Szinte észrevétlenül lopakodott ki a szobájából. Alkonyodott, és már mindenki az ünnepre készült. Besurrant a kamrákba, a konyhára és rengeteg fenigh tartalmú élelmet összeszedett. Azután a repülők hangárjaiba ment. Hosszas keresgélés után kiválasztott egy gyors, erős jugrát. Alaposan felpakolta, majd visszaszaladt a következő szállítmányért. Minden alkalommal körültekintően szétnézett, nehogy valaki észrevegye. De még mindenki a tanácsban volt, így nyugodtan dolgozhatott. Aztán már csak a lopás maradt. Ma estére elzárták a nagyközönség elől, és Kul-Anni tudta hogy ez az egyetlen esélye arra hogy megszerezze. Előszőr beosont a kórházba és elcsent egy fogót meg egy orvosságos tarisznyát. Ezek a kis duplafalú zsákok azért tetszettek neki, mert különleges, tartós anyagból készültek, a legdrágább orvosságokat, például a topidumot is bátran, biztonsággal lehetett bennük hozni-vinni. Eldöntötte hogy ebbe teszi majd a Fényszülőt. Csendesen lopódzott a szent teremhez. Rengeteg őr állt előtte, lehetetlen volt keresztüljutni rajtuk. Akkor Kul-Anni erősen koncentrált, belépett a tudatukba és fogságba ejtette az elméjüket. Egy hamis képet varázsolt eléjük, s míg a marcona harcosok bambán, bágyadtan őgyelegtek, szabadon elment mellettük. Természetesen észre sem vették. Belépett a terembe, és azonnal a szelencéhez sietett. Alig ért a dobozhoz, hatalmas erőkisülést érzett, és az energiahullám a földhöz vágta. „Húha, ez közel volt”, gondolta és elhatározta hogy óvatosabb lesz. A fogóval nyúlt a szelence tetejéhez, majd amikor sikerült félretolnia, nagyon lassan megragadta a követ és vigyázva a tarisznyába csúsztatta. Még így is érezte a lüktető, mindent elsöprő erőt. De csak sikerült neki és elmosolyodott bele. Láthatatlanul surrant ki, bezárta maga mögött az ajtót, mintha sose járt volna ott senki. A hajókhoz iramodott, és a többi felszerelés mellé helyezte a szent kristályt. Elégedett volt magával és nagyot sóhajtott. Csak az ünnepi szertartáson kell még részt vennie, aztán pedig eltűnik innen örökre.

            Rájuk szakadt a koromfekete éjszaka, és a Tes szentélyben hatalmas előkészületek után végre megkezdődött a szertartás. A Kancellárasszony vezette az eseményeket, a hercegnő segítségével. Más körülmények között Kul-Anni élvezte volna a fantasztikus látványt, a tűzszikrák  pattogását, a ritmikus kántálást és az ütemes szüneteket. Minden imádság, minden dal után egyet-egyet lobbant a tűz, megfogyatkozott az ereje, a végére már csak apró lánggá vált. Akkor a hercegnő odament, fáklyát gyújtott róla, majd megosztotta a tüzet mindenkivel, aki kérte és feléje nyújtotta kanócát, gyertyáját. A szent tűz így minden otthonba eljutott, és pislákolt a hideg évszak végéig, arra emlékeztetve az embereket, hogy Tes isten él, és minden körülmények között vigyáz rájuk. A kislány legszívesebben a Tűz Születésének az ünnepét, a teremtés és új élet szertartásait nézte volna meg, de arra az ünnepségsorozatra hónapokat kellett várni, és neki már nem volt annyi ideje. A ceremónia után fogadnia kellett a vendégek gratulációit, a jókívánságokat, el kellett rendeznie az áldozati edényeket, serlegeket, késeket, gyümölcsöket, ki kellett osztania a süteményeket és össze kellett gyűjteni a hamut egy áttetsző kristályedénybe. Minden feladatát tökéletesen végezte, és bűbájosan viselkedett még a morcos Kancellárasszonnyal is. „Elmegyek innen, s mire megértitek ki is voltam, nagyon messze leszek. De jó lenne ha szép emlékekkel maradnátok rólam”, gondolta a lányka, és erőset dobbant a szíve ha Karsalra nézett. A fiú ma este különösen csendes volt, és egyszer sem tudta elkapni a tekintetét, vagy magára vonni a figyelmét.

