HÓHULLÁSBAN KARÁCSONYT VÁRVA…

                                                            "Ne higyjetek a hazug beszédekben."

                                                                                              (Jeremiás    7,4)              

                       „Pihe, pihe, hópihe hulldogál a földre,

                         Erdő, mező, házikó mind fehér lesz tőle.”

Isten tudja miként jutott eszembe ez a kisiskolás koromba tanult gyermekdal. Emlékszem eléggé szemfüles nebulók voltunk és az újonnan Csíkból érkezett tanítónőtől tanultuk. Furcsálltuk a tájszólását, amint tele torokkal beszélt és mindegyre utánozni akartuk. Azért ment vele simán a tanulás.

            Egyedül, különösen öregkorban, mindenre jobban kiterjed az ember figyelme. Furcsálltam a lányom utóbbi szokásait. Azt tökéletesen megértem, hogy a fotelt az ablak közelébe helyezte, mert tudta, hogy minden időkben szeretek kibámulni és csodálni a természet mindenkori varázsát. Most is nagy pelyhekben hull a hó, dió nagyságú pihék kergetőznek a levegőben, és dúsan rakodnak a meggyfa csupasz ágaira. Csak épp a madaraim, a széncinkék és a vörösbegyek ne legyenek emiatt hálátlanok és jelentkezzenek naponta pompás ruházatukban. Szemet gyönyörködtető kergetőzésük, és én öreg napjaimban csodálkozom fürgeségükön, falánkságukon, amint üldözik egymást, hogy a magvak után melyikük kapaszkodjon az egyenlő távolságra kiaggatott faggyúgalacsinba. Ez mondjuk érthető, hiszen benne vagyunk a télben, már hozzám is kevesebben járnak, s valamivel el kell tölteni az időt. De miért kellett rám hozza a papot, házi úrvacsorát kiszolgálni, mikor már szinte a nyakunkon a Karácsony, és annak valójában a templomban a helye. Csupán attól ijedt meg, hogy megszédültem és elestem az udvaron? De ez még nem a vég!. Jött is a kis „mitugrász” Isten katonája. Valahogyan nem tetszetős szemeimnek. Elfogultság lenne? Mindig mikor látom, arra gondolok, hogy nyurga alakjával, szép barna pofaszakállal és vékonyka bajuszzal, de különösen a szikrázó fekete szemeivel mekkora nőcsábász lehet. Irigység? Az is meglehet, mert általában az embert akkor aggasztják ilyen fajta gondok, amikor látja másban a vonzót, hasonlatképpen úgy érzi, hogy, bizony szexuális kielégítetlenség érte élete során. Lehet igaz, lehet nem, de ezen nincs mit morfondírozni, rég lerágott csont az életében.

              Bejött a pap és fürgén terítette magára a palástot, kipakolt minden kelléket az asztalra és belekezdett a rövid szertartásba. Lehunytam a szemem. Vajon azért, hogy ne lássam? Az is meglehet, de bársonyos hangja szinte-szinte álomba ringatott. Még halványan fülembe csengett:” Meg van írva, a kívánság megfoganva bűnt szül és a bűn teljességre jutva halált nemz. Ez pedig nem jelent mást, mint Istentől elszakadni, elveszni, kárhozatba jutni. A bűn zsoldja a halál.” Bizonyára másokat is mondott, de már nem hallottam. Arra riadtam fel, amikor az igehirdetését azzal fejezte be:”Hidd el!” Olyan élesen rikoltotta, hogy megrázkódtam és felébredtem.

