A "Hupikék törpikék" c. rajzfilmsorozat alapján

Egy napon Törpiri éppen azt a bizonyos dallamot dúdolta, amit a törpök mindig énekelni szoktak ("lááláálá-lállállá-láálálá-lálláá"), amikor hirtelen elkezdett azon gondolkodni, hogy vajon honnan eredhet ez a dal. Rögtön meg is kérdezte Törpszakállt, aki azt modja neki, hogy ezt a dallamot valamikor réges-régen Nótata találta ki, aki azt szerette volna, ha Aprajafalvának is lennének saját népdalai.

Az úgy volt, hogy Nótatának egyszer éppen kint volt dolga az erdőben, amikor meglátott arrafelé sétálni három embert: egy kisfiút, egy kislányt és a tanítójukat. A kislány éppen egy dalt énekelt, amikor a kisfiú hirtelen félbeszakította, hogy ez a dal nem is így van, és ő is elkezdte énekelni, csak kicsit másképpen. Ezen a két gyerek már majdnem összeveszett, amikor a tanítójuk külön-külön megkérdezte őket, hogy melyikük hová valósi. Mind a ketten más-más falu nevét mondták. A tanító ekkor azt mondta nekik, hogy a dallal kapcsolatban tulajdonképpen mind a kettőjüknek igaza van, ez ugyanis egy népdal. Vagyis egy olyan dal, amit egyszer kitalált valaki, (hogy kicsoda, azt nem tudjuk), aztán mások is hallották tőle, akik később már nem emlékeztek rá pontosan, és ezért a "hiányzó" részeket maguk egészítették ki. Sok olyan dal is van, ami más faluba, sőt messzi falvakba is eljutott így, de mire odajutott, már egészen megváltozott. "Ezt a dalt egyébként az én falumban is ismerik, és ott így szól... - mondta a tanár, és ő is elkezdte énekelni azt a bizonyos dalt, megint csak egy kicsit másképpen. Így mentek tovább. Nótata egy bokorból hallgatta őket, és teljesen el volt bűvölve azon, hogy egy dallamnak hányféle variációja lehet, ha hagyják "szájról szájra" járni. Rögtön el is határozta, hogy ő is azonnal komponál egy dallamot, néhányszor eljátssza a törpöknek, aztán megfigyeli, hogy egy idő után hogyan változik a dallam. (A tervébe eredetileg Költörpöt is bele akarta avatni, azt akarta, hogy ő írjon a dalának szöveget, de amikor Költörp meghallotta, mi lenne a szövegének a sorsa, rögtön visszautasította az ajánlatot. "Ha én egyszer megírok valamit, azon senki ne változtatgasson senki semmit!" - mondta.)

Így aztán Nótata megírta azt a bizonyos dallamot (úgy gondolta, jó lesz az szöveg nélkül is), és attól fogva napokig ki sem jött a házából, hanem csak ezt az egy dallamot fújta, de jó hangosan, hogy a többiek is hallják. A törpök először igen elcsodálkoztak - "Jé, Nótata ilyen fantörpikus dalt is tud írni?!" - aztán csakhamar fülükbe mászott ez az új dallam, és később már az egész falu ezt énekelte. Ekkor Nótata abbahagyta a játékot, és türelmesen várt, hogy mi lesz a dallam további sorsa.

Ám hiába várt hetekig, a dallam csak ugyanolyan maradt, amilyen eredetileg volt. Ez nagyon bosszantotta Nótatát. Törpapa észrevette rajta, hogy valami nagyon nem tetszik neki, és megkérdezte, mi baja van. Nótata elmondta, hogy ő csak azt szerette volna, ha a törpöknek is lennének népdalaik, úgy, mint az embereknek, de hiába komponálta azt a dallamot, hiába vár már hetek óta, mindenki ugyanúgy énekli, ahogy ő annak idején megírta. Törpapa ekkor azzal vigasztalta, hogy az emberek népdalainál sokszor nemzedékek is eltelhetnek, mire egy-egy dal megváltozik. Különben is, az ilyen dalok akkor változnak igazán, ha nemcsak egy faluban maradnak meg, hanem átvándorolnak más falvakba is. Nótata ekkor megkérdezte tőle, hogy vannak-e más törpfalvak is Aprajafalván kívül, amire Törpapa azt válaszolta, hogy vannak, de eléggé messze. Nótata rögtön elhatározta magában, hogy megkeres egy ilyen falut, és még aznap délután összecsomagolt, majd másnap hajnalban, míg a többiek aludtak, útra kelt.

