Petróleumlámpával világítnak.

Kútból húzzák a vizet,

Mezítláb járnak.

Ökrökkel szántanak,

Puliszkát esznek.

...

Elveszik az áramot egy órára, az előtt két nappal bejelentik.

Ha nem megy el az üzenet két másodpercen belül, reklamálás a szolgáltatónál,

Ideg összeroppanás ha lemerül a telefon.

...

Egy házban élünk, egy családot alkotunk, mégis ha régi időkről van szó, nem értem, nem érthetem. Én már a demokrácia szülöttje vagyok. Hitetlenkedve hallgatom édesapámat, ahogy meséli, mennyit kellett sorban álljanak kenyérért, hogyan játszották ki a securitit a kommunizmusban. Ahogy mesél arca megelevenedik, feltűnik előttem, régi énje. Látszik rajta, hogy élvezte a kalandokat, érződik a székely ember konoksága, ravaszsága, minden történetén, minden sumákságon. Jó kedély uralkodik ilyenkor a családon, csüngünk a szavain és zöld szemének csillogása megengedi,hogy bepillantást nyerjünk, mennyi hite, huncutsága volt akkor az embereknek,még a nehéz időkben is. Ez még közelinek tűnik, nem érzem azt a hatalmas szakadékot, hisz az most volt, kevéssel a születésem előtt. Képzeletemben, én is fáradtan de a  barátaim láttára kicsitt türelmesebben állok sorba,azon gondolkodva, hogy mivel lehetne megszívatni este  a besúgokat. 

 Aztán megnyúllik az arca, kiül minden nehéz munkanap a szemére.  Megrázza a fejét, mintha hógömböt rázna fel, és azt mondja "ez még semmi" akkor már volt áram, a csapból folyt a víz. Ha én nem ások a kertből egész be a házig sáncot, s nem vezetem be a vizet, még most sem lenne itt víz. S mind ezt, nyolc tíz órai műszak után csináltam.  Szemébe visszatér a szigoruság, érződik  hangján, ahogy mesél tovább, a megszokottság a lemaradás elleni küzdelmek nyomai.   Ha nem harcolok nagyapáddal, hogy járjak iskolába, minden más fejlődés megállt volna az udvaron, s te most mehetnél fejni. A magam lábán éltem, műszak után volt csak lehetőségem haladni előre." De talán nem is ez fáj neki a legjobban, talán nem is ettől fáradt bele a küzdelmekben, nem is ezekért érzem a hálát a tiszteletet. Hisz  sokan vannak kik semmiből kezdték és sokra vitték, De kevesen kik a mínuszból, kiket két kézzel húztak vissza, s mégis véghez vitték mire szükség volt, a változtatást.

Legkisebb gyerek volt ő, de nem élvezhette azokat az előnyöket, amelyek ma járnak a kicsiknek. Juniusba született, dolog időben, ez már önmagában bűnnek számított akkor, és az a tény, hogy rögtön nem tudott segíteni ,dolgozni mert  kellett nőjön , legalább négy- ötéves koráig, az csak rontott a helyzetén. Ilyenkor érzem, hogy mennyire jó nekünk, mennyit fejlődött, és csodálom, hogy nem esett abba a csapdába, hogy amit látott azt folytassa, gyakorolja.  Annyiszor hallottam de még most sem tudom elképzelni, hogy öt évesen cimborált. Kicsit szomorkáson, kicsitt kacagva meséli, hogy bizony sokszor előfordult, hogy addig nézelődött félre, miközben az ökröket vezette, hogy  az eke alá fordult. Ilyenkor kiszedték a szántásból egy két helyreigazító pofon, s cimborált tovább.

 Kisebb korunkban mikor arra panaszkodott, hogy nem figyelünk kellőképpen a munkára amit  épp végzünk, hogy az ,,ágak hegyén jár az eszünk" , édesanyám mindig ezzel védett meg játékosan. ,,Emlékszel János hogy mennyiszer kerültél te is emiatt bajba, tőled örökölték" .

