A hét első napja. Sosem szerettem, hétfő. A "T" ott középen erős ellenszenvet vált ki belőlem. Na és a "H", mint a halál, bár rossz hasonlat. Ugyan az a sztori minden hétfőn. Csörög a vekker 5:40kor. Még 5 percet heverészek, hogy a szemem megszokja a sötétséget és a testem erőbe kapjon, erőre, hogy felkeljek. A fenyőből készült még a ’70-es években fehér, kopott ajtónak neki megyek. Ez is egy a sok közül, hogy miért is nem a kedvencem ez a nap, a hétfő. Kiballagok kómás tekintettel a fürdőbe és közben arra gondolok, mit is fogok csinálni. Persze, egyértelmű! Pisilek egyet, ami még vasárnap este gyűlt össze. Örökkévalóságnak tűnő vizelés. Felszabadító érzés fog körbe ilyenkor. Megkönnyebbülök. Majd a vasárnapi ízt kimosom számból, a hétfő mentolos, unalmas krémjével. Már lassacskán hányinger fog el. De persze jó, friss lehellet. Megtisztítom a kezemet a fogkrémes habtól, lágy, kellemes illatú szappannal. Arcomat hideg vízzel öblítem, hogy végre felkeljek. Belenézek a tükörbe, s olyas valaki néz vissza rám, kinek a szeme alatt karikák rajzolódnak ki, a szája lefele konyul, s bamba tekintet sugárzik le arcáról. Mulatságosnak tűnik, aztán elneveti magát, amikor ránézek. Hm. Aztán látom rajta, hogy boldognak tűnik. Elgondolkodom rajta, vajon miért? Hisz hétfő van. A legutálatosabb nap. Agymozgatás után megtörölöm arcomat, felráncigálok magamra időjárásnak megfelelő ruhát, közben gondolkodom. Gondolkodom akkor, amikor nem bambulok. Megigazítom magam, hogy valahogy nézzek ki. Az udvaron vagyok, hallom, ahogy fújja a sárguló diófa leveleit a szél. Az égen a fekete gomolyfelhők is menekülnek, s néhol szürkéskék folt bukkan elő. A Nap sem akar felkelni. Nem akarja éreztetni erejét, talán mérgelődik, mert hétfő van. Buszmegállóba indulok a halványan megvilágított köves úton, bámulok előre és a felhőktől félig eltakart Kékesen akad meg a szemem. Melankolikus érzés ez így együttvéve. Megérkeztem, megérkeztem oda, ahol az ember a várakozástól eszmél rá, hogy hétfő van.