Nem gondoltam volna, hogy másodpercek alatt száznyolvan fokot fordulhat valaki élete. Elég egy halvány napsugár az égen, talán a rügyező fák látványa és az emberek eszüket vesztve próbálják átvészelni a tavaszi átállást. Talán velem is ezt történt, vagy csak épp észtvesztve menekültem a rettegett valóság elől a ködös irracionalizmusba? 

Tíz óra volt pontosan, amikor ott álltam remegő térdekkkel a bevásárlóközpont bejárata előtt. A telefonom kémleltem, két okból is. Az egyik oka az volt, hogy idegességembe, nyugtatásképpen írni szerettem volna egy üzenetet a páromnak, de győzködtem magam, - nincs semmi baj. Az egész félelem a bűntudatomon alapszik, hiszen arra készülök, hogy pénzért megcsalom őt, ám de nem jó kedvemből, - valamiből ennünk kell. Ennek az érzésnek szakelnevezése is van ám, mégpedig generalizált szorongás. 

A másik ok, amiért a mobilom vizslattam, az a másik férfi hívása volt. Ha jól átgondolja az ember, teljesen érthető a félelem. Tizenkilenc éves diáklány az alkoholproblémmakkal küzdő és húsz évvel idősebb párjához költöztt, akinek esze ágában sincs dolgozni. Enni mégis kell, szerelmes vagyok, ezáltan vak is. No, visszatérve a történetemre. Pár perc múlva csörög a készülék, Ő az, a férfi, akiről azt hiszem kisegíthet. Izzad a tenyerem, a torkomba dobog a szívem, azt érzem mindenki engem néz és tudják, hogy mire készülök. Egyszerre csak ott áll előttem egy egyhatvan magas, középkorű, ritkás hajű, szemüveges férfi. Udvarisan bemutatkozik, majd az óriási, igen drága autójához vezet, ami majd elvisz a mentsváramba.

Vagyis, amit én annak gondoltam. Útközben rádiót kapcsol, majd beszélgetésbe elegyedünk, mesél magáról, a családjáról. Aztán kérdez, és utasít kedvesen, hogy meséljek én is.

Szorongok, fulldoklom az idegességtől, lehúzom az ablakot, szippantok egyet a szabadságból, majd felhúzom az ablakot és mesélni kezdek. Na de nem ám az igazat. Más néven, más korral és más élettel mutatkozom be. Megérkeztünk. Egy nem túl drága szállodába. Leparkolunk, majd kinyitja nekem az ajtót. Felmegy és kinyitja a kaput. 

Csak bambulok magam elé, és azt kérdezem magamtól, hogy,- Jézusom, mit csinálok, megőrültem? De csak azt mondogatom magamnak erre, hogy muszáj valamiből eltartanom magam és a párom. Nem halhatunk éhen.. Bemegyünk, lepakolunk, leveszi a cipőjét és bemegy a mosdóba, nyitva hagyja az ajtót. Leülök, körbenézek és bekapcsolom a tv-t, még mindig  a telefonom figyelem, félve lenémítom, ugyanis van bennem egy óriási aggódás, hogy mit szólhat a párom, ha nem veszem nem, félelem, nehogy véget vessen a kapcsolatunknak, akkor semmim se maradna,- gondoltam. A jótevőnek gondoltam alak kijön a mosdóból és leül mellém. Beszélgetünk, beszélgetünk, a kitalált történeteimmel szórakoztatom. Aztán felállok inni, szembe egy óriási tükörben, ő elémáll és átölel. 

Egyszerre önt el forróság, és lesz libabőrös a karom. Nem vágyom én erre az idegenre, szeretem a párom, izzadok, van vagy kétszázas pulzusom, szédülök, hányingerem van, menekülni akarok, nézem magam a tükörbe, ahogy halkan potyognak a könnyeim a megmentőm vállára, ő ebből semmit sem lát. Undorodom magamtól, képes volnék pénzért lefeküdni valakivel, aki iránt nem is érzek semmit? Gusztustalan vagyok, de mint írtam szeretem a párom. Szeretem. Olyannyira, hogy képes volnék feláldozni lelkem, s testem, azért, hogy többet ne nélkülözzön, és ne kelljen azt néznem, ahogy már napok óta depressziósan fekszik és iszik. Az úr megxcsókol, gyengéden, ahogy még soha senki. Aztán lefektet az ágyra, nekem csak hullanak a könnyeim. Pár perc elteltével, ahogy kigombolná az ingem, lefordítom magamról és időt kérek tőle. Őszintén bevallom neki, hogy ez nekem még nem megy, adjon egy kis időt, találkozzunk előtte párszor, ismerjük meg egymást és utána nem lesz probléma. Elfogadja, nem is erőszakoskodik. Még vagy egy órát beszéletünk. Aztán felveszem a sálam és kabátom. Megfordulok, megölel és pénzt csúsztat a zsebembe.

Megköszönöm, de szégyenlem is magam, nem tudok örülni neki. Majd kimegyünk a kocsihoz és visszavisz a találkozóhelyre, ahova kértem, elbúcsúzunk és azt mondtam neki, majd keresem. Elhajt a kocsival. Érzem a megnyugvást, túl vagyok rajt. Felszabadultan megyek a szüleim lakásába. Útközben felhívom a párom, felveszi és kérdezi, hogy mikor megyek már haza.. Még gyorsan beszaladok a helyi kínaiétterembe és veszek magunknak ebédet, egy óra múlva hívott az édesanyja, hogy hazavisz. Beültem a kocsijába, bekapcsolta a rádiót és igyekeztem nem gondolkozni, nehogy valaki észrevegye az óriási fájdalmamat.

Megérkezünk haza. Üdövlöm a párom, odamegyek, megcsókolom, de érzem rajta az alkohol friss illatát, hát hogyne érezném, hisz mindig ez van, szokjak hozzá. Kirakom az ételt, amit hoztam. De a párom elalszik, betakarom, kikapcsolom a  tv-t, és leülök egyedül az asztalhoz, enni kezdek, de hányingert érzek minden egyes falatnál. Berohanok a fürdőszobánkba. Belenézek a tükörbe és leköpöm, azt akit látom. 

Hogy voltam képes két tányér ételért megkockáztatni azt, hogy lefeküdjek egy idegen emberrel? Azért, hogy enni adjak, egy alkoholista embernek, akinek büdös a munka?

Hogy volt bátorságom, találkozni a megmentőmmel? Hogy volt gusztusom megcsókolni?

Miért nem voltam képes ember maradni, az embertpróbálom éhezésben? Valóban ilyen gyáva voltam. Zokogok, a földre rogyok, és átkozom magam és a napot, amikor megváltoztam. Nem, én nem ez vagyok. Több óra zokogás után felállok, letörlöm a könnyeim, majd bemegyek az alkoholtól bűzlő, sötét szobába.