Natasa egyik kezével átölelte magát, a másikkal pedig egy tucat összetűzött lapot tartott miközben elindult az orvosi szobából a hotel felé. A stadion éjjeli homályban fürdött, s csak az ezüstös Hold világította meg számára az utat a nézőtér és a pályát körbevevő reklámtáblák között. Hogy lerövidítse az utat, a hazai kispadnál kilépett a gyepre, és keresztülrohant a területen. Amikor a másik oldalon kinyitotta volna magának a kiskaput, mocorgást hallott. Körbenézett.

                Az építmény változatlanul nézett ki, a kapuk a sárga és kék csíkozású hálóval, a szögletzászlók, a kispadok, és az emelvény a második emeleten… minden normális volt. Vett egy mély levegőt, elhitette magával, hogy csak a zárral csapott zajt és visszafordult a kapuhoz.

                - Helló! – szólalt meg mellette egy férfihang. Rémülten oda fordult, aztán kicsit nyugodtabban fújta ki a levegőt. Josh, a város focicsapatának sztár csatára volt az. – Megijesztettelek? Ne haragudj!

                - Nincs semmi baj… amúgy, szia – válaszolt félénken, de már a saját remegő hangjától is zavarba jött. Attól függetlenül, hogy az edző lánya volt, nem nagyon szokta meg, hogy csak úgy összefut a környék legnagyobb csillagaival.

                - Mit csinálsz itt? – kérdezte a fiú érdeklődve. Nekitámaszkodott a reklámtáblának, és rá mosolygott. 20 évesen a csapat legfiatalabb, mégis legkedveltebb játékosa volt. A lányok hatalmas táborokba verődve őrjöngtek, ha véletlenül meglátták az utcán. Oda voltak mélybarna szemeiért és fekete, zselével feltupírozott hajáért, de igazából nem tudták, hogy milyen ember ő. Ellenben Natasa eleget hallott róla otthon, hogy megkedvelje. Leginkább azt csípte benne, hogy mennyire fél a szurkolótáboroktól, és próbál minél jobban elzárkózni a világtól, hogy nyugodt hétköznapjai lehessenek.

                - Apa túlságosan fáradt volt, ezért engem küldött el az orvosiba a papírjaitokért. Nem bánom ezt a kis esti sétát, egészen kellemes az idő errefelé – tette még hozzá.

                - Kis esti séta? – vigyorodott el. – Éjjel tizenegy óra van! Bár lehet, hogy neked ez még csak estének számít, elvégre nagyvárosi bulis lány vagy!

                - Hm – rá pillantott. – Úgy gondolod?

                - Te jársz New York-ba, suliba! Ráadásul nem is akármilyen tánciskolába! Gondolom, pezseg az élet arrafelé. Édesapád mesélte, hogy sorra hozod a versenyeket, amiken indulsz! Biztos nagyon jó ott lenni – merengett el.

                - El sem tudod képzelni, hogy milyen rossz! – vágta rá gyorsan. – Tényleg jó környék, mindenki nagyon aranyos, a tanáraimat nagyon kedvelem, de nem érzem ott jól magam!

                - Miért? – kérdezte meglepve. Nem számított arra, amit hallott, mindig úgy tudta (ahogy mindenki más a csapatból, aki egyszer is meghallgatta az edző dicsekedését a lánya eredményeiről), hogy alig akar hazajönni, annyira szeret ott lenni. – Az apád azt mondta…

                - Az nem most volt – vágott közbe. Tudta, hogy mit mondott. – A barátaim az óta okosan döntöttek, és kerestek egy másik iskolát. Egyedül maradtam, minden diák, akivel csak találkozhatok a folyosókon, megvet, és a hátam mögött olyan pletykákat gyártanak, hogy rossz belegondolni. Kicsit elveszettnek érzem magam…

                - Hát ez szomorú – sóhajtott rövid hallgatás után. – De akkor miért vagy még ott?