               Mikor dolga végeztével magamra hagyott, nem tudom miért, de az utóbbi időben mindig a pajkos gyermekkor elevenedik emlékezetemben. Különösen a tél, a maga jellegzetes adottságaival. Hisz annyi minden történik, kezdve a disznóöléstől a kellemes ünnepekig. Ma már kiment divatból, de akkor Karácsony hetében elmaradhatatlan volt a Betlehemes, igaz ezt a katolikusok űzték, mi csak kántálni jártunk. Az utcánkban egyetlen trafik volt ahol az áldott öreglány, a Manci néni tevékenykedett. Persze akkor a hivatalosság nem ájult el a téli szokásoktól, pláné, ha ráadásul egyházi vetülete volt, a munkaidőt be kellett tartani. Kedveskedni akartunk Manci néninek és négyen elmentünk kántálni az üzletbe. Megálltunk kívül az üveges ajtó előtt és rázendítettünk: „Mennyből az angyal”-ra. Ott volt mellette a kis tacskó és őrjöngve elkezdett ugatni. Csak álltunk tehetetlenül, aztán egy idő után hangosan kiáltott Manci néni, hogy menjünk be, mert nem harap. És mintha folytattuk volna a nótát, dallamára énekeltük:” Dehogynem harap, mikor így ugat! Kussolj, dög!” Bementünk és az öreglány megilletődve köszönte a meglepetést, elővette a retiküljét és láttam egy tízest, vesz elő, hogy osszuk el, de Berci hirtelen mindent megelőzve közbeszólt:” Köszönjük Mancika néni, de nem lehetne inkább egy-egy szál cigit?” Rosszallóan, majdnem fenyegetve nézett ránk, de elővett egy megkezdett illatosított csomagot és mindenikünknek adott egy szálat.

                  Azt nem értem, ha annyira örült a meglepetésnek, miért kellett apámnak eldicsekednie mindent. Ilyenek a szószátyár öreglányok! Apám hazajött, és a munkától cserzett, hatalmas, csontos tenyerével olyan atyait lepcsintett a balpofámra, hogy a taknyom messze szökött és másnap is látszott a nyoma. Szűkszavúan csak annyit mondott: „Ez, Mancikáért!” Azóta sem jártam Manci nénihez és életemben cigit sem vettem a számba. Nem azért, hogy apám megleckéztetett, hanem dacosan ki akartam tűnni a többiek közül, mert mindannyian előszeretettel szívták.

                 Kisgyermekkoromban a kíváncsiság ölt, amikor végignéztem az apám reggeli tisztálkodását. Régimódi házban laktunk, a tiszta szobán kivűl volt egy szoba ahol aludt a család, de napjaink a konyhában teltek. Apám volt aki korán kelt, tüzet rakott, hogy mire felébred a család meleg legyen a konyhában, ö közben derékig levetkőzött és hideg vízben mosakodott. Többször figyeltem, hogy törülközés közben mozog a szája és nem tudtam miért teszi, aztán egyszer meghallottam, hogy akkor mondja a reggeli imáját. Így szoktatták és élete végéig végezte. Persze én is szoktam,de nem a sablonos Mi Atyánkat, amit régebb köteleztek. Minket már arra tanítottak, hogy saját gondolatainkkal forduljunk Istenhez és az évek során kialakult az én imádságom is. „Legyen egyedüli boldogságom az, hogy mindenben a Te akaratodat keressem, és megtaláljam az üdvösségre vezető utat. Így áldd meg a mai napomat, munkáimat, pihenésemet, próbáltatásaimat és örömeimet, szeretteimet és mindent, amit sárárságra nekem adtál!” Mert mindig azt tartottam, jobb ügyetlenül imádkozni, mint nem tenni és hitetlenül élni.

                   Látom, jól eloldalogtam a gyötrő kérdéstől, de már így van az ember, ha sokat, megszámlálhatatlan cselekedeteket szeretne felidézni. Arra figyeltem fel, hogy több esetben orrolt rám a lányom, meggyőződve, hogy nem beszéltem kellő tisztelettel az édesanyjáról.. Furcsálltam mit kifogásolhat, mert mindig fülembe cseng az áldott nagynéném véleménye, amikor rám pirította, hogy mindannyian az apánk génjét örököltük, jó asszonytartók vagyunk, problémáinkat nem sírjuk el és nem visszük az utcára.” Ez nagyon jó szokás, de nem hinném drágám, hogy ennyire gördülékeny lenne az életed. Mert nem minden ház templom, hogy a csend uralkodjon benne!” Szinte provokált. Vajon sejtett, vagy észrevett valamit? Sosem derült ki.

