A kötelező vizsgálatról utazott hazafelé. A villamos, szokás szerint zsúfolásig telve, vegyes korosztály, vegyes uticélok, vegyes hangulatokkal. Szabad ülőhely, természetesen nem volt. Nem is akart ő leülni, hiszen nem volt beteg, rosszullét sem gyötörte, csupán egy új élet édes terhét hordozta a szíve alatt, és néhány megállónyi helyben állás nem esett terhére. Gömbölyödő pocakját bundakabátja csupán sejtetni engedte, a figyelmesen szemlélődők számára. A minden oldalról jövő taszigálást, azért szívesen mellőzte volna.

Amúgy is érzékenyebb volt ebben az állapotban, de mint oly sokszor, most is összeszedte magát, és gondolataiba merülve meglelte a menedékét, a körülötte lévők ködbe vesztek…

- Vajon fiú lesz, vagy kislány -, töprengett, - mindegy, neki csak az a fontos, hogy egészséges legyen -.

Mindenféle szakirodalmat elolvasott, a lehetséges születési rendellenességekről, és esténként azért imádkozott, hogy minden édesanya egészséges gyermeket hozzon a világra. Nem, nem csak a saját gyermekéért mondott imát, hanem minden gyermekért.

Igaz, hogy csupán amolyan maga formálta ima volt ez, de szívbőljövő, őszinte, és ez fontos volt számára. Az őszinteséget rendkívül fontosnak tartotta, legalább is az óta, amióta kilépett a gyermekkorból.

Aztán arra gondolt, vajon képes lesz e arra, hogy jó szülő legyen.

Igen, megpróbál türelmes, gondoskodó, szerető anya lenni. Sokat fognak együtt játszani, mókázni a kicsivel, mesélni, verselni, énekelni fog neki. Megtanítja mindenre, amit ő maga is tud, és ha majd nagyobb lesz, minden gondját meghallgatja, és a legjobb tudása szerint segít azokat megoldani. Maga előtt látta a kicsit, majd ahogy növekszik, és közben mosolygott, az édesanyák különleges , csak nekik megadatott mosolyával…

Ám egyszer csak egy durva női hang reccsenve hasított bele a levegőbe, éles késsé dermesztve mosolyát, elszakítva ábrándos gondolataitól, növekvő gyermekétől, visszarántva őt a villamos tömött utasterébe.

- MI LENNE, HA NEM FEKÜDNE RÁM ! -, reccsentette amaz. Először nem is fogta fel, hogy ki felé irányul ez a sértő, bántó hanglövedék. Lenézett az ellenszenves hang irányába, és akkor felfogta. Gömbölyödő pocakjával hozzáért a sértetthez. Ez volt az ő nagy vétke. Nem szólt, semmit, még elnézést sem tudott kérni, hisz a megbántottság megnémította, és már könnyei is ott sorakoztak, hogy egyenként, aztán párosával, majd egymásba olvadva hulljanak alá, szeméből.

Örült, hogy végre leszállhat, hogy nemsokára otthon lehet, messze ettől a durva, megszégyenítő, megalázó hangtól.

Szégyellt gyöngének mutatkozni mások előtt, de már nem volt mit tenni, könnyei záporként hulltak alá. Aztán már nem is érdekelte semmi, csak ment előre, sietősen, mint akit valami kellemetlen, kéretlen kísérő követ.

Hirtelen egy fiatal férfi toppant elébe, szemébe nézett, és barátságos, békességet hozó hangon ezeket, a szavakat mondta. - Nem szabad sírni kismama, mert a szomorúságot a baba megérzi, és ha az édesanya szomorú, a baba is szomorú lesz -. Ő hálásan tekintett vissza a fiatalember szemébe.

Bár még néhány kósza könnycsepp végigszánkázott arcán, egy halvány mosoly és egy köszönöm már el tudta hagyni ajkait, és a következő pillanatban, hófehér pelyhekben hullani kezdett a hó.