            Elvégezte kötelességeit, levette az ünnepi ruhát és akkor meghallotta a fejében Karsal-Bar hangját. A fiú hívta, vonzotta magához. Szaladt, repült a kicsi lány. Sokat kellett mennie mire megtalálta, mert Karsal a városon kívűl, egy erdő szélén várta.

-          Csak szerettem volna elbúcsúzni tőled. – monda neki.

Akkor Kul-Anni megdermedt. Aztán feleszmélt és kiszakadt belőle egy megkönnyebbült sóhaj. Hát persze, Karsal azt hiszi hogy ő holnap Havaldába megy. Akkor a nyakába ugrott és melegen, puhán átölelte. De a fiú jéghideg volt, mint egy kőszobor.

-          Mi van veled? – ijedezett a lányka.

-          Semmi. Hiányozni fogsz.

A fiú hangja idegenül, érzések nélkül csengett. A kislány elkerekedett szemekkel bámulta. Érezte a fiú erős karjait ahogy körbefonják a derekát, de nem volt bennük szerető, védő erő. Aztán egy apró szúrást érzett a csuklóján. Eldöbbenve húzta el Karsal kezéből és látta hogy egy piciny injekcióstű szúródott bele. Hirtelen megzsugorodott a világ, a fák, a füvek, s megfeketedett a fiú arca. Elhomályosodott minden, és a kicsi lány úgy dőlt el Karsal-Bar lábai előtt mint egy elkaszált tulipánvirág.

            Mikor felébredt egy homályos, sötét helységben találta magát. Egy kandallóban tűz ropogott, a szoba berendezése régies, elhasznált. A mennyezetet gerendák tartották, s az egész valamiféle kunyhóra emlékeztetett. Úgy érezte mintha ólomból lenne a teste, a feje teljesen el volt nehezülve. A földön feküdt, mint egy rongybábu, mint akit csak úgy odahajítottak. Kezét, lábát nem bírta mozdítani, döbbenten tapasztalta, hogy teljesen össze van kötözve, egy vékony, hártyaszerű anyaggal. Fészkelődött egy keveset, és felfedezte hogy az anyag a legerősebb fémből, a Maia véréből készült. Lehetetlenség elszakítani, vagy kiszabadulni belőle. Nagy nehezen csak körülnézett és akkor megpillantotta a Kancellárasszonyt, amint egy nagy, rongyos fotelben, vele szemközt terpeszkedett. Karsal-Bar az egyetlen ajtó előtt álldogált, mellén keresztbefont karokkal. Mindkettőjük arca szigorú, és haragos. Halálra rémült tőlük. Elsápadt és nagyot nyelt. Igazhír Mondója most felállt, közelebb lépett hozzá és szigorúan rászólt:

-          Na gyerünk, meséld csak el szépen ki is vagy valójában!

-          Nem értem miről beszél. Azonnal eresszen el, nincs joga fogva tartani. Engedjen el, különben szólok apámnak!

Igazhír Mondója most akkora pofont adott neki, hogy a kislány csillagokat látott. A fehérhajú asszony rárivallt:

-          Elég legyen!  Tudom, hogy nem vagy Racsa hercegnő, Karsal elmondta hogy fekete tüzed van. Egy mocskos kis csaló vagy, és én nem hagyom hogy tönkretedd a Birodalmat. Még nem tudom mire megy ki a játék, de ha agyon is kell üsselek, akkor is kiszedem belőled!

