Hallgass el Hektor!

Nálam a vasárnap esti alvás olyan, mint a rablónak a bankrablás: vagy sikerül vagy nem. Nyár van. Ilyenkor a takarónak csakis egy társ szerep jut mellettem, akit szorosan ölelek magamhoz. Lényegében nem kellene mást tennem, csak lehajtani a párnára fejem, és becsukott szemmel várni  amíg elalszom.  Azonban valami meggátol  abban, hogy álomba merüljek.

A kutyám, Hektor. A nagytestű, hófehér argentin dog, szinte sportot űz az éjszakai kórusából. Nem elég hogy a nyitott ablakomon berepülnek a szúnyogok, majd idegesítő muzsikájukkal törik meg csendes pihenőmet, még a kibírhatatlan kutya ugatást is el kell viselnem.

Hektor immár 2 éves, a szomszédunktól kaptuk, nem sokkal azután hogy leválasztották az édesanyjától, vagy hogyan is szokás ezt fogalmazni. A családunkban mindenki megkedvelte, játszottunk vele és rengeteg sétáltattuk. Hektornak nem kellett erőltetnie magát ahhoz, hogy belophassa magát a szívünkbe. Azután már csak annyit vettünk észre, hogy az aranyos, kicsi fehér kutyánkból egy hatalmas, varangyos béka fejű vadállat lett, aki még a mai napig is játszana és sétálna annyit, mint amennyiben régebben része lehetett. Ebben nem csak ő hanem mi is hibásak vagyunk. Sok mindenre megtanítottuk, de a szó fogadás valahogy kiment a fejünkből. Tavaly átszökött az utca túlsó felén lévő házba, ahol összement az ottani ház őrző kutyával és az igazat megvallva győztesen jutott ki a küzdelemből, de a dühös lakók, hatalmas pert varrtak a nyakunkba.

Igyhát Hektor láncon van, megfosztva a szabadságától és attól a rengeteg játszadozástól.

Talán bosszúból nem hagy  minket aludni esténként. Már annyira idegesített a folyamatos ugatása, hogy még a fülembe dugott vattacsomók sem bírták tompítani, Hektor eget zengető hangját. Mérgesen lerúgtam magamról a takarót és kimentem. Amikor kiértem, meglátta hogy közeledek felé és összébb húzta magát. Dühösen ráüvöltöttem, amit ő becsukott szemekkel és hasa alá húzott farokkal hallgatott végig. Azután a házára mutattam neki, majd végignéztem ahogy vert sereg módjára besétál és lefekszik. Nem akartam megütni de őszintén szólva, a fejemben volt. Sosem bántottam Hektort, de jobban belegondolva, megérdemelte volna. Mérgesen visszacsoszogtam a szobámba. Közben még maga a gondolat is idegesített hogy este 10 óra múlt és nekem reggel 6ra mennem kell dolgozni. Szerencsére Hektornak még csak a vakkantását sem lehetett hallani.

Másnap reggel nem akartam elhinni, hogy ébresztett az óra. Még arra sem volt erőm, hogy kinyújtsam a karom és erősen lenyomjam a gombját, így inkább az ágyban maradtam és a szemeimet dörgöltem. Szinte egy egész órámba telt, amíg megfürödtem, megreggeliztem, és elkészültem. De hiába a frissítő zuhanyzás,  hiába a kávé, még mindig az álmosság hatása alatt voltam. Kifelé menet még csak rá se néztem Hektor házára sem. Nagyon mérges voltam rá.

Egész álló nap reszkettem a fáradtságtól, nem tudtam rendesen a dolgaimra koncentrálni, mert a szemeim ösztönösen ragadtak le. Ha nem ittam meg aznap, két liter kávét, akkor azt mondom, illetve írom, hogy hazudok. Már alig vártam a műszak végét, kissé felfrissültnek éreztem magam így gyorsan átadtam az utánam következőnek a műszakot és ültem be az autómba.

Hazaértem. Utána azt kívántam, bár ne is születtem volna meg.

A házunk körüli drótkerítés le volt szaggatva és több helyen el is volt vágdosva. Az ablakaink be voltak törve, és az ajtó tárva nyitva volt. Testem reszketett, ezennel nem az álmosságtól. Nemsokára megérkeztek a rendőrök, akik közölték velem, hogy a szomszédok jelentették, hogy a házba, ahol én lakom, tegnap este betörtek. A szüleimet hiába kerestem, nem találtam őket. Egy cetlit találtam a konyha asztalon, ami mondhatni egy üzenet volt nekem. Az állt benne, a szüleim fogságban vannak és váltság díjul, több milliárd forintot követelnek. Ha az adott napon és időben ne érkezem meg a pénzzel, akkor nem lesznek többé szüleim.

Felemeltem a fejem  cetliről és mereven néztem magam elé. A testem belülről jéggé dermedt. Akármennyire is győzködtem magam, hogy ez csak álom, mindvégig ugyanolyan élethű maradt körülöttem minden.

Kimentem a házunk mögé, és leültem Hektor egykori házának a tetejére. A ház, amit én vettem neki tavaly karácsonyra, a feje tetejére volt állítva, a kutyám pedig holtan feküdt az oldalán. Azok a nyomorult, szemétládák megölték az én drága kutyámat! Este én meg kijöttem és ordítottam is vele. Pedig szerencsétlen kutya, csak a házat próbálta volna védeni, ahol lakom. Most pedig itt vagyok szülők nélkül, kirabolt házzal és a legjobb barátom, Hektor holtan fekszik előttem. Lerogytam elé és magamhoz öleltem. Nehéz testét átkaroltam és az arcomat az ő arcához szorítottam. Zokogtam, miközben azt kértem tőle, hogy ébredjen fel.

-          El fogsz késni! – nyitott be váratlanul édesanyám a szobámba.

Kinyitottam a szemeimet. Az ágyamon feküdtem, az ablakból pedig aranyló napfény világított be a szobámba. Tetőtől-talpig le voltam izzadva. Csak álmodtam az egészet! Nem veszítettem el a szüleimet, nem rabolták ki a házat és Hektor ezek szerint él!

Felpattantam, egy szál alsó nadrágban és kirohantam hozzá. A szüleim nevették is, hogy miért szaladok ki ilyen félmeztelen. Odakint csak a kutyaházat láttam. Hektor benne feküdt és aludt. Szóltam neki, amire ő azonnal felfigyelt és kijött a házából. Nyújtózkodott egy nagyot de nem vártam meg amíg befejezi. Magamhoz öleltem és meg is pusziltam a fejét. Nagyon boldog voltam, hogy nem veszítettem el őt. Mindenesetre Hektor is boldog volt, hogy odamentem hozzá, mert megnyalta az arcomat.

Onnantól kezdve nem jelentett problémát a vasárnap esti alvás. Lehajtottam fejem a párnámra s vártam hogy Hektor, nekilásson a kórusának. Amikor eget zengető hangja visszhangozni kezdett, mosolyogva hunytam le a szemeim. S elaludtam.