                - Na, látod? Ezt nem tudom! Talán azért, mert nem volt merszem megmondani apámnak, hogy szívesebben ülnék itt az edzéseiteken, mint hogy havonta csak egyszer egy napig láthassam őket! – a cipője orrát nézte. Nem gyakran panaszkodott senkinek, de most valahogy jól esett neki kiönteni, ami a szívét nyomta. – Úgy jöttem haza, hogy terveim vannak. De mindezek megvalósíthatatlanok ezen a nyáron, ha nem lesz merszem eléjük állni.

                Josh felnézett az égre miközben hallgatta őt. Natasa eleinte aggódott, hogy untatja, de aztán észrevette, hogy néhány mondatnál megmerevedik a testtartása, aztán újra elernyed. Hallgattak egy sort, aztán a fiú vesébe látó tekintettel nézett rá, így inkább a második emeleti emelvény díszítését figyelte.

                - És te miért vagy itt? – kérdezte hirtelen, amikor megelégelte a csöndet. A csatár elmosolyodott, és újra a csillagokat kezdte mustrálni.

                - Pocsékul érzem magam – vallotta be, de amikor látta a lány elképedt arcát hozzátette: - Persze nem fizikailag! Nincs semmi bajom igazából, csak kicsit zaklatott és kimerült vagyok. Ma elkapott a sajtó, aztán egy sereg drukker is! – kirázta a hideg, de bármennyire próbálta titkolni, az edző lánya észrevette.

                - Nem szereted őket?

                - A drukkereket igen. A sajtót kevésbé – szórakozottan játszott a melegítője zipzárjával. – A drukkerektől viszont frászt kapok. Az a rengeteg visító lány! Mire jó ez? – őszinte kíváncsisággal nézett Natasa fekete szemeibe.

                - Én nem tudom! Én nem rohangálok a városban egésznap, megszállottként kutatva a nyomaidat! De a barátnőm tudna erről egyet s mást mesélni!

                Mosolyogtak. Olyan könnyen elbeszélgettek egymással, hogy az őket is meglepte egy kicsit. Azelőtt talán egyszer-kétszer találkoztak, köszöntek egymásnak, de beszélgetni soha nem tudtak. Figyelték az eget, és hallgatták a stadion zavartalan csendjét, aztán egy hűvös fuvallat elérte őket, és Josh beleborzongott.

                - Szép a hold ma este – jegyezte meg halkan.

                - Igen – bólintott a lány. – Most is nagyon szép. New York-ban nem gyakran látni ilyennek.

                - Szerintem most szebb, mint valaha – suttogta, csaknem teljesen némán. Sóhajtott, aztán mosolyogva Natasára nézett. – Nagyon sietsz?

                - Én? – nevette el magát. – Mindig sietek. De most jól esik nyugodtan ücsörögni itt. Nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyen fényben lássa ezt a gyönyörű helyet!

                - Hát, nem… arra gondoltam, hogy lenne kedved megmutatni nekem pár egyszerű tánclépést? – kérdezte bizonytalanul.

                - Milyen tánclépésre gondoltál? – nézett rá félénken. Nem nagyon volt felkészülve rá, hogy bárkinek rövid táncórát tartson, nemhogy még a kedvenc focicsapata egyik játékosának!

                - Hát, valami egyszerűre – a csillagokra pillantott. – Mondjuk keringő…

                - Ó… azt hittem… - aztán elharapta a mondatot. Josh érdeklődve nézett rá.

                - Mit hittél?

                - Ó, igazán semmit!

                - De, de! Mondd csak el! – kérlelte mosolyogva.

                - Na, jó… - megadóan sóhajtott. – Azt hittem, hogy valami hip-hop, vagy ilyesmi.

                - Á… - legyintett. – Az most nem csigáz fel. És még egy apró emlékem van is a gimnáziumi szalagavatóról!

                - Komolyan?

                - Én is voltam gimnazista! – mondta vidáman. – De az olyan régen volt…

                - Jaj… szörnyen régen! – ingatta vigyorogva a fejét. – Na, gyere. Mire emlékszel?