Kul-Anni rettenetesen megijedt. Kétségbeesetten próbálta letapogatni elméjével a környezetet, de a gondolatai valamiért nem tudtak kijutni a házból. Mintha a kunyhó egy kemény, ismeretlen kristálykőből készült volna, amely nem engedte át tudatának nyalábjait. És a Kancellár erős tudata is blokkolta az övét, áthatolhatatlan burkot vont köréje. Nem tudott segítséget hívni, vagy bárkivel is felvenni a kapcsolatot. A szeme ijedten verdesett, kiutat keresve, de az egyetlen kijárat előtt ott állt Karsal fenyegetően, kérlelhetetlenül. Most elképedve szegezte tekintetét a fiúra és gondolatban nyöszörögve kérlelte hogy segítsen neki. Igazhír Mondója felmordult:

-          Ostoba pocok! Hát mit képzelsz? Karsal-Bar a feladatát végzi. Nekem segít, a Birodalmat védelmezi. Tőle aztán nem remélhetsz könyörületet. Mit gondoltál, kis hülye? Azt hitted belédbolondult, mi? Ő egy fekete haguri! A feketéknek nincsenek érzéseik, és ezt nem sértőleg mondom – itt a fiúra nézett – hanem ez egy genetikai tényállás. Más a felépítésük, különböznek a biológiai jellemzőik. Valóban másképp tűrik a fájdalmat is.

A kislány szeme könnybe lábadt és a hideg futkosott a hátán. Ezek ketten egy aljas tervet eszeltek ki ellene, melynek része volt hogy Karsal elcsábítsa és minél több információt kiszedjen belőle. Csapdát állítottak neki, és ő beleesett a kelepcébe. Minden hazugság volt, a csók, a kedvesség, a virágok. Elkeseredett és megfeketedett a szíve. Az nem lehet, hogy ő így félreismerjen valakit! Mikor a fiúval volt, tisztának, igaznak érezte. Mindig, mindenkiben megérezte az igazságot, meglátta legbelsőbb énjüket, és sosem tévedett. De most Karsal úgy állt ott mint egy kőszikla. Hidegen, keményen, némán. Csak úgy mint egy idegen. A Kancellárasszony pedig kiabált a kislányra, és követelte hogy mondja meg az igazságot. Kul-Anni dacosan felszegte a fejét és egy szót sem szólt. Egyre csak ostromolta a burkot ami a gondolatait nem eresztette át. Elhatározta hogy addig fogja próbálni, amíg egyszercsak sikerül. Akkor pedig idehívja Ise-Gulant, hogy igazságot tegyen. Ezek itt úgysem tudnak ellene semmilyen bizonyítékot felhozni. Akkor Igazhír Mondója száraz hangon ráförmedt:

- Rendben, ha harcolni akarsz, azt is megkaphatod. Úgy ellátom a bajodat hogy egy életre megemlegeted. Innen nem kerülsz ki épségben az biztos. Kár próbálkoznod, egy erdő mélyén vagyunk, és a falak nem eresztik át a gondolataidat. Most pedig halljuk, hol van a Fényszülő? Gyerünk te semmirekellő kis tolvaj, hová rejtetted?

Kul-Anni megmerevedett. Teljesen ledermedt. Hát erről is tud a Kancellár! Esélye sincs ellene, az asszony túl erős volt, túl okos, és túlságosan is jól eltervezte ezt az egészet. Hirtelen hányingere támadt és megszédült.

-          A Fényszülő a legszentebb ereklyénk! Nem hagyom hogy rossz kezekbe kerüljön! Azonnal mondd meg hol van!

Azzal odalépett a kicsihez, megragadta a hajánál fogva és írtózatosan elkezdte pofozni. A lányka vergődött a kezeiben, kiserkent a vére, és eleredt a könnye. Nagyon fájtak az ütések, de tartotta magát. A Kancellár már a nyakát szorongatta, és Kul-Anni feje szinte belekékült, alig kapott már levegőt. A szorítás olyan erős volt, hogy nem bírta tovább. Remegve nyögte ki:

-          Repülőgép hangár, második sor, hetedik jugra!