                    Én kezdettől fogva, Zsókával mindent a hálószobában beszéltem meg. Mindent, még a hallgatást is hisz abból adódott több! Csodáltam kecsességét, törékeny alkatát, minden igyekezetét, amint társaságban feltalálja magát. Ez lett volna a vesztem? Nem kizárt! Annyira megtetszett, hogy nem láttam át számításain. Mindenáron az enyém akart lenni. És kihasználta a kínálkozó lehetőséget is. Felvázolta, hogy a vállalatuk tervében van egy tízemeletes panelház, ahová csak frissen házasodottak jöhetnek számításba. Mennyire volt valós nem érdekelt, rá nem számítottak, de a hírtelen házasságunk következtében eléggé nívós helyet, a hetedik emeletet nyertük. A szinten három apartman volt, megkaptuk a kiutalást, melynek értelmében a fél pár vállalati kolléga volt. Közvetlen szomszédunkban furcsa pár lakott. Az asszony irodalom szakos tanárnő, a férfi valamikori neves futballista, jóképű, sportos mind testben, mind öltözékben, az a típus, aki könnyen bejön a csajoknál. Fiatalabb volt a tanárnőnél, de büszke volt, hogy magas végzettségű hölggyel tölti az idejét és szédíti, mindaddig, amíg már látszott a sűrű együttlét eredménye. A hölgy számítással,vagy spontánul esett teherbe, de a vége házasság lett.  Mindössze öt év korkülönbség állt fenn közöttük, a mienk viszont a fordítottja volt.. Én a tanárnővel voltam egy idős és azonos érdeklődésű, Zsóka a sráccal. Ez a későbbiekben ki is tűnt. A szemben lévő szomszéd jó nevű szakember volt. A feleségét Bukarestben ismerte meg és az itthoni csángószokások szerint megszöktette. Aztán magával vitte külföldi munkavállalásaikor is. Az asszony varrónő volt, de ha a körülmény megkívánta, különösen Németországban takarítást is vállalt.

                    Mielőtt elérkezett volna a családok közötti összemelegedés, Zsókának került az építőtelepen egy új gyakorló mérnök kollégája. Magas izmos bájgúnár, aki egy-kettőre megtalálja a nőkhöz vezető udvarlás bűvöletét. Hogy mennyire hajtott Zsókára nem tudhatom, de naponta valami újdonsággal állított haza, vagy a srác figyelmességét dicsérte, hogy mennyire előzékeny, hol egy necc lilahagymát hozott, szemgyönyörködtető egyforma nagyságban, mintha gömbölyűségét esztergálták volna. Hozott székelyesen készített füstölt szalonnát, disznókóstolót. Ezek nem keltettek külön figyelmet, mert ilyen adományozási láz nálunk is dívott, de amikor már terhes volt és az utcán találkoztunk a kollégájával, s az meg vigyorogva az örömtől lesmárolta, már engem is meggondolkoztatott. „De minek a vita?” gondoltam, még árthat a terhességének is. Összeszorított fogakkal nyeltem és hallgattam.

                    Később alakult ki a csodálkozni való, ha valaki, mint én is belső megfigyelőként gondolkodik. Ilyen azonban nem volt. Annyira összemelegedtünk a szomszédokkal, hogy a hétvégeket közösen töltöttük valamelyikünknél. Előkerült a kártya, eleinte csak a parasztos zsírozás, de később divatba jött a hatvanhatos, az amerikai hetes, és bizony a preferance is. Éjjel úgy tizenegy óra felé már hatott a kisüstös és kezdetét vette az enyelgő tánc. Tibi, a tanárnő férje, csak Zsókával táncolt és szünetekben kacarászva a térdére ültette. A tanárnő magasságban talált Zolival, a kőművessel és együtt előszeretettel tangóztak. Én nem szerettem táncolni, félrehúzódtam és rögtön mellettem termett a szintén „böjtölő” Enikő a Zoli felesége. A hangulatot mérlegelvre, persze, a mindenkori hangulatot, rájöttem, hogy különös áttétel adódik. Enikő egyidős a tanárnővel, így velem is, de minden idegszálában remeg Tibiért, akinek untig elég egy öreglány, azért rajong Zsókáért, ezért mindig Enikő hoppon marad. Én eléggé fanyalogtam, Zsókán kívül egyikükre sem tudtam begörcsölni.

