HAJNALHASADÁSKOR

   Nem sikerült a beütemezett terv. Úgy gondoltam, hogy még élményszerűbb legyen a kirándulás Galacig vonattal megyünk és onnan a szárnyaló gyors hajóval Szulináig. Csodálatos lesz, mert áthajózzuk a Duna-deltát és maradandóan látványos lesz és élményszerű az utazás. Itt megállt az ész, mert mi módon jutunk Szulinától Mangáliáig, hisz a tengeren már nincs hajó összeköttetés. Így maradtam az egyszerűen kínálkozó utazásnál és végig vonattal tettük meg az utat. Rémesen lassú ütemben járnak a román vasúttársaság szerelvényei. A kánikula miatt még a sebességet is csökkentették, ezért az egész éjjelt igénybe vette az utazás.

       Hajnalodott, amikor meggémberedett lábaimmal kiléptem a folyosóra, hogy fokozódjon a vérkeringés. Sétáltam a lehúzott ablakok mellett, melyeken beáramlott a baragáni forróság. Épp a Nagy Román Alföldön vágtattunk. A derengésben gyermekes butasággal hajoltam ki az ablakon, hogy láthassam a baragán bogáncsait, mert tombolt emlékezetemben a felejthetetlen Panait Istrati regénye. Jó román iró volt, franciául írt és barátja volt a híres francia rendező Henry Colpi, aki az író halála után megfilmesítette remek regényeit, A Baragan bogáncsai, Codin és Cosma címűeket. Visszatértem a fülkébe, a lány még aludt s én is elbóbiskoltam a vonat egyenletes ütemének a ringatásában Zajos rikácsolás ébresztett. Már Konstancán voltunk és a leszállók hangoskodásától visszhangzott az állomás, keleti kavalkád, török, tatár, lipován jelenlét. A hátralévő utat az ablakon kihajolva töltöttem, persze a lányom is kíváncsiskodott mellettem. Már világos volt, tiszta volt az ég, és a horizonton megjelent a felkelő nap arany sugara. Mintha a vízből emelné ki ébredező álmos fejét és először bágyadt, majd fokozatosan elevenedő sugarait lövellte a magasba. Sirályok rikácsoltak és elmerengve néztem a határt, ahol az ég érintkezik a tengerrel.

      Megérkeztünk Mangáliára. Végállomás. Innen már nincs messze a bolgár határ. Nagyon érződik a mediterrán áramlat, a telet is csak a tengerfelőli szél teszi elviselhetetlenné, de a havazás ritka eset és a tél is mindössze hat hétig tart. Az állomás nem túl népes, eddig kevesen utaznak, mert Konstancától az üdülőtelepek láncolata gyéríti az utasok táborát. A leszállók között elvegyülnek az ügynökök, akik azzal foglalkoznak, hogy szolgáltatás ellenében közbelépnek, ha valaki kiadó szobát keres. Már csak néhányan lézengtünk tanácstalanul, amikor hozzánk lépett egy kigyúrt fiatalember

-          Salam aleykum. Hos geldizniz Efendi. – látva, hogy értetlenül nézek rá, megszólalt románul – Elnézését kérem, de valahogy úgy tűnt, megért az anyanyelvemen.

-          Sajnos, nem. Magyarok vagyunk.

-          Ohó, az jó – mondta nevetve – Lakást keresnek?

-          Igen  - válaszoltam, de nem értettem szerinte mi a jó abban, hogy magyarok vagyunk.

-          Elviszem a török negyedbe, mert vendégszeretőek és náluk olcsóbb minden

Elindultunk az erős napsütésben. A tenger felől enyhe szellő lengedezett, mely enyhítette a tűző sugarak hatását. Megérkeztünk egy négyemeletes panelházhoz és

az első emeleten becsengetett. Szakállas apró göndör hajú férfi nyitott ajtót

-          Nasil yaparim efendi Emir. Sana misafir getizdim Is yampalitar ( Később mondta a török szöveg tartalmát, mely szerint üdvözölte és felajánlotta az üzletet a kiadó szobára) Hos geldinic merhaba. – már azt hittem, hogy beáll a keleti szokás, üdvözlik egymást és mielőtt rátérne, jövetele céljára végig érdeklődik a család minden tagja hogylétéről, de nem az történt, románra fordította a szót és elmondta, hogy kiadó szobát keresünk.

-          Nálunk van két vendég a külön bejáratú szobában, ha gondolja, megférnek a másik kisszobában, de a nagyszobán kell átjárni

-          Mennyit kér – érdeklődtem

-          Száz lej egy éjszaka

-          Az sok, s ráadásul magukon átjárni! Hátha a gyerek éjjel vécézni megy és magukat ofszájdban találja? Nem, ezt nem fogadom el és sok is!

