Van egy hely, mely mintha szívem kivetülése lenne. Bármerre nézel megcsillanó víztükör, fickándozó halak és zöldellő természet.
 Sietősre veszem a lépteim. Kapkodva veszem a levegőt, hogy minél előbb az említett helyre érjek. Szürke aszfalton vezet végig utam, s amint elkerülöm a régi kocsmát, melyből most is részegek kiáltozása hallatszik ki, a rozoga, kopottas, sárga hídnál ledobom cipőm, és mezítlen lábam csak suhan a melegedő aszfalton.
 Megpillantom a tavak tükrében a fákat, a madarak csicsergése édesíti a levegőt. Egy pillanatra megállok, körbenézek, és elönt egy jól eső érzés.   
 Otthon vagyok. Otthon, kint a természetben, a vízparton, eggyé válva az úszkáló halakkal, szárnyaló gólyákkal, brekegő békákkal, az útszéli margarétával, az éppen horgászó Józsi bácsival, és még a rikoltozó munkásemberekkel is, kik a közeli halász telepen serényen szedik a vadat, a fogást, dacolnak eme békésnek tűnő állattal, de az odasuhint a farkával, pont az ember képibe, ki jajgatva dobja el, arcához kap, majd továbbáll, és folytatja munkáját.
 Elveszem tekintetem, hogy elvesszek máshol. Az út mámoros porában, letérve az aszfaltról, egy kis ösvényre térve, hazatértem...végre hazaértem.
 Balra tőlem a színes víztükör, tükrébe nézek, s egy másik világ tárul föl előttem. Jobb oldalamon, egy vékony kis patak, benne békák népes seregével. Egy-egy sikló is feltűnik, de hamar siklanak tovább, ijedten állok odébb, félek tőlük, de nem rémisztenek el, itt tart eme hely szédítő pillanata. Az otthon érzése, a nyugodtság varázsa.
 Felém kiáltanak. Érdeklődnek hogylétem felől, s én is kérdezősködöm a kapás felől. Ha van hal, velük örülök. Ha nincs hal, tovább beszélgetünk. Emberek szállingóznak ki a tóra, van aki sétál, horgászik, biciklizik, fut, és csak élvezi a jó időt.
 Tovább állok, a kedvenc helyemre érek. Egy kis liliom figyeli elmélkedésem. Mögöttem kerítés, egy ház és egy autó. Teleltetők, életek, mesék egy régi múltról.