Imádom a Nyáresti Levegőt. Az illatát, a színét, selymes tapintását. Bármelyik pillanatban fel tudom idézni, akárha szerelmesem lenne. Sokszor eszembe jut, s kicsit mindig megsajdul a szívem, hogy éppen most nem lehet velem. Temetném a jelent, s szeretnék újra vele lenni, érezni őt. Hagyni, hogy körbeöleljen, megsimogasson, s karjaiban szunnyadjak el a csillagos eget nézve és semmire sem gondolva.

Vajon mindenhol ugyanolyan? Bárhová is megyek, ő vár ott mindenhol? Ő tesz boldoggá mindenkit? Vajon ők is ugyanezt érzik? Velük is ugyanilyen, őket is öleli, simogatja?

A részem, én magam vagyok, egyek vagyunk. Ahogy belélegzem, tiszta lesz tőle a vérem, magamba szívom általa az egész világot, hiszen mind ugyanezt tesszük. Beszívjuk, kifújjuk, újra és újra. Kivesszük a részünket, s odaadunk magunkból valamennyit. Így köt össze minket mindannyiunkat, így leszünk mi, a sok kicsi rész egyetlen nagy egész.

Szeretnék vele máshol is találkozni. Csak mi ketten, háborítatlanul beszélgetnék vele egy örök éjszakán át. Mesélne magáról, jelenről és múltról. Annyi mindent kérdeznék tőle. Enyém lenne a világ tudása általa. Még boldogabb lennék vele. Megtudnám miért szeressem azt is, aki nem szeret, miért hallgassam meg azt, aki süket, miért hagyjam elmenni azt, akit szeretek. Elfogadnám a gyermekek fájdalmát, az apák dühét, az anyák sírását.

S amikor felkel a nap, elbúcsúznék tőle, hogy az emberöltőnyi nappalon mindazt elfelejtsem, amit mondott, s egész életemben őt keressem.

De most még oly jó álmodozni, évről-évre rátalálni, megnyugodni legalább arra a kis időre, amíg velem van.

Hiszek a mesékben, mind valóság volt egyszer. Bennem bármi megtörténhet, akármit megtehetek, akárkit szerethetek, vágyakat válthatok valóra és ölhetek meg, miközben ő ott van mellettem.

-          Ne gondolkodj! – suttogja. – Az élet csupán egy színház, a képzelet játéka, minden kívánságod valóra válik, hiszen nem is létezik az egész. Ne hagyd, ne fájjon, nem is valós, te alakítod így. Ne légy gyáva, bármit megtehetsz, s bármit megtehetnek veled, ha hagyod. De bárkit legyőzhetsz, ne feledd, ha önmagadat legyőzted. Ha nem tudsz szeretni, szeresd önmagad. Ha nem tudsz sírni, nevettess meg mást. Én mindig itt várok rád. Én is.

Kinyújtanám a kezem és megsimítanám az arcát, beletúrnék selymes hajába és mélyen magamba szívnám az illatát.

Látom őt megtestesülni, ahogy alakot ölt a hegytetőn. Ott ülök egyedül a nedves fűben, hajnal felé, tudom, hogy lassan el kell köszönnöm, amikor egyszer csak megérzem, hogy testet ölt és leheveredik mellém, fejét a vállamra hajtja. Fényes az egész teste, de majdnem áttetsző, finom bizsergés jár az érintése nyomán. Apró, akár egy gyermek. Nem szól egy szót sem, csak nézi velem a világot. Szeretnék beszélni hozzá, de megnémulok. Megijedek és riadt pillantásommal próbálok segítséget kérni tőle. Szomorúan megcsóválja a fejét és lassan térdre emelkedik. Átöleli zokogástól reszkető vállaimat.

-          Ne gondolj semmire! – mondja újra.

Lassan megnyugodok, már nem akarok szólni, a szívemben végre béke van. Semmire sem kaptam választ és mégis minden megoldódott. Az Idő. Őt nem vettem észre. Közben megjelennek a nap első sugarai. Együtt tűnnek el, szertefoszlanak.

Eljövök még ide, ahol találkoztunk. Ahol örökre ott hagytam a szívem. Ha nem lesz mindig velem, talán meghallom, amit mondanak nekem.

Ők: az éjszaka, a nappal, az idő, de legfőképp a szívem.