Elmúlt a délelőtt, de Nótata még mindig csak az erdő túlsó végén járt. Útközben egyre fújta a törpulyáján azt a bizonyos dallamot, gondolván, hátha vannak valahol a bokrok között törpfalvak, ahol meghallhatják. Megfogadta viszont, hogy addig nem megy haza, amíg valóban meg nem lát egy törpfalut ("Biztos, ami biztos!" - gondolta, és különben is, nagyon szeretett szerepelni, szeretett volna olyan közönség előtt játszani, akikről tudja, hogy valóban őt hallgatják.)

Így ért az erdő szélére, ahol éppen egy nem túl bizatlomgerjesztő arcú férfi ült magába roskadva egy tuskón. Ez az ember a közeli palotában lakó király udvari zeneszerzője volt - azaz hogy lett volna, ha tudott volna zenét szerezni. Annak idején csak azért szegődött el a királyhoz, mert szeretett volna meggazdagodni (a király nagyon bőkezű ember hírében állt, jól megfizette az alkalmazottjait). Emberünk azért pont zeneszerzőnek jelentkezett, mert egyébként sem értett semmihez, és különben is, úgy gondolta, egy királynak nem igazán lehet szüksége zeneszerzőre, olyat csak a pompa kedvéért tart. Aztán hónapok teltek el, és a királynak feltűnt, hogy a zeneszerzője eddig még egyetlen dalt sem írt neki. Rögtön kérdőre is vonta őt, amire a "zeneszerző" azt válaszolta, hogy eddig nem igazán szállta meg az ihlet, de éppen most kezdett bele egy indulóba, ami a király dicsőségét fejezné ki. Aztán megint hetek teltek el, és a király újból megkérdezte a "zeneszerzőt", hogy mi van már azzal az indulóval. "Még csiszolni kell rajta, hiszen felséged csakis a legjobbat érdemli!" - felelte erre a "zeneszerző”. Aztán megint hónapok teltek el, és a király többször is érdeklődött az induló felől, de mindig azt a választ kapta, hogy "Sajnos még nincsen készen".

Egy idő után elfogyott a király türelme (és talán meg is sejtette, hogy csalóval van dolga), és egy napon közölte a "zeneszerzővel", hogy most már valóban szeretné hallani azt a bizonyos indulót, mert különben tömlöcbe vetteti a zeneszerzőt, mint csalót. A "zeneszerző" kegyelemért könyörgött, amire a király azt mondta, ad neki két nap haladékot, de addigra az induló mindenképpen kész legyen.

A "zeneszerző" annyira meg volt rémülve, hogy úgy döntött, elszökik a palotából. Az éj leple alatt sikeresen ki is jutott, majd a közeli erdő felé vette útját. Ott hirtelen megtorpant: fogalma sem volt, merre mehetne. Munkát vállalni semmiképpen sem akart, hiszen semmiféle mesterséghez nem értett (és nem is akart kitanulni semmilyen mesterséget - eléggé lusta ember volt), és egyébként is tudta, hogy olyan kényelmes élete, amilyen a palotába volt, úgysem lehetne sehol. "Bárcsak eszembe jutna valami jó kis dallam, amit indulóként eladhatnék a királynak! - gondolta. - Az minden gondomat megoldaná!"

Ekkor ért oda Nótata, a töpulyáját fújva. A "zeneszerző" először nem látta meg őt, csak a hangokat hallotta, és úgy gondolta, hogy ebből a dallamból egész jó indulót lehetne csinálni. Elindult a hangok irányába, és megtalálta Nótatát. Egy pillanatra elcsodálkozott, hogy miféle szerzet ez a kis kékség, de aztán előkapott egy kis zsákot, és ráborította Nótatára.