                      Egy alkalommal Zoli Libíából tért haza, ahol vendégmunkásként dolgozott., Tibiék a tengeren voltak, így csak szűk körben mi jöttünk össze. A vacsora befejezéséhez közeledett, de mindegyre érdeklődéssel hallhattuk afrikai történeteit és közben az üvegek, még kínálták tartalmukat.. Zoli Zsókával kiléptek a teraszra cigizni, mert náluk szigorúan tilós volt a lakásban a dohányzás. Enikővel poharazgattunk, és egy adott pillanatban, mint akit kígyó mart meg, felugrott és hátracsapta a terasz ajtót:” Ezt nem nézhetem, hogy a szemem előtt csókolózzatok! – ordította. Azonnal hazamentünk. Én nem firtattam a valóságot, mert háttal ültem az esetnek, és Zsóka sem eszkuzálta magát. Egy eseménnyel több a halmazban, amit szintén belepett a por, de a lelkem mélyén parázslott, csak sosem tettem szóvá.

                         Idővel minden helyreállt és nagy csodálkozásomra, amíg altattam a gyermeket, arra lettem figyelmes, hogy a konyhában suttogóra halkul a csevegés Zsóka és Enikő között. Enikő nem akarta elhinni, hogy Zsóka nem érdeklődik szexuálisan Tibi iránt. Bevallotta, hogy őt mennyire hevítí a vágy, ha csak meglátja, már kering benne az erotikus izgalom. Bevallotta, hogy egy alkalommal, amikor nem volt itthon a család, Tibor részegen támolygott be a lépcsőházba. Neki sürgős elintéznivalója volt, de mindent félretéve, mindenről lemondott és belekarolva felvitte a lakásába, levetkőztette és lefektette. Később rövid gondolkodás után ő is pucérra vetkőzött és mellé feküdt. A cirógatást és kényeztetést örömmel fogadta, de amikor ő begerjedve bátorságot vett és elkezdett határozottabban játszani a szőrzetével és a selyemhernyóval, amikor már majdnem a szájába vette, hirtelen kijózanodva felkelt, némán felöltözött és szótlanul elment. Nem hitte el, hogy ő annyi küzdés után nem kapja meg, viszont Zsóka, aki kéjesen ülhet az ölébe, mindent elkövethet mások szemeláttára, nem él a lehetőséggel.

                            Minden kapcsolat tovább gyűrűzött a maga természetességében egészen a Zsóka fájdalmas és végzetes balesetéig. Utána véglegesen elköltöztünk a lakásból is.

                            Nagyon aggaszt, hogy mit mondhattam én annyira tiszteletlent, amikor egy életen át mindent magamba fojtva éltem és sohasem igyekeztem kifejezésre juttatni elfogultságom élét. Bizonyára a munkája is megsokszorisodott, mert telefont szereltetett nálam hangpostával a hirtelen utasítások érdekében.

                              Ült az ablak előtt és csodálta a sűrű havazást. Már amennyit láthatott, mert a nagy hópelyhek rárakodtak az ablakra és elvették a kilátás lehetőségét. Esteledett. Valahonnan messziről ide hallatszott a tiszta gyermekhang, amint a Csendes éjt énekelték éneklik, valakiket boldogítva kántálásukkal. De mindegyre távolodott, végül már nem is hallotta. Az ablakot egy kéz törülte le, leseperve a havat, és megjelent Zsóka mosolygós arccal, olyan tisztán, annyira elevenen, mint még soha. Kinyitotta az ablakot és intett, hogy jöjjön közelebb.. Eltűnődött, hogy mikor is volt ilyen szép? Amikor először ébredtek pucéran egymás mellett? Nem, nem! Inkább, amikor először volt együtt a család. Amikor érte ment a szülészetre és vitte a kedvenc virágját, az orgonacsokrot. A nővér hozta a babát és bepólyálva a karjaiba tette, és átadta Zsókának a virágokat, aki nevetve beletemetkezett, ragyogott az örömtől és nem akart taxiba ülni, inkább sétálva menjenek a langyos későtavaszi napsütésben. „Kis butuskám! – nyújtotta feléje a kezét a nyitott ablakon át.- leélni egy életet ilyen kétségek között! Hidd el, nekem te voltál minden! Még gondolatban sem kellett más. Most nyugodj meg, velem jössz, és boldogan pihenünk egymás mellett”

                                Hármat csengetett a telefon, aztán megszólalt a hangposta:” Apukám, ne fáraszd magad a tűzgyújtással. Érted megy Pali és a Szentéjt nálunk töltöd, együtt, mint régen!”

                                De ezt már nem hallotta. Arcára fagyott a békés nyugodt mosoly, amint hallgatta az ő Zsókája késői vallomását. És a hó tovább hullt szakadatlanul!