Hiába hasonlítok én legjobban édesapámra, parányi zöld szem, aminek szigorától, vesébe látó nézésétől mindenki össze húzza magát, konokságban szó kimondásban,  azt nem próbálnám ki, hogy mezitlább arassak, szedjem a  markot. Annyira nem vagyok edzett és kitartó amilyen ő volt gyerek korában. Ha nem is érzelmek embere, tudom , szeretett mindig, mert sosem próbálta ki ennyire szívósságunkat.   Kegyetlen volt, meséli apum, télen a legelő tisztitás,a hidegben vágni a bokrokat, bevinni a tüzifákat sokszor átfagyva érkeztek estére haza és utánna még az állatokat is el kellett kúrálni .Kicsitt szégyenlősen bevalja, hogy bizony sokszor kaptak szegény jószágok a bosszújából, az etetés miatt. Már somolyogva teszi hozza, hogy közös erővel készítettek ,,síneket" , majdnem olyat, mint a mostani sílécek, és ha nem kellett fát hozni, biza a dombról beereszkedtek a barázdákon, meredeken egyaránt. A rossz emlékek így felóldódnak, s elkacagjuk, hogy ők nem fizettek hatalmas összegegeket az extrém sportokra, sőtt ingyen volt. 

Néha hitetlenkedve hallgatom az elbeszéléseit, mintha nem is egy világban, történelmi korban élnénk, de mégis igaz kell legyen. Ha jobban belegondolok, már öcsém és az én gyermek korom közt  is nagy szakadék tátong. Emlékszem sötétkék kezes lábasban, még szalmával megtömött nylon zsákkal szánkoztunk a szomszéd kertjében. Mekkora öröm volt nekem, mikor így felszerelve is, de kiengedtek a  nagyobakkal. Egyszer a nővérem, még öcsém műanyag  teknőjét is elcsente ,azzal száguldoztuk .Sokka gyorsabb volt bármelyik szánkónál, csak nehéz volt írányitani, megállni vele.

Sanyi bácsi kertje nagyon sok lehetőséget nyújtott, az év minden napján. Szegény Sanyi bácsi azzal töltötte a hatvanas éveit, hogy minket próbált kiűzni a kertjéből. Aztán hetven évhez közelítve belenyugodott, rájött, hogy jobb ha megengedi, hogy ott bézbolozunk, szánkozunk mert így kevesebb kárt okozunk, és szemmel is tud tartani. Hatalmas gyümölcsfáit a hegynél is nehezebben lehetett megmászni, némelyik törzsét, hárman is alig értük át. A mi kertünkel párhuzamos része viszonylag sima volt, aztán lassan emelkedett, éles dombbal végződött, és a gödörnél ketté szelte a patak meder, ami  domb mellett végig hatalmas szakadékként tátongott. Ebbe a patak mederbe sikerült nekem beleesni a a tekenővel. Repűltek csuligával, szánkóval, zsákkal utánam a dombról (ha komolyabb bajom lett volna  verés várt mindenkire nemcsak a tesómra,mert  én voltam a legkisebb..) De szerencsés voltam, épp bőrrel megusztam, a többiek testi sérelmeik elkerülésért csak tíz percet sírtam, s szánkóztunk  tovább, hogy otthon ne vegyék észre a balesetet. Aki árulkodott vagy haza szaladt, azt biza nemcsak a többiek bosszulták meg. Hamar megtanúltam, hogy édesapám a bajtársi, családi hűséget többre tartja a síránkozó kényeskedésnél. 

Egyszer történt meg, hogy játék közben összevesztem a növéremmel és kisebb létemre én húztam a rövidebbet. Szaladtam be a házba, hogy a növérem is megkapja a magáét, és én egy kis pátyolgatást kapjak.  Apum az helyett, amit én elvártam, azt mondta ,,ha annyira fáj amit kaptál, hogy nem tudsz játszani akkor feküdj le és aludj. Pihend ki a sérelmeidet." Hiába mondtam, hogy nem kell lefeküdjek annyira nem fáj, tudok játszani. Azt kérdezte erre ,,ha  nem fáj annyira, hogy nem tudsz játszani, akkor miért jöttél arulkodni? Nyolc éves voltam ekkor de megértettem, hogy miért  reagálta így le, az én érdekemben tette.  Egész nap szégyeltem magam a családom előtt, önként válaltam a kényszer pihenőt.

Máskor az unokatesóméknál az udorba ugráltunk a szénába, vagy a  pajtába találtunk szórakozást. Annyi minden volt a környezetünkben, szinte nem is kellett játékot venni, nem is igényeltük.