Nótata rémülten kapálózott és kiabált a zsákban, de hiába. A "zeneszerző" a vállára vette a többi útiholmijával együtt, és elindult visszafelé a palotába. "A te dalocskád fog engem kihúzni a csávából!" - ismételgette, miközben időnként gonoszul felnevetett.

Ezalatt Aprajafalvában észrevették Nótata eltűnését. Törpapa, mint mindig, a mai napot is úgy kezdte, hogy megszámolta a törpöket, de aznap csak kilencvenkilenc jött ki a száz helyett. Ekkor névsorolvasást tartott, és így derült ki, hogy Nótata a hiányzó. Ekkor az egyik törpöt elküldte Nótata házához, hogy nézze meg, miért nem jelent meg a számláláson. A törp egy papírdarabbal tért vissza, ami Nótata búcsúüzenete volt. Ebben megírta, hogy elindult megkeresni más törpfalvakat, hogy az ott lakó törpöknek is eljátszhassa a dallamot, amit írt, és az így igazi népdallá válhasson.

Törpapa nagyon megrémült a levél olvastán, és a törpök kérésére elmondta, hogy valóban léteznek más törpfalvak is az övékén kívül, és ezt el is mondta Nótatának, de ezek a falvak olyan messze vannak, hogy még Keleppel is csak hosszú-hosszú repülés után lehetne odajutni. Eztután rögtön arra a döntésre jutottak, hogy azonnal meg kell keresni Nótatát. Ő maga néhány törppel elült Kelep hátára, a "törpieket" pedig csapatonként szétküldte az erdőben.

Törpapáék először Hókuszpók házához repültek el, hogy nincs-e ott Nótata. Hókuszpók szerencsére nem vette őket észre, mert éppen Szepivel és Sziámiáuval pörölt. Már napok óta egy fontos kísérleten dolgozott ugyanis, de minduntalan elrontotta. "Mert ettől a büdös kölyöktől és ettől a bolhazsáktól még dolgozni sem lehet!" - zsémbelt Hókuszpók. "Tudod mit, Hóki-póki - kérdezte ekkor Szepi - miért nem mész és próbálsz meg elfogni néhány törpöt? Attól biztosan elszállna a mérged!" Hókuszpók erre azt felelte, hogy azt semmiképpen sem lehet, ezzel a kísérletével ugyanis éppen egy olyan módszert próbál kidolgozni, amivel száz százalék bizonyossággal elkaphatja a törpöket. ("Ja, persze, mint eddig mindig!" - jegyezte meg alig hallhatóan Szepi.) Különben meg amúgy úgysem találnák meg Aprajafalvát - folytatta Hókuszpók -, ezért úgy döntött, hogy addig ki sem mozdul a házából, amíg ezt a kísérletet be nem fejezte.

Törpapáék megállapították, hogy Nótata nincs Hókuszpóknál. Így aztán visszamásztak Kelep hátára, és újból felszálltak. Éppen az erdőt repülték körbe, amikor megpillantottak a palota közelében, az út szélén ülni egy különös alakot, aki mellett egy furcsán mozgolódó zsákocska feküdt. A férfi az ál-zeneszerző volt, és éppen arra várt, hogy az őrök észrevegyék, és leengedjék neki a felvonóhidat. Időnként a zsákhoz hajolt, és mondott valamit a benne kapálózó valakinek, aki erre még hevesebb rángatózásba kezdett.

Törpapának gyanússá vált a zsákos ember. Rögtön le is szállt Keleppel, majd kis csapatával egy bokorba bújva hallgatta ki a férfi beszédét. Az ál-zeneszerző éppen azt ecsetelte, hogy mekkora szerencséje van, megússza a király büntetését, és ebben a trombitás kis kék szerzet fog segíteni neki. "Már ezerszer megmondtam, hogy ez nem trombita, hanem törpulya! - hallatszott ekkor a zsákból Nótata felháborodott hangja - Még Ügyi csinálta nekem!"

"De már ezerszer meg is bántam!" - sóhajtott fel ekkor Ügyi (ő is tagja volt Törpapa mentőcsapatának), visszaemlékezve arra a sok kellemetlen percre, amit Nótata okozott mindnyájuknak a hamis játékával. Törpapa éppen figyelmeztetni akarta őt, hogy most inkább próbálják meg kigondolni, hogyan mentsék meg Nótatát, amikor hirtelen leereszkedett a felvonóhíd, és a "zeneszerző" besétált a palotába. Törpapáék sem voltak restek, utána szálltak Keleppel.