                Josh is felállt és bizonytalanul tett néhány esetlen mozdulatot. Natasa arcára kiült az elképedés, de aztán mosolyt erőltetett rá.

                - Hát… - vett egy mély levegőt. – Azt hiszem, ennek köze nincs a keringőhöz. Ez inkább rocky…

                - Ja, szóval azért nem stimmelt… volt egy furcsa érzésem – kacsintott. – Akkor segítesz eszembe juttatni, hogy is van ez?

                Az edző lánya mellé állt, és megmutatta az alaplépéseket. Tanítványa mindeközben merőn figyelte könnyed mozdulatait, hogy az agyába véshesse. Amikor rá került a sor, könnyedén elismételte.

                - Látod? Ez még egészen friss emlékként él benned – mosolygott Natasa. – Na, most boldog vagy?

                - Ennyi volt? – kérdezte szomorkás hangon. Olyan édes kérlelő pofit vágott, amitől egy fan azonnal elájult volna, vagy valami hasonló.

                - Miért mire gondoltál? Újra játszani a szalagavatódat?

                - Nem… csak fura vágyam támadt, hogy táncolhassak a holdfényben – elhallgatott. – Most biztos őrültnek nézel! Ne haragudj!

                - Én soha senkit nem nézek őrültnek! – mondta kedvesen. – Kivéve apát, amikor siettében sót tesz a kávéjába cukor helyett!

                - Hm… na, akkor elbúcsúzom. Sétálok pár kört, gondolom neked is menned kell.

                - Akkor nem akarsz táncolni? – kérdezte meglepetten. Josh nyelt egyet, és állta a tekintetét.

                - Nem bánnám a dolgot – jegyezte meg halkan.

                Mindeközben az orvosi szobából elindult hazafelé az orvos. Halkan lépegetett a folyosón, aztán elment egy ablak mellett, ami a pályára nyílt. Kipillantott, és megtorpant, amikor látta, hogy valami, vagy valaki mozog odakint. Kellett egy kis idő, amíg megszokta a homályt, és megpillantotta a két alakot táncolni. Amikor kiléptek a Holdfényre egészen elképedt a látványtól. Josh és Natasa olyan természetesen mozogtak együtt, mintha nem is a város futball pályáján lennének, hanem a táncparketten.

                Nem akarta megzavarni őket, de nem is hagyhatta őket magukra az épületben, ezért inkább bezárta az orvosi szobába vezető folyosót, és hangtalanul elindult a lelátón, amíg egy kényelmes helyet nem talált. Leült, hogy nézze a műsort.

                Josh meghajolt, Natasa pedig kecsesen pukedlizett egyet, aztán kuncogott. Rég nem érezte már ilyen jól magát. Felnézett a Holdra, és behunyta a szemét, aztán a csatárra pillantott.

                - Tudod, igazad van. Most a legszebb a Hold! – mondta bátortalan hangon. – Köszi. Nagyon jól éreztem magam!

                - Hát még én! – mosolygott. – Elkísérhetlek egy darabon hazafelé? Most talán nem támad meg egy eszeveszett nőszemély sem!

                - Gondolod?

                - Hát nagyon remélem!

                Bájosan csevegve elhagyták a stadiont. Az orvos a fejét csóválva zárta be utánuk az épületet, aztán hazagyalogolt. Közben a város utcáin újabb hűvös szellő suhant át, majd felerősödött a szél. Natasa kezdte kényelmetlenül érezni magát egy szál spagetti pántos pólóban és farmer rövidnadrágban.

                - Lehet, hogy vihar lesz – mondta Josh. – Akkor szokott így lehűlni a levegő! Vedd fel ezt! – bújt ki a melegítőjéből.

                - Jaj, nem kérem, köszönöm! Még megfázol!

                - Ne ellenkezz! Az apád is ezt akarná! – emlékeztette. –Ne tudd meg, hogy mennyit beszélt rólad!