Biciklire nem volt szükségünk, mert a dombok közé épült kanyargós, akkor még rendes járdával nem rendelkező falu, nem igazán adott lehetőséget rá. Inkább  macskáztunk a pajtába,  miközben a ránk bizott feladatokat végeztük, persze hatszor annyi idő alatt, mint szükséges lett volna. Mi is mind a szüleink ,  extrém sportot csináltunk minden játékból, munkából. Most pedig akárcsak az öregek elkacagjuk el nosztalgiázunk rajta. Ahogy bekötött szemmel a disznó ketrec  tetején berakva az egyik kezünk, fejjel lefelé átlenditve magunkat a ketrecen belül,  talpra szöktünk, az állatok közt keresgélve, hogy elkapjuk a ott megbúvó  játékost. Nem volt rossz érzés, szerettük az állatokat, nem voltunk finyásak, s nem érdekelt a dorgálás sem a koszos ruha miatt. Egy szabály volt, nem szabad a könyöklőn kibújni, átmászni a csűrbe. Ati, a nagyobbik unokatesóm a jászolba is képes volt belefeküdni, és kézzel etette a teheneket, hogy bőgésükkel ne hívják fel a figyelmet rá. A szabály annyira szent volt, hogy ha a jászolba tapogatozott már a fogó, akkor sem bújt át a könyöklőn, inkább vállalta a lebukást. 

 Nehezen fogadtunk be valakit közénk. Néha kegyetlenül megleckéztettük a felvágós gyerekeket, akiket a szüleink ránk sóztak.  Sokan voltunk unokatestvérek, és jól el szórakoztunk magunkban. Aki elkényeztetett volt és nem értett a mi nyelvünkön, az  nem játszott egy jó ideig sem bujócskát, sem más olyan játékot amit velünk játszott. Gátlástalanul csaltunk, összejátszottunk, például, még a ruháinkat is átcseréltünk, hogy bujócskában eltévessze kit üt ki, így végig ő volt a hunyó, aztán sírva ment haza szegény. De hát ha nem tetszettek neki a játékaink és úgymond bőcsködött, akkor járt ez a bánásmód. 

 Élveztük a játékot, a veszélyt, és sokszor túl löttünk a célon. Mászkáltunk, ugráltunk olyan helyeken, hogy mai fejjel, meg sem merném próbálni, de akkor vadócok voltunk, merészek. Most utólag visszagondolva furcsa de jó érzés, hogy nem vágytunk többre. Talán egyszer kétszer egy -egy  film után. De annyi jó játékot kitaláltunk igaz nem voltak a legártatlanabbak és sok miatt ki is kaptunk rendesen.

 Most öcsémnek pedig sí, korcsolya, bicikli, laptop, minden amire most már ,,szüksége" van egy gyereknek. Ő tanított meg korcsolyázni és síelni is, pedig én már húsz éves voltam ő meg tizenkettő. De nem bánom, mert kiderült, nagyon jó tanár válna belőle, ha estleg ezt szeretné a későbbiekben csinálni, és amúgy is szükséges, hogy néha a kisebb tanítsa a nagyot, érezze, megélje,  hogy van amit ő tud jobban.

Ha belegondolok, tényleg szükséges, mert ezt látja, ehez igazodik a környezete. Igaz suttyomba egy két ,,gyengébb" játékot kipróbál velem, és ilyenkor látom a szemén, hogy szeretne ilyeneket játszani, így felnőni, de nincs kivel, az ő korosztálya, barátai nem igénylik, másképp szórakoznak. Ha megemlítette is, a tőlem hallot játékokat a barátainak, furcsán néztek rá, nem értették, hogy lehetne élvezni azokat. Ezért csak ízelítőt kap a ,,régi" és még ,,régebbi" időkből.  Azért látom, és hiszem is, hogy neki is jó történetei lesznek majd, és a család fő jellemvonása benne is él. Úgyanugy kihasználja a roszban a jót, és a gyengéd nagy zöld szemeiből, egy két múlasztásom miat, olyan szigorú nézést kapok, hogy tudom, megállja a helyét az ő korszakában is, mert kell a keménység, a szigorúság, önmagunkal és másokkal szemben is ebben a világban.

Három nemzedék, egy házban ugyanazokkat  a tárgyakat használva. Mégis külön világ partjairól nézünk egymásra.. Nekem valyon mit kell megtanulnom, hány világot kell az életembe zárnom?