A "zeneszerző" egy darabig magyarázgatott az őröknek, hogy ő csak azért ment el, hogy ihletet találjon, aztán elindult a háza felé. Otthon egy kisebb kalitkába zárta Nótatát, és ráparancsolt: "Most azonnal lekottázod nekem azt a dallamot!" Nótata azonban semmiképpen sem akart engedelmeskedni neki. Igaz ugyan, hogy az ő célja az volt, hogy minél többen megismerhessék a dalát, csakhogy ő törpökre gondolt, nem emberekre. És különben sem hajlandó engedelmeskedni egy ilyen undok alaknak, aki ráadásul még csaló is. Ezen még vitatkoztak egy darabig, aztán a "zeneszerző" hirtelen kikapta Nótata kezéből a törpulyát, és csipesszel az időközben felszított kandalló lángja fölé tartotta. "Ha nem engedelmeskedsz, széjjelolvasztom a trombitádat!" - mondta. "Törpulya!" - tiltakozott megint Nótata, de aztán hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy jobb, ha engedelmeskedik az ál-zeneszerzőnek, ha meg akarja menteni a törpulyáját, ami nagy kincs volt számára. A "zeneszerző" papírt és tollat adott neki, ő pedig kottázni kezdte a dallamot. Az ál-zeneszerző parancsára több példányban kellett elkészítenie, hogy minden hangszerhez jusson egy, és nagy hirtelen egy dobkíséretet is kellett komponálnia hozzá. A kottákon lévő dallamok nem voltak teljesen egyformák - ez is az ál-zeneszerző ötlete volt - hiszen annyira még ő is konyított a muzsikához, hogy tudja, hogy az egyes hangszerek nem mindig pontosan ugyanazt a dallamot játsszák. "És hogy ne mondhasd, hogy egészen elveszem tőled a dicsőséget - szólalt meg a munka végeztével az ál-zeneszerző, gúnyos mosollyal az arcán -, megengedem, hogy a holnapi bemutatón te is játszhass. Te leszel a szólózenész!" Nótata rögtön tiltakozni kezdett, hiszen a törpöknek nem szokásuk az emberek előtt mutatkozniuk, csak ha nagyon-nagyon megbíznak az illetőben. Az ál-zeneszerző ekkor szó nélkül újra a láng felé tartotta a törpulyát, amire Nótata megint csak ijedten elhallgatott. "Majd megkapod holnap, a bemutatón!" - vágta zsebre a "zeneszerző" a törpulyát, majd a kottákkal a kezében elindult a trónterem felé.

Törpapáék egy közeli fán lapultak, ahonnét ugyan mindent láttak és hallottak, de egyelőre mégsem siethettek Nótata megmentésére, mivel a ház éppen egy forgalmas utcában állt, én nagy volt a jövés-menés. Így aztán ki kellett várniuk az estét. Törpapa közben visszaküldte Kelepet az egyik törppel, értesíteni a "törpieket" hogy nem kell tovább keresni Nótatát.

Mire Kelep visszatért, éppen beesteledett, és az utca is kezdett elnéptelenedni. Időközben a "zeneszerző" is visszatért. Már ellelkendezte a királynak, hogy végre készen van az induló, és holnap be is mutathatják, és az udvari zenekarnak is kiosztotta a kottákat. Később lefeküdt aludni, de előtte a törpulyát gondosan elrejtette a párnája alá.

Mikor Törpapa úgy vélte, hogy az ál-zeneszerző elég mélyen alszik, ő és a mentőcsapat többi tagja csendben átmásztak a fáról az ablakpárkányra, és onnan a szobába. Nótata kalitkájának a kulcsa az éjjeliszekrényen volt, a "zeneszerző" ágya mellett. Miközben Nótata elmesélte nekik, hogy tulajdonképpen hogyan is került ide, és mik a tervei vele az ál-zeneszerzőnek, a mentőcsapat egyik fele az éjjeliszekrényre próbált felmászni, néhányan pedig a párna alá próbáltak benyúlni a törpulyáért (Nótata ugyanis kereken megmondta, hogy a törpulyát semmiképpen sem hajlandó itt hagyni.)

