V. És elindultak…

(Angela Warren útinaplójából)

Cape C., Egyesült Államok, Florida, az indulás napja

-       Mikrofonok?

-       Rendben!

-       Kamerák?

-       Rendben!

-       Figyelem! Tíz másodperc múlva indul az adás! 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1, 0!

Ebben a pillanatban a Föld összes televíziójának képernyőjén ugyanaz az a kép jelent meg. A jól ismert űrkikötő felülnézetből, és a vadonatúj űrsikló, ami arra volt hivatott, hogy a tizenkét szerencsés kiválasztottat, és a tizenharmadikat – a „beépített riportert” - a világűrben lebegő monstrum fedélzetére szállítsa. Szinte hihetetlenül modernnek tűnt, figyelembe véve, hogy elődei 1987-ben készültek, és maximum öt utas szállítására voltak alkalmasak. Mercuriusnak nevezték el, ami bizonyos mértékig logikátlanságnak tűnt, mivel az anyahajó nevét a görög mitológiából merítették, így találóbb lett volna, ha Hermésznek hívják… Túl volt már néhány próbarepülésen, és mindig remekül teljesített. Az űrsikló lelke persze Borisz antigravitációs hajtóműve volt, amiért a tudományos világ szerette volna máglyán elégetni, egyrészt, mert annyira eretnek elveken alapult, másrészt pedig azért, mert ez a megtestesült „lehetetlen” nagyon jól bevált a gyakorlatban, ami különösen piszkálta a tisztelt tudós urak csőrét. Szerencsére a vállalkozásnak, amit főként a világ kereskedelmi csatornái finanszíroztak, nem sok köze volt a hivatalosan elfogadott tudományhoz, sőt, a politikai érdekekhez sem. Üzlet volt a javából, és egyelőre be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. De elég a mellébeszélésből, figyeljük inkább a képernyőt, ahol már el is kezdődött az évszázad legjobban megkomponált „indulás show”-ja.

Hát igen, az indulás… Egyben debütálásom színtere. Én, az újdonsült „fiatal” riporter, Angela Warren két hónappal a start előtt tűntem fel a médiában. Kizárólag abból a célból, hogy a későbbiekben engem „válasszanak ki” a „Mars utazás” című valóságshow hivatalos műsorvezetőjének. Az életrajzom szerint huszonöt éves voltam. Azt kevesen tudták, hogy valódi életkorom ezt jóval meghaladta… De erről majd később.

Tehát, az ámuló nézők szeme láttára mindannyian szkafandert öltöttünk, és kedvesen mosolyogva bevonultunk az űrsiklóba. Ez a szertartás csaknem egy órát vett igénybe, mivel sorban bemutattam mindenkit, majd az óriás kivetítőn lejátszották a róluk készült kisfilmeket. Hat ember után reklámblokk következett, aztán ismertettem a „játék” szabályait. A szervezők különös gondot fordítottak arra, hogy fenntartsák az érdeklődést a hosszú utazás alatt. Persze, kiszavazásról szó sem lehetett, furcsán vette volna ki magát, ha kidobáljuk a legénységet a világűrbe… Tehát: először is, emelt díjas SMS-ben lehetett fogadást kötni arra, hogy ki kivel jön össze, vagy szakít a következő adásig. Akik eltalálják, azok között vásárlási utalványokat, valamint egzotikus luxusutazásokat sorsolnak ki. Aztán az egész odaút alatt lehet tippelni arra, hogy mit találunk a Marson. Pl. egyszerűbb életformákat, vizet, vagy egy hajdan volt civilizáció megcáfolhatatlan bizonyítékát. A nyertesek itt személygépkocsik boldog tulajdonosai lehettek, a márkák országonként különböznek, de mindegyik a legújabb, tisztán elektromos meghajtással készült. És persze, hogy mi sem unatkozzunk a hajón, tehetségkutató versenyeket is rendezünk, a szokásos kieséses módszerrel. Az első egy két hónapos zenei tehetségkutató lesz, ahol a földi zsűri mellett a közönségszavazatok is jelentősen befolyásolják a győztes személyét. A szavazók szép ajándékokat nyerhetnek, míg a győztes jutalma egy luxus gömbház örökös tulajdonjoga lesz. Utána két hónap szünet, majd egy táncverseny következik, amit a Borisz által kidolgozott mesterséges gravitáció tesz lehetővé. Érdekessé pedig az, hogy a hajón a nehézségi gyorsulás energiatakarékossági okokból és a marsi körülmények imitálása miatt a földinek csak egyharmada lesz. A többi verseny egyelőre még meglepetés, de tájékoztatjuk róla a Tisztelt Közönséget, ha eljön az ideje…

Stb., stb. A szabályok ismertetése után tovább vezényeltem a beszállást. Életem százhúsz éve alatt még sosem unatkoztam ennyire. Ha nem vezéreltek volna személyes okok, nyolc ökörrel se tudtak volna ide vontatni. Persze, a közönség mindebből semmit sem vett észre. Ahogy végigpásztázott rajtam a kamera, féltékeny és terebélyes háziasszonyok százai takarták el a kilátást „szívem, itt a söröd” vagy „hoztam egy kis rágcsálnivalót” ürüggyel. Tökéletes voltam, mert annak kellett lennem. Végre a legénység utolsó tagja, Peggy is beszállt az űrsiklóba, és az indítás előtti utolsó reklámblokk takarásában rám segítették a szkafandert, hogy követhessem őket. Aztán az űrsikló az ámuló nézők szeme láttára kecsesen a magasba szökkent. Röptét pezsgősdugók, és az udvarokról, főterekről útjára indított tűzijáték rakéták utánozták. Az egész Földgolyón karneváli hangulat uralkodott, hiszen annyi éven át még egy nyamvadt holdrakétát sem indítottak, most pedig megkezdődött az Emberiség eddigi legnagyobb küldetése…