Akkor a fehérhajú eleresztette, és a kislány köhögve, fulladozva a földre zuhant. Nagyot koppant a feje, és annyit látott még hogy Karsal-Bar nesztelenül kiment. Eltelt jó néhány perc. Igazhír Mondója elfoglalta előbbi helyét a fotelban és szúrósan bámulta a könnyes, maszatos gyereket. Nem szóltak egymáshoz, csak a tűz sercegését lehetett hallani. Telt az idő, és kisvártatva nyílt az ajtó. Karsal visszajött és a Kancellár kezébe nyomta a kis tarisznyát. Az asszony belepillantott, aztán elsápadt és ha lehet még dühösebbre változott az arckifejezése.

-          Ez egészen elképesztő! Ekkora szemtelenséget! ĺgy meggyalázni a Fényszülőt! Karsal, mit szólsz?

-          Profi munka. Rengeteg más lopott holmi volt még ott. Több hétre elegendő élelem és ruha.

-          Nahát hogy ilyen kicsi létére ilyen rafinált legyen! Eh, szökni próbált a kis vakarcs! Na halljam csak, hová készültél? Kilának dolgozol, igaz? Pimasz kis ördögfajzat. Azonnal mondd meg hogy ki vagy!

Kul-Anni keserűen, mindenre elszántan nézte őket. Arra gondolt hogy minden elveszett, mert a Fényszülő nélkül nem fogja tudni meggyógyítani Enidát. Neki már nem számított semmi. Dacosan nézett farkasszemet a Kancellárral. És Karsal árulása rettenetesen fájt neki. Olyan szomorú és csalódott volt, hogy ketté tudott volna hasadni. Nem érezte magát bűnösnek. Nem tett semmi rosszat, neki tiszta volt a lelkiismerete. Egyenesen, büszke tartással nézett szembe velük. A fiú rideg közönnyel szemlélte a kislányt. Kul-Anni tekintetét most Karsaléba fúrta és észrevett benne valamit. Maga sem tudta mi az, de talán a bűntudat legapróbb jele volt. A fiú volt az, aki nem bírta tovább és elfordult, hogy ne kelljen a lányka gyötrelmét néznie.

-          Jól van – mondta a fehérhajú – ha nem vagy hajlandó beszélni, akkor majd másképpen csináljuk. Mindjárt megoldom én a nyelvedet.

Elővett egy botot és szikrázó szemekkel közelített a lányka felé. Kul-Anni összerezzent és hirtelen a torkába ugrott a szíve. Aztán összeszedte magát és felkészült a nagy verésre. Eldöntötte hogy akkor sem fog egy szót sem szólni, ha agyon is csapják. Gyűlölte őket, és haragudott rájuk a kegyetlenségükért. Visszanyelte a könnyeit, és dacosan odatartotta az arcát. Lendült a bot és a kicsi várta az ütést. De legnagyobb megdöbbenésére Karsal-Bar most odaugrott, és megragadta a Kancellár kezét. Vasmarokkal fogta vissza a botot és nyugodtan mondta:

-          Nem nyúlhatsz hozzá. Megmondtam neked, keress más megoldást, de nem engedem hogy megverd.

-          Karsal! Nézz magadra! Ez a kölyök elvette az eszedet. Nincs értelme védened, azt sem tudjuk kicsoda. Már megmondtam neked hogy hatalma van mások fölött, látod, téged is megbolondított. Ez Birodalmi ügy, tedd félre a személyes érzéseidet.

-          Amit mondtam megmondtam. Bármit csinálhatsz vele, de nem bánthatod. Azt ajánlom vegyük elő a B. tervet.

-          Jól van. Végülis lehet hogy igazad van. Úgysem mondana semmit.