A kulcsot végül is sikerült valahogy megszerezni, és a kis csapat egyik fele már el is indult az asztal felé, amelyen Nótata kalitkája állt. Azoknak, akik a törpulyát próbálták megszerezni, már nehezebb dolguk volt, mert a "zeneszerző" feje éppen rajta volt a törpulyán, amivel még jobban megnehezítette a dolgukat. A "zeneszerző" ráadásul forgolódott álmában, a törpök minden pillanatban attól féltek, hogy felébred.

Az ál-zeneszerző most úgy fordult, hogy szabaddá tette a törpulyát. Törpilla benyúlt érte, és már úgy tűnt, sikerülni fog megszereznie, amikor a "zeneszerző" hirtelen visszafordult. A feje éppen Törpilla kezére esett, aki ijedtében és fájdalmában hangosan feljajdult.

A "zeneszerző" erre felébredt, és egy pillanatig értetlenül pislogott, hogy mi történt. A törp mentőcsapat egyik fele, aki már éppen a kalitka zárjával bíbelődött, otthagyta a munkáját, és sorra kiugráltak az ablakon. A mentőcsapat másik fele is követte őket, egyedül Törpilla nem tudott elmenekülni, mivel a keze még mindig a "zeneszerző" feje alatt volt, és nem tudta kihúzni.

Az ál-zeneszerző ekkor kiugrott az ágyból megnézni, mi történt. Törpilla kihúzta a kezét a párna alól, és ő is menekülni próbált. A "zeneszerző" azonban észrevette őt, és elkapta.

A "zeneszerző" ezután körülnézett a szobában, és meglátta a kulcsot a kalitka zárjában. Rögtön rájött, mi történt. "Szóval eljöttél, hogy kiszabadítsd a barátodat! - mondta Törpillának. - Nem is baj, hogy itt vagy, majd neked is találok valami feladatot az indulóm holnapi bemutatójára! Mondjuk te leszel a szólóénekes!" Ezzel berakta Törpillát is Nótata mellé a kalitkába, majd rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot is bedugta a párnája alá, a törpulya mellé.

"Ne aggódj, Törpilla, Törpapa úgyis kiszabadít minket!" - súgta ekkor oda Nótata Törpillának. Úgy látszik azonban, nem beszélt elég halkan, mert a "zeneszerző" meghallotta. "Á, szóval többen is vagytok! - szólalt ekkor meg. - Akkor jobb lesz, ha vigyázok rátok, hogy ne tudjanak kiszabadítani! Ha pedig esetleg mégis megkísérelnék, legfeljebb majd őket is elkapom!" És le sem feküdt egész éjszaka, éberen vigyázta a két törpöt, a kulcsot és a törpulyát pedig a biztonság kedvéért a hálóköntöse zsebébe rejtette.

Törpapa és a maradék csapat ezalatt azon tanakodott, hogy mitévők legyenek. Hiszen ha a "zeneszerző" valóban ébren marad egész éjszaka, akkor semmiképpen sem tudják a foglyokat kiszabadítani. Ekkorra már pirkadni kezdett, ezért abban sem nagyon bízhattak, hogy a zeneszerző esetleg elalszik őrködés közben. "Támadt egy ötletem!" - szólalt meg ekkor Törpapa, és megint csak elküldte az egyik törpöt Keleppel, hogy hívja ide az összes törpöt, és mindenféle állatot. A küldönc nemsokára vissza is érkezett, és azt mondta, elintézte. "Mondd meg nekik, hogy bújjanak el, és addig ne mutatkozzanak, amíg mi jelt nem adunk!" - mondta erre Törpapa, majd megjegyezte: - "Most már csak várni kell!"

Időközben reggel lett, és az utcán is újra megindult az élet. Törpapáékat szerencsére nem vette észre senki, mivel Kelep felszállt velük a ház tetejére. Kicsit később látták a "zeneszerzőt" ahogy a kalitkával a kezében kimegy a házból, és elindul a trónterem felé. Megígérte a királynak, hogy még ebéd előtt bemutatja neki az indulót. Törpapáék Kelep hátán követték őt.

