Szonja a napsugarak meleg, kora tavaszi fényében ült egy sötétbarnára mázolt padon, s lábát a szemben levőn pihentette. Behunyta a szemét és mohón szívta magába a vidám gyermekzsivaly hangjait, mely olyan volt mint a madárcsicsergés nyári alkonyokon. Valahonnan, távolról virágok illatát hozta a szellő és szerteszét hintette az iskolaudvarban.

  - Szerinted igaz? - kérdezte a lány barátnőjét Katit, aki mosolyogva nézett maga elé.

  - Ha nem lenne, nem viseledne így. - válaszolta józanul és mutatóujjával elsöpört egy hajszálat a szeme elől.

  - Olyan nehéz elhinni. - pillantott fel álmodozva. - Egy hónapja még úgy ment el mellettem, mintha nem is léteznék, most pedig mintha egy hatalmas felkiáltójelet nyomtattak volna rám!

  - Tagadhatatlan, hogy Ádám teljesen úgy viselkedik, mintha tetszenél neki. - biztosította a fiatal lányt. Szonja élénk barna szemében megcsillant egy könnycsepp és végiggördült fehér arcán. Négy éve, a szomszéd iskolából való átiratkozása óta ismerte az iskola egyik legjobb focistáját, azonban csak nem régen, a központi írásbeli felvételi előtti héten kezdett valamit érezni iránta. Teljesen reménytelenek tűnt minden a kezdetekben, ám egy hete a lányok felhívták rá a figyelmét, hogy a fiú barátja talán tényleg nem marháskodik, ugyanis már említette egyszer-kétszer a két tinédzser nevét együtt, sőt, azt is a lány orrára kötötte, hogy bejön a csatárnak. De ezt mindeddig viccelődésnek hitték.

  Bekapcsolta a mobilján az egyik kedvenc zenéjét. Kati megcsóválta a fejét és rá pillantott, ugyan nem tudta mit érez a barátnője, megpróbálta érteni a szenvedését.

  - Már nem attól félek, hogy mi lenne, ha összejönnénk, és aztán eltnne egy szó nélkül, hanem attól, hogy nem történik semmi. - vallotta be.

  - De nem is akarsz rányomulni. - fejezte be helyette. - Értem én. Csak egyet ajánlhatok: nézz sokszor a szemébe, és mosolyogj, hogy megérezze, hogy kedveled.

  A csengő berregő hangjára felpillantottak az azúrkék égre. Végre véget ért az unalmas ücsörgés. Már egy órája vártak itt, ugyanis a fiúknak informatikájuk volt, a lányok viszont hazamehettek. Szonja azonban kénytelen volt várni a buszra, Kati pedig a hetedik órában hittanra ment.

  Hamarosan özönleni kezdtek a gyerekek, és ők is szedelődzködni kezdtek. A fiatal lány egy perc múlva végigpásztázta a diák seregletet. Látta a barátnőjét bemenni az épületbe, és megpillantotta a focistákat is a folyosón. Próbált nyugodt maradni, és vett egy mély levegőt, majd elindult a bejárat felé.

  Ádám elbúcsúzott a barátaitól, aztán a bicikli tároló felé vette az irányt. út közben körbenézett.Szonja megfogadta a barátnője tanácsát és kereste az alkalmat. A lépése lelassult és a szíve hevesen verni kezdett, miközben belerévedt a fiú kék szemébe.

  Három másodperc... rüvidnek tűnik, nekik mégis sok volt. Mindenki észrevette, hogy a sok rohanó diák között kettő egymást nézve szinte megállt.

  A barna szemű lány örömmámorban úszva lépett be az ajtón és a barátnői azonnal lerohanták. Sietni akart, de egy tanár is elkapta, és felkérte, hogy szavaljon az iskolai ünnepségen.

  Negyed óra múlva tudott szabadulni. Gyorsan végiggyalogolt az úton, aztán balra fordult. A fiúk mindig a buszmegálló felé mentek haza, és bár nagyon jól tudta, hogy már nem láthatja, mégis fűtötte a vágy, hogy megpillantsa szerelmét.

  A következő kanyarnál megtorpant. A fő úton több autó is megállt, és a vezetők egymás után pattantak ki az autóikból. Megérkezett egy rendőr autó is, és leparkolt az út szélén. Szonja gyorsan áttörte magát a tömegen. Az első amit megpillantott, egy ismerős fehér-fekete színű bicikli volt, ami az úton hevert összetörve.

  Aztán meglátta őt... holtsápadtan feküdt, görcsös pózban egy vértócsa kellős közepén. A lány megállt. Nem akart hinni a szemének. Eszébe jutott az utolsó egymásra pillantásuk. Három másodperc... örökre...