-      Urunk kilehelte lelkét. Minden elveszett! Fel kell adnunk a várat! – mondta hajnalban a szerzetes.

-         Miért mondod ezt? – kérdezte a tiszt.

-    Urunk előtti tiszteletből meg kell adnunk magunkat… - folytatta a szerzetes, de a tiszt közbevágott.

-   Nem!!! Urunk előtti tiszteletből harcolunk kell tovább! Ha a vár elveszik dicstelen lesz  Urunk neve, de ha megnyerjük a csatát, amiben Urunk meghalt, hősként fogják tisztelni!

-         Mit tegyünk? – kérdezte a tisztet a bolond.

-      A katonák nem tudják, hogy mi történt, csak mi négyen. Valakinek helyettesítenie kell Urunkat a harcban. Én nem lehetek az, mert észreveszik a hiányomat. A szerzetes túl kövér, hogy felöltse a páncélját és a ruháit. Az apród túl kicsi... Bolond vesd le a rózsaszín gönceid és öltözz fel az életben egyszer, mint egy férfi! Te fogod vezetni a harcosokat!

Odakint már a megadásra készült a tömeg…

-    Urunk vérben vitték el a toronyból az este, azóta talán már kilehelte a lelkét is!

-         Kevesen vagyunk, az ellen meg nem áll, hiába a sortűz!

-         A katapult nem használható, elfogyott minden, ami kilőhető!

-         Adjuk meg magunkat, hátha az életünk megmarad!

Hitehagyottan várták az újabb parancsokat, de nem volt aki az élükre álljon.

-         Bolond ki tovább harcol! – hallatszott a közelből, amikor emelkedett a várkapitány szállásának ajtaján a sorompó és kilépett rajta a sebzettnek hitt páncélba öltözött várkapitány.

-         Hát úgy nézek én ki, mint egy bolond? – ordított fel a bolond, akinek a hangját eltorzította a levont sisakrács. – Ha bolondnak is néztek, de gyáva az nem vagyok! Nagy a veszteségünk? Nem hiszem, hiszen mindenünk megvan a harchoz. A becsületünkön még nem esett csorba! Ez a mi földünk, meg kell védenünk! Az apáinktól kaptuk, akik mindig megvédték nekünk a betolakodóktól és a fiainknak adjuk majd örökül, mert mi is megvédjük nekik az ősi földet! Ezért élünk! A mai harc igazsága a miénk. Ha nem kaptam volna meg a feloldozást, amikor belekezdtünk, akkor is bátram vállalnám, hogy akár elveszhetek, hiszen a becsületem mindennél többet jelent! Agyagból vagytok csak? Nincs szívetek? Nincsenek érzéseitek? Vesztesként, szolgaként akartok tovább élni? Megalázottként, nevetség tárgyaként visszaemlékezni, hogy megadtuk magunkat ezen a napon, ahelyett, hogy harcoltunk volna? Pedig ez a mi napunk lehet, mikor megvirrad, már győztesek lehetünk! Mi egy harcos vágya? Élni békében harci zaj nélkül, vagy elé menni a sorsának és azzá válni, amiről csak álmodott? Hőssé, legendává! Aki meséli majd az utódainak, hogy ma itt volt és ők pedig büszkén emlékeznek rá, hogy igen az én ősöm ott volt és megtette… Megöntözte az ősi földet az ellenség vérével. Megenyhítette isteneink lelkét az ellenséget feláldozva. Visszaszorítva a betolakodókat oda, ahonnan jöttek a sós tengerbe, aki pedig nem a vízbe fulladt azt saját vérében fullasztotta meg! A halálhörgés és a harc zaja csak, mint zene tetszik majd nekünk, mert hiszem, hogy erre születtünk és most megadatott nekünk, hogy hősökké váljunk! Harcosok vagyunk! Amit sok szenvedés árán megtanultunk a kiképzés alatt, az mind a mai napért volt! Végre ide jutottunk! Ezért éltünk eddig! A halálos seb nekünk ma az lenne, ha nem harcolnánk. Térdelve és láncokban élni tovább? Az lenne a pokol nekünk! Annál még a halál is jobb! Ezért is fog sikerülni, amit tervezek, mert Ti mindenre képesek vagytok! Ti vagytok a legjobbak! Álmukban megyünk a normannokra! Most támadunk, még a sötétben! Napkeltére pedig már, mint hősök térünk vissza családjainkhoz! Ki tart velem?