Az ál-zeneszerző ezalatt megmutatta a zenészeknek Nótatát és Törpillát, és közölte velük, hogy a trombitás kis kékség lesz a szólótrombitás ("Törpulyás!" - vágta rá megint Nótata, de csak halkan, hogy nehogy megint baj legyen belőle), a kis kék lány pedig énekelni fog. Az udvari költővel azon nyomban szöveget is írattak az indulóhoz, amely természetesen a királyt dicsőítette.

Törpapáék az ablakból figyelték a készülődést. Törpapa megint üzent a "törpieknek", hogy a madarakat küldjék fel az ablakba. Eközben a király is megérkezett, elfoglalta a helyét a trónon, és azt mondta a "zeneszerzőnek", hogy elkezdhetik az indulót. A "zeneszerző" beintett a zenekarnak, akik rögtön el is kezdték a játékot. "Állj, állj! - kiáltott fel hirtelen a király az első néhány taktus után. - Mi ez a rémséges macskazene?!"

Nótata ugyanis, amikor a kottákat másolta, próbálva úgy-ahogy megváltoztatgatni a dallamot az egyes hangszerek számára, nem vette figyelembe, hogy a hangszerek szólamainak összhangban is kell lenniük egymással. Ráadásul a dobok is egészen más ütemben szóltak, mint ahogy azt a dallam megkívánta. (Nótata később váltig bizonygatta, hogy ő ezt szándékosan csinálta, de a "törpiek" nem tudták, higgyenek-e neki...)

A király még mindig a fülére tapasztott kézzel kiabált, hogy állítsák más meg ezt a förtelmes zajáradatot, de a zenészek nem hallották meg, mert annyira hangosan játszottak. Törpapa ekkor adta meg a jelet a madaraknak...

A "zeneszerző" hirtelen azt érezte, hogy valami tollas tömeg borul rá, és ezer meg ezer csőr csipkedi a fejét. A zenészek ijedten elhallgattak, főleg akkor, amikor az ő arcukba is belerepült néhány madár (őket nem csipkedték meg a madarak, mert ők tulajdonképpen semmivel sem ártottak a törpöknek). Néhány törp, madarak hátán, a várkapuhoz repült, majd miután elzavarták az őröket, leengedték a felvonóhidat. Ekkor berobogtak az állatok, hátukon egy-egy törppel. Keresztülvágták magukat a megriadt embertömegen, majd berohantak a trónterembe. Törpapa arra számított, hogy ha a madaraknak nem is sikerül teljes zűrzavart csinálniuk, majd megteszik az állatok. A trónteremben nemsokára totális káosz uralkodott. Az állatok lökdösődtek, ökleltek, rúgtak, haraptak, leginkább az ál-zeneszerzőt, a zenészeket igyekeztek megkímélni, őket inkább csak ijesztgették. A király ezalatt végig a trónszékéről figyelte az eseményeket, és nem tudta eldönteni, nevessen-e a látványon, vagy inkább megijedjen tőle. Akkor szeppent meg egy kissé, amikor néhány jól megtermett szarvasbika indult el felé a trónszék lépcsőjén, de valaki hirtelen visszakiabálta őket: "Hé, őt se bántsátok!" A szarvasok erre visszafordultak, és beálltak a vaddisznók és az őzek közé, akik ekkorra már az agyarukra illetve az agancsukra kapták az ál-zeneszerzőt, és labdázni kezdtek vele. A madarak még mindig a többi zenészt tartották sakkban. Törpapa ezalatt berepült Keleppel a színpadhoz, felkapta Törpillát és Nótatát, majd ugyanazzal a robajjal, ahogy megérkeztek, elhagyták a tróntermet, majd a várat is.