-          Ne yarik ki,bizcogu.Bir musibet bir nasihalten iyidir. Baska yerlarde cabaliyorun.Ibrahim evde mi?

Tovább mentünk. Nem messze egy hasonló panelba mentünk be és a földszinten becsengetett. Takaros  asszony nyitott ajtót és mosolyogva köszöntötte a törököt románul.

-          Vendéget hoztam, ha fogadják

-          Vártunk mát Yigiz, mert egy hete üres a vendégszoba.

-          Mennyit kér egy éjszakáért? – kérdeztem

-          Nyolcvan lej – mondta határozottan.

-          Jól van, előre fizetek tíz napot. -   és leszámoltam a pénzt. Miután megtörtént „jól tevőm”ismét törökre fordította a szót

-          Bajam Hacide kötü bir adandi, bir orospu istedi – majd felém fordult – Lakásszerzés huszonöt lej jutalék!

Miután minden rendeződött és megkaptuk a szoba és a lakás kulcsait, megnyugodva kicsomagoltunk és elnyújtózódva a kanapén enyhítettük az utazás fáradalmait.

     A terep ismerős volt, mert sokszor megfordultunk a Fekete-tenger partjain. A mangáliai változás csak annyiból állt, hogy rögtönzött nudista napozót állítottak fel oltyán módra gyékény lapokból külön férfiaknak és nőknek és ott az alkalmi árusoktól lehetett jó pénzért amarai, szovátai és techerghioli iszapot vásárolni. Most valahogy nem vonzott az iszapos napozás, különösen, hogy csak ketten voltunk a lányommal. Számomra már nincs varázslata a tengeri jelenlétnek, hasznos a jódos napsugár és a tengervíz gyógyító hatása. A napozón, a homokban heringek módjára tömörül a nép. alig találsz helyet. Régebben is mindig én voltam a soros,aki idejében lementem megfelelően jó helyet foglalni, a víz közelében, hogy ne kelljen sokat cihelődni a tömeg között, amíg leérsz a tengerre, kerülgetni a napozó, elnyúlt tömeget. Déli ebédidőben kiürült a napozó, felügyelet nélkül voltak a vízi biciklik is. Felültünk egyre a lányommal és élvezettel tekertünk befelé a tengeren. Ki figyel ilyenkor a bójákra? Nem sok idő elteltével éles sípolást hallottunk és a parti őrség két alkalmazottja motorcsónakkal sietett utánunk. Durván rám szolt a legény.

-          Mit keresnek itt?! Nem látják a bójákat, az engedélyezett határvonalat? Itt már több mint harminc méter mély a tenger és a biciklinek már itt nincs biztonsága! – Szinte mosolyogva kérdezni akartam, hogy messze van-e még Törökország? ,mert abban az időben nagyon sokan próbálkoztak a szökéssel, kisebb, nagyobb sikerrel, de akit elkaptak az rácsok mögött kóstolgatta a „fekete levest”. Kísérettel a partra tereltek és az nap nagyon vigyáztak, hogy senki se lépje át a kijelölt zónát.

A partról jól látszott a minaret és pénteken látható volt a müezzin, amint körbesétál és az égtáj minden irányából imára hívja az igazhitűeket. Kíváncsi voltam a mecsetre, mert sosem láttam, de valamikor átéléssel olvastam Germanus Gyula írásait és azt miként vált muzulmánná. Arra sétáltunk, szerencsére a dervis a mecset előtt volt, mert különben a lányomat nem lehetett volna meggyőzni, hogy bejöjjön. Köszöntöttem a papot, aki készségesen fogadta, hazudtam, hogy tanulmányozom az iszlámot, beszéltünk Germanusról, akiről nagyon tájékozott volt, részt vett a temetésén is Budapesten. Megígérte, hogy a szent helyre gyaur, vagyis keresztény nem mehet be, de velem mivel jó úton járok, kivételt tesz és a bejárat mellé széket hozat, hogy ülve végigkísérjem a teljes szertartást. Megkért, hogy a cipőmet ne húzzam le és tévedésből se lépjek a szőnyegre. Sokat nem értettem belőle, de a fontos részeket románul megmagyarázta, hogy minden oltár Mekka felé néz és ők abba az irányba hajlongnak, és térden állva imádkoznak. Mit jelentenek a meghajlások, a teljes meghajlás hétszeri és akkor a lépcsőzet csúcsáról olvassa a Koránt. Törökül énekelnek és imádkoznak, de a Korán arabul van írva.

