Szakad az eső. A cseppek folynak végig fejbőrömön, az arcomon, be a blúzom alá. Sötétedik. Most indultam el otthonról. Nem bírtam tovább a tökéletes magányt. Amikor azt tehetek, amit csak akarok, akkor, amikor csak akarom. Most kezdek erőre kapni. Megszűnt a nyomás a mellkasomban. Csak nézem, ahogyan esik az eső, a víz gyűlik az utakon, az újabb cseppek kicsordulnak egy újabb tócsába. Most már tudom mit akarok. Egy férfit. Most azonnal. Keresem. Nem jár senki az utcán. Lassan besötétedik. Nincs rajtam cipő, döbbenek rá. Minek is? Egy tökéletesen modern és tiszta városban nem árthat nekem semmi. Valaki… igen, valaki árthat. De nem jön senki. A szakadó eső mindenkit megriasztott, bűnösöket és ártatlanokat is. Még ártatlan vagyok. Mélyen beszívom az éjszakai levegőt. Újra és újra és újra. Teljesen kitisztul az agyam. Mindjárt kiérek a városból. Nem fordulok vissza. Ha jönnie kell, jönni fog. Magamban beszélek. Mit törődöm másokkal. Most csak én vagyok a lényeg. Egyre inkább megtanulom, hogy én vagyok a lényeg. Nem számít, mások mit mondanak. Nem vagyok teljesen őrült. Egy őrült sosem gondolkodna azon, hogy vajon hogyan reagál a társadalom, vajon hogyan fogják őt elítélni. Tehát nem vagyok őrült. Ha pedig nem vagyok őrült, bármit megtehetek. Nem okozok kárt másoknak. Ennyi. Keresnem kell valakit, most azonnal. Ideje, hogy megismerjem. Vártam. Éveket. Esélyt adtam a magánynak. Azt hittem rá van szükségem. Együtt éltünk. Együtt éltem a magánnyal. Osztoztam rajta oly sok emberrel. Hűtlen volt hozzám, mégis vele maradtam éveken át. Ma kiadtam az útját. Most pedig megkeresem azt, aki boldoggá tesz. Csak ma éjszaka. Az éppen elég. Csak fokozatosan. Most csak a vágy hajt. Engednem kell neki, hogy újra önmagam lehessek. Nem kell engednem, én akarom ezt. Én magam vagyok a vágy. Ennyi idő kellett, hogy rájöjjek. Mindig tudtam, hogy a természet gyermeke vagyok. Kényelmes, persze, de akkor is a természeté. Amit ő ad nekem, azt nem pótolja semmi. A férfit a természet adja a nőnek. Ez az első. Ha nem keresek, sosem találok. Vége. Itt a városhatár. Most már csak az úton mehetek, fel, a hegyek közé. Vajon mit találok ott? Inkább kit? Valakit biztosan, mert tudom, hogy oda kell mennem. Nem félek, pedig teljesen besötétedett. A jó úton járok, tehát nincs okom félni. Ösztönösen tudom. Érzem, ahogy száll belém az energia, eggyé válunk a heggyel. A víz folyik le a hegyoldalon, az úton, gázolok benne. Már nem is hideg. Inkább kellemesen langyos. A forró hegy felmelegítette. A hegy, ami én vagyok. Az eső is én vagyok, a sötét is. Boldog vagyok. A gondolat mosolyt csal az arcomra. Fürkészem az eget. A csillagok hiányoznak, de a hold elég fényt ad. Nézem a nedves aszfaltot, látom a földet mellette. Odébb látom a sziklát, amin páfrányok nőnek. Megállok, megérintem. Milyen éles, mint megannyi kis penge. Feljebb a tűleveles avarból fenyők törnek az ég felé. Feketék mind. Most minden fekete, holnap minden zöld lesz. Látom, ahogy nőnek, ahogy lélegeznek. Ahogy életet adnak. Nekem is. Az eső már csak szitál. Én is megnyugszom lassan. Előttem a cél. Ma estére. Előttem. Szó szerint. Ott állsz előttem. Engem keresel. Megtaláltál.