A "zeneszerző" feltápászkodott a földől, jajgatva tapogatva a madárcsőrök és az agancsok nyomait. A király ekkor azt mondta, hogy ő nem tudhatja, kinek a műve volt ez a felfordulás, éppen ezért nem is hibáztat érte senkit. A "zeneszerző" buzgón bólogatott, hogy erről valóban nem tehet senki, különösen ő nem, ám ekkor a király újra megszólalt: "A zeneműved azonban pocsék! Ne próbáld meg bemesélni nekem, hogy ezen dolgoztál már hónapok óta!" A "zeneszerző" már éppen elkezdett volna magyarázkodni, de a király folytatta: "Annyira vagy te zeneszerző, amennyire én olyan... kis kék lény! Becsaptál, és ezért tömlöcben a helyed." Ekkor behívott két jól megtermett katonát, akik két oldalról megkapták az ál-zeneszerzőt, és elindultak vele a tömlöc felé...

A törpök ezalatt visszaértek Aprajafalvába. Az állatoknak megköszönték a segítséget, és visszaküldték őket az erdőbe. Ezután megéljenezték a hősöket, majd körbeállták Nótatát is, és mindnyájan kifejezték örömüket, hogy ismét köztük lehet. Törpapa ezalatt elmagyarázta neki, hogy mennyire lehetetlen vállalkozásba fogott, amikor megpróbált másik törpfalut keresni, mert azok még Kelep hátán is irdatlan messzeségben volnának. "Ezt azonban elfelejtettem közölni veled, úgyhogy az, hogy bajba kerültél, jórészt az én hibám: kérlek, bocsáss meg érte!" Nótata szabódott, hogy neki nincs miért megbocsátania. A törpök ezt nagy ovációval fogadták. Törpapa ezután azzal vigasztalta Nótatát, hogy a dallam, amit kitalált, igazán nagyon fülbemászó, és mivel már mindenki ismeri, lehetne egy afféle "Aprajafalva dala". Nótata végül is belenyugodott ebbe, és később többször is megkísérelte, hogy újra olyan dalt komponáljon, ami ennyire tetszik a törpöknek, de aztán ez soha többé nem sikerült neki...

Törpiri végighallgatta a történetet, és először ő is nagyon meglepődött, hogy ezt a dallamot valóban Nótata találta ki. "De hiszen mindig olyan hamisan játszik, a dalaitól meg mindig be kell fognom a fülemet!" - mondta. Törpszakáll erre azt mondta, hogy Nótata valóban nem valami tehetséges, viszont nagyon ragaszkodik a zenéhez. Néha-néha előfordulhat, hogy az ilyen törpöket is megszállja egyszer „az isteni szikra”, és csak sikerül egy vagy két jó dallamot kicsikarniuk magukból. Éppen arra járt Nótata, de nem hallotta a beszélgetést. Törpszakáll ekkor bizalmasan megsúgta Törpirinek, hogy Nótata mind a mai napig bánkódik azért, hogy a dalából nem lehetett népdal, csak soha nem mutatja. Törpiri erre elkezdte énekeli, hogy „láálálá-lállálláá-láálálá-lálláá", csak egy kicsit másképpen, mint eddig szokták. Nótata erre boldogan ugrott fel: "Na végre! Mégiscsak megváltozott végre-valahára a dallamom! Köszönöm, szépen, Törpiri! Most megyek is, és eljátszom ezt az új dallamot is a törpöknek, hogy mindannyian megismerjék!" - ezzel elrohant. Útközben eszébe jutott, hogy annak idején mit is magyarázott neki Törpapa a népdalokról. "De hiszen Törpapa is megmondta, hogy ahhoz, hogy egy-egy dallam megváltozzon, néha el kell telnie egy-egy nemzedéknyi időnek! Úgy látszik, mégis igaza volt!" - ujjongott magában, és rohant tovább a falu belseje felé.

Törpszakáll és Törpiri jót nevettek, és Törpszakáll dicsérőleg megveregette a törpifjonc vállát: "Ez szép dolog volt, Törpiri, most aztán sikerült igazán boldoggá tenned Nótatát! Azt is mondhatnám, hogy most egy új korszakot nyitottál a törpénelmünkben!" Törpiri belekarolt Törpszakállba, és vidáman kacarászva indultak el ők is a falu belseje felé...

VÉGE

(Végezene. Vászon elsötétül. Stáblista, zenével, talán a "láálálá-lállálláá"-val. Közben a nézők kivonulnak.) :-)

Szfvár., 2008.08.04.