    Kevés változás volt még az egy napos bulgáriai kirándulás, de az is csak egyszeri alkalom, mert mindig ugyanaz az útvonal, de legalább látszott a különbség. Bulgáriában sokkal rendezettebb, szervezettebb minden a turisztikai látványosság szemszögéből, jóval elől jár a román tengerparthoz viszonyítva.

     Gondolom mindkettőnknek élmény volt egy péntek napi török lakodalom. Persze amennyit az ablakból láthattunk, mert a szemközti épületben volt. Láttam, amikor a család legidősebb legénye a menyasszony derekára köti a szüzességet jelző piros szalagot, amit aztán a vőlegénynek kell letépni esküvő után. Az esketés az udvaron történt. Bizonyára a muszlim szokásokat elvégezték a mecsetben, ha egyáltalán léteznek, itt csak a záró jelenet volt. Vörös bársonnyal terített asztal egyik felén ült a jegyespár és a két tanú, velük szemben az egyházi kiküldött, aki feltette a kérdéseket, aláíratta a jegyzőkönyvet és a két tanú bizonyító aláírásával házastárssá nyilvánította. Azután következett egy férfi lakodalmas körtánc, az asszonyok csak tapsoltak és énekeltek, utána meg az ajándékozás. Régebben csak értékes aranytárgyakat ajándékoztak, de ez ma már felhígult, pénzt is elfogadnak.

    A törökök jól tudnak mulatni, de náluk a lakodalom a mienktől eltérően nem az evés – ivásra épül, ételekben csak hidegtálak vannak, viszont annál több az édesség, a vegyes italozás. Az asszonyok csak szívószálas üdítőket isznak . A nagy ceremónia után a férfiak bevonulnak a lakásba, megkezdődik az ivászat, amit fokoz egy meghívott hastáncos művésznő táncjátéka. Az asszonyokhoz énekes jön és a maguk saját szórakozására lejtik a hastáncot. Mindezt élvezet volt nézni, mert a legfiatalabb gyermektől idős asszonyig művészien lejtett hastáncot produkáltak.

    A törököknél nincs napokig tartó mulatság. Hangoskodnak, énekelnek, táncolnak, de éjféltájban mindenki hazamegy. A menyasszonyt baráti köre elkíséri a nászházig, ott a vőlegény kinyitja a kaput, mindenki betódul és elkezdik ütni, csépelni a menyasszonyt, amíg kinyílik a ház ajtaja és a vőlegény betuszkolja párját a lakásba. Lehet régebben valóságosabb volt az elnáspángolás, de most inkább mulattató vállveregetéssé korlátozódott.

     A befogadó családdal ritkán találkoztunk, mert az asszony szakácsnő volt egyik vendéglőben, a lányok meg pincéreskedtek és gyakran vállaltak kettős munkát. Több esetben kedveskedtek, meglepetésként gyümölcsöket hoztak asztalunkra, amíg nem voltunk otthon. Lakodalom utáni szombat este volt, fagyizásból tértünk haza, amikor a ház ura benyitott és csodálkozva mért végig.

-          Maguk vendégeskednek itt? – kérdezte

-          Igen – válaszoltam és bemutatkoztam.  Kis idő után újra benyitott és áthívott a lakásba. Az asztalon egy borral telt kancsó volt és egy tálcán száraz sütemény. Leültünk és megtöltötte a poharakat.

-          Egészségünkre – emelte poharát

-          Egészségünkre – ismételtem én is. Eleinte jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, időjárás, a napozás és a tengervíz gyógyító hatásai, de aztán sunyin nekem szegezte a kérdést, hogy mivel foglalkozom.

-          Lelkész vagyok – mondtam és elmagyaráztam a különbséget a pópa és a lelkipásztor között, feltételezve, hogy ortodox

Erőltette, hogy ő inkább ateista és egy katonai egység keretében dolgozik.., Halkan megjegyezte, hogy cipőjavítással foglalkozik, tehát suszter, de később lehet a bor hatására megfeledkezve előbbi nyilatkozatáról, már kardot tört a mellett, hogy ő nem nyilatkozhat  a tevékenységéről, mert az ezredben minden hadititok .„Na persze, hadititokban suszter, jó vicc – gondoltam magamban” Később amikor a borgőz hatására enyhült a feszültség, lehajtott fejjel tette fel a lelkét emésztő kérdést.

-          Uram, én sok erkölcsi és ateista tájékoztatáson vettem részt, annyira összezavartak, hogy már világosan gondolkozni sem tudok. Ön mint Isten hivatásos szolgája, véleményét és kijelentését várom, ön szerint van Isten?

A kérdés fajsúlyát tekintve elég súlyos volt és a válaszadás még inkább, mert mit mondhatok egy ateista suszternek, akinek a foglalkozása hadititok?