Akkor a fehérhajú asszony elővett egy injekcióstűt és egy kis fiolát, Karsal pedig odament hogy lefogja az elkerekedett szemű lánykát. Kul-Anni rettenetesen megriadt, és valami nagyon de nagyon rosszat sejtett. Vergődni próbált, de a fiú olyan erősen fogta, hogy egy-két mozdulat után feladta. Szinte megbénult a félelemtől. A Kancellár most hozzálépett és rámordult:

-          Eltüntetlek innen kis gazember. Szépen elaltatlak, Karsal pedig tud egy biztonságos helyet, ahol soha többé nem találnak rád. Ott majd lefagyasztunk és hibernációban töltheted életed hátralevő részét.

A kisány most nagyon megijedt. Ezt nem hagyhatja, meg kell mentenie Bartosékat, nincs vesztegetnivaló ideje. Minden erejét megfeszítve próbált kiszabadulni, sírva, rugdalkozva, őrjöngve küzdött Karsallal. Esélyt sem adtak neki arra hogy tüzet csiholjon. Most mind a ketten ráugrottak és nagy erőszakkal a földre teperték, a Kancellár pedig felszakította a ruháját és már készült belényomni a fiola tartalmát. Akkor látta a kicsi hogy mindennek vége és kétségbeesetten nyöszörögni kezdett:

- Kérlek, könyörgök ne tedd! Mindent elmondok!

Igazhír Mondója nem gyötörte tovább, eltette az injekcióstűt és leült vele szemben. Figyelmesen nézte a lányt és várta az igazszólást.

-          Én nem vagyok Racsa hercegnő. – hebegte a lányka.

-          Igen, ezt már mi is tudjuk, lépjünk tovább, gyorsan gyorsan. És ne mesélj mellé különben a sztáziskamrába duglak!

Az asszony szigorú, kegyetlen szavaira a lányka elpityeredett, aztán keserves sírásra fakadt. Szipogva, reszketve, de őszintén mondott el mindent. Elmesélte egész addigi életét, a másik haguri birodalmat, a kumlákat, Bartosékat és Enidát. Azután részeltesen elmondta hogy mi történt vele amikor a peremvidékre érkezett, hogy Kila királynő hogyan ejtette fogságba, és hogyan kényszerítette arra hogy átvegye a hercegnő szerepét és visszaszerezze Jalalunt. Mikor odaért a történetben hogy a Dillaziak egy implantátumot helyeztek belé amivel azóta is kínozzák, Karsal is, a Kancellár is egyszerre hördültek fel, odaugrottak és megvizsgálták a tarkóját. A fehérhajú gyakorlott mozdulatokkal kitapintotta a heget és megérezte a hús mélyén rejtőző gonosz kis szerkezetet. Elkomorult az arca és felsóhajtott.

-         Folytasd – szólt a kicsire, de a hangja már másképpen csengett. Tele volt részvéttel és gyengédséggel. A kislány pedig mondta tovább. Elpanaszolta hogy Kila összeállt az Azarikkal, s hogy ő kihallgatta a beszélgetést, és csak alig-alig tudott kijutni a Maiáról hogy Ise-Gulant megmentse és értesítse, és hogy szökésével a hatalomátvételt megakadályozza. Aztán közölte hogy valószínüleg már csak holnapig él, mert a Dillaziak most már megkapták amit akartak, és már nem érdekük hogy őt életben tartsák. Elmondta hogy meg akart szökni a Fényszülővel, mert azzal akarta meggyógyítani Enidát. Azután már nem tudott többet mondani, mert kiszakadt belőle a sírás, az összes eddigi visszafojtott bánat, félelem és szomorúság. Csak zokogott és közben rettenetesen megkönnyebbült hogy végre megszabadulhatott a titoktól, hogy végre elmondhatta valakinek. Mintha egész addigi életének terheit ledobta volna magáról. A könnyeibe zártan távozott belőle az öszes feszültség. Már nem érdekelte semmi, arra gondolt hogy ezután majd jöjjön aminek jönnie kell, túlságosan belefáradt ő már ebbe a küzdelembe.