                - Bele sem merek gondolni! – mosolygott miközben felhúzta a zipzárt. – Egészen kellemes!

                - Na, ugye, hogy tudtam? – kérdezte, aztán előre nézett. – Beszélsz az apáddal?

                - Nem tudom – sóhajtott. – Félek, hogy szomorú lesz! Annyi pénzt áldozott rám, és nem lesz eredménye a dolognak!

                - Szerintem, mivel igazán nagyon szeret, meg fogja érteni a döntésedet! Nem kell aggódnod – megálltak egy kert előtt. Natasa a kapu kilincsére tette a kezét.

                - Köszönök mindent. Jó volt veled beszélgetni. Jobban érzed magad?

                - Sokkal jobban. És nekem kell megköszönnöm a táncot – elmosolyodott. – Holnap kemény meccsünk lesz. Ott leszel?

                - Természetes! Nem hagynám ki a bajnoki döntőt!

                - Akkor, majd ha bepréselek egy gólt, neked üzenek. Rendben?

                - Nem bánom – kizipzárazta a melegítő felsőt, és kibújt belőle. – Visszaadom. Mit szólna hozzá a családom, ha egy húszas mezszámú ráadásul a neveddel feltüntetett melegítőben érnék haza?

                - Meglepettek lennének, aztán elkezdenének gyanakodni, hogy fan lett a lányukból!

                - Ó, persze. Mindenképpen – mosolyodott el. – Na, jó éjszakát!

                - Neked is! – vidámat elkocogott a hotelhez, út közben pedig végig a másnapon járt az esze…

                A második félidő rosszabb volt, mint az első. Helyzetek alig adódtak, és ha mégis, a kapus túl jól védett. A vendégcsapat szinte hozzá sem tudott szólni a játékhoz azon kívül, hogy jól védekeztek, aztán ellőtték a játékszert valahová messzire a kapu előteréből.

                Josh kezdte megelégelni a dolgot, és egyre elszántabbnak érezte magát. Mire hozzá került a labda addig trükköztek a csapattársai, hogy ember nélkül maradt. Húsz méterre volt tőle az ellenfél hálója, és amikor elindult két védő azonnal nekirontott. Trükkösen húzogatta el előlük a lasztit, megfordult a saját tengelye körül, aztán egy ügyes testcsellel ismét szabaddá tette magát. Éppen az utolsó pillanatban lőtte el a játékszert, mielőtt az egyik hátvéd egy rosszul kimért becsúszással elkaszálta volna.

                Nagyot esett, először se kép, se hang, aztán homályosan felrémlett körülötte a világ. A szabálytalan játékos hajolt fölé, egyszerre aggódott és volt dühös is. Aztán meghallotta az üvöltő közönséget, és a csapattársai kiabálását is. A bal szélső csatár, egyben a legjobb barátja, odasietett hozzá, összeborzolta a haját, aztán felsegítette.

                - Bement! – mutatott a kapu felé a haverja. Josh szemei elkerekedtek, aztán elvigyorodott, a következő pillanatban nekirontottak a csapattársai, és örömükben ugrálva vették körül.

                Eközben a hazai kispad mögött Natasa együtt énekelte a drukkerekkel a csapat himnuszát, és merőn figyelte a kedvenceit. Jól érezte magát, együtt örült a várossal, és már sokkal nyugodtabb is volt. Előző éjjel megbeszélte a szüleivel, hogy nem szeretné folytatni a tanulmányait New York-ban.

                Körbe pillantott és összemosolygott néhány lánnyal, aztán visszafordult, és elakadt a hangja. A társai köréből szabaduló Josh először vigyorogva megingatta a fejét, aztán kocogva megindult a kispad felé, magasra emelte a kezeit és az ujjaival szívecskét formált. Amikor odaért a pálya széléhez felkapott egy kulacs vizet a tartóból, és miközben mohón szívta magába a folyadékot Natasára kacsintott…