellette volt egész idő alatt. Végre megszületett a fiam, és rettenetesen boldogok voltunk. Természetesen az Ava-Maián maradt a gyermek, ott nevelkedett, ezért nem láthattátok soha. Húsz éves koráig volt velünk, nagyon sok örömöm tellett benne. Megerősödött és már képes volt rá hogy átszakítsa az Ava-Maia védőburkát, felkészült a keninre. Emlékeztek-e még, hogy mennyi ünnepséget terveztem, hogy milyen lelkesen készültünk a herceg bemutatására? A kenin előtti éjszakán megjelent Tes isten  és közölte velem hogy magával viszi a fiút, mert egy titkos, különleges feladatot, sorsot szánt neki. Egy másik életet. Egyszerűen elragadta tőlünk a herceget, akinek a nevét el sem mondhattam, akit nektek soha be sem mutathattam. Elvette tőlem és én nem tehettem ellene semmit. Akkor én, Ise-Gulan, sírtam, őrjöngtem, és megátkoztam az istent. Gyászoltam és gyűlöltem mindenkit. Száz év telt el keserves magányban, és Teska is, meg én is szinte belebetegedtünk a fájdalomba. Ti itt mind úgy tudjátok, hogy az Ava-Maián nem él már senki, és nem születik senki csak az Isék. Ez így igaz, csak az én fiam volt képes húsz évig megélni ott, mert ő lett volna a következő Nagyúr. De száz évvel ezelőtt történt valami. Egy nap arra ébredtünk, hogy az Ava-Maia hatalmas lángtengerben izzik és rettenetesen nyög a fájalomtól. Tes isten rászállott megint az első Maiára, és felszította benne a teremtő őserőt. Három napig lüktettek, pulzáltak együtt, olyan erővel, hogy a közelükbe se tudtunk menni. Azt hittük, az Ava-Maia nem fogja ezt kibírni, széjjel fog szakadni bele. De aztán a tűztenger összeroskadt, kicsi láng maradt a nyomán, és csendesen elvonult. Ezután a Nagymama megszólított, és magához hívott Teskát meg engem. Közölte hogy valami nagyon nagy dolog készül, mert Tes személyesen meglátogatta, és egy rendkívül erős tűzmagot hoztak létre. Egy olyan csírát, amelyben új teremtő erő van. Nekem adta ezt a kincset, és éreztem hogy nagyon nehezen bírom megtartani, mert erősebb volt nálam. Teskával együtt megfakasztottuk a magot, de közben úgy éreztük hogy kiszívja belőlünk minden erőnket, a testünk és a lelkünk legjavát. Már a fogantatásába is majdnem belepusztultunk. Aztán vártuk hogy megszülessen a gyermekünk. A terhességet a királynő alig alig bírta, végig az Ava-Maián tartózkodott, hogy valamelyest csillapodjanak a fájdalmai. De amikor a gyermek világra jött, sem Teska, sem az Ava-Maia nem bírtak az erejével, mert a tűzben, tűz által született, és mindent megégetett maga körül. A feleségem belehalt a szülésbe, szinte teljesen hamuvá égett. Elsírattam, elbúcsúztam tőle és aztán minden erőmet és figyelmemet a kicsinek szenteltem, aki pont olyan volt mint én. Csodaszép kislány volt, és furcsa módon az Ava-Maia közölte velem az isten kívánságát: a gyermeket ugyanúgy kell elnevezni mint engem, mert vér a véremből. Öt évig volt velem a kislány, és abban az öt évben voltam a legboldogabb egész életemben. Aztán Tes megint megjelent és elragadta tőlem ezt a gyermeket is. Nem adtam oda egykönnnyen, harcoltam, küzdöttem az istennel. De ő volt az erősebb, és elvette tőlem a kislányomat. Azt mondta hogy nagyon nagy szükség lesz rá valahol máshol, be kell teljesítenie a sorsát. És megígérte nekem, hogy egy napon majd visszakapom, őt is, és a fiamat is. Ez az ígéret tartott eddig életben, emiatt a remény miatt nem bolondultam bele a fájdalomba. Most végre visszakaptam a kislányomat, akit a saját nevem után Kulan-nak, azaz tűzmagnak neveztem el még akkor, és később Kul-Anninak becéztem. ĺme itt áll előttetek az egyetlen igazi hercegnő. Azért változtattam a nevének kezdőbetűjét „g”-ről „k”-ra, mert benne új teremtő tűz lakozott, sokkal erősebb mint a bennem élő tűz. Most már csak egyetlen egyet kérdezek a kislányomtól: Kul-Anni, hol van a bátyád? Hol van Bartos?

De Kul-Anni erre már nem tudott válaszolni, mert ez a beszámoló teljesen megdöbbentette. Szédült és elhomályosodott előtte az egész világ. Eszméletlenül rogyott össze, egyenesen Ise-Gulan karjaiba.