-          Budapesten történt. Reggelenként hosszú sétákat tettem a Városligetben. Csodálatos,  dús lombú hatalmas fák, padok, játszóterek, és kellemes volt a reggeli séta. Alig lézeng néhány ember és a ligetet betölti a reggeli frissesség és madárdal. Sétáim alatt két ortodox pappal találkoztam, akik csöndben, egymás mellett haladtak reverendában, kerek ortodox kalap a fejükön és nyakukban a hosszú olvasó az ortodox kereszttel. Később megtudtam, az egyik orosz és a másik román. Mi hozta őket Budapestre sosem tudtam meg, de séta közben gyakran megálltam és utánuk néztem. Arra gondoltam, milyen különös, hogy abban a ligetben a sors összehozott egy orosz és egy román papot a közös egyház reménységében. Mart a kíváncsiság, hogy vajon miről beszélhetnek ilyen hosszasan és türelmesen. Egy alkalommal a liget szélén ültem egy padon és sétából hazatérve arra jött az orosz pap Köszöntem és megszólítottam, gondoltam megtehetem, mert a nyelv gyakorlásáért néhány alkalommal betértem a pravoszláv templomba, és ott többször láttam. Nem tétováztam, kis idő után őszintén rátértem a kérdésre, mondja atyám, olyan időket élünk amikor a migráns áradat lángba boríthatja egész Európát. Sokat gondolkoztam és nézetem szerint a legütősebb mentő erő az egyház lenne. A nemzeti ortodox egyházak is egyesüljenek az igazi keresztény gondolat zászlaja alatt, tagadják meg az állami befolyást és parancsokat, egy akol, egy pásztor. És a kialakult helyzetet minden hívő, minden templom teljesítené, nem eltérő parancsokra, csak Isten parancsára kell hallgatni .Vajon nem ez lenne az egyház hivatása végveszélyben? Ne hagyjátok magatokat vérontásba, nyugat-európai borzalmakba belesodródni.! Ez lenne az egyház hivatása most és minden időkben!

A pópa elgondolkozott és értelmes borjú szemeivel méregetett tetőtől talpig, majd azt mondta

-          Fiam, előbb jön a vér és azután az egyház. Én orosz vagyok és a nemzetem parancsát követem. Hogyan képzeled azt, hogy a mai időben egy orosz és egy román egyformán gondolkozzék? Az orosz egyenes, igazságszerető, a román mindig köpönyegforgató! A románok? És fárasztó előadást tartott, hogy kik is a románok. –Figyeld meg a gondolkodásuk, házaséletük,a tudományuk és irodalmuk, ! És a konyhájuk? Mindent összelopkodtak oroszoktól, törököktől és a balkáni népektől. Ezek?! Hiszen enni sem tudnak. Ezzel szemben az orosz! Az orosz vodka és pezsgő, az orosz sütemény, az irodalom, a festészet és a zene, a városaik, a lakásuk, minden!

A végén kiderült, hogy a két pópa, akik naphosszat együtt sétáltak és vitatkoztak ezekről a kérdésekről, és csakis ezekről, úgy utálják egymást, ahogy erejükből kitelik. Ez a történet szemléletesen igazolja, ne a pópáktól kérdezd, hogy van-e Isten!, mert csakis így járhatsz. Nincs számításom, hogy a papok ellen beszéljek. Papja válogatja, de a nagy magyar költő Ady Endre is azt írta „Ne higgyetek a papok Istenének!” Isten van! Sok testi gyengeségben és földi gond között minden emberben fellángolhat. Hinni mindig kell valamiben, ami messze van és elérhetetlen, valamiben, ami szép és jó. Talán nem is fontos, hogy miben, de annak a hitnek mélynek kell lennie és szilárdnak. Meg kell tudni halni érte. Teljesebb, nagyobb, mint ez a földi élet, mely siralmasan tele van szívbetegségekkel, rákkal, érelmeszesedéssel, vagy katasztrofális szerencsétlenségekkel végződik. Felnézni erre a hitre. Ez az Isten!

     Láttam, hogy lehajtott fejjel mély gondokba merül. Azt hittem az ital hatására bóbiskol, de a lányom is elálmosodott, igyekeztem lefektetni. Én is ledőltem s később hallom a részeg ember zavaros ocsúdását.

-          Kik ezek?! Mit keresnek a házamban! még hogy a pópákat gonoszság vezérli, ha ortodox! Ki ez a jöttment? Meg akarja váltani a világot?

Elővigyázatosságból az ajtót kulcsra zártam és odatoltam torlaszként az asztalt és ráültem..Nem kopogott, hanem tenyerével ütötte az ajtót és kiáltotta, hogy a beszélgetésnek még nincs vége, menjek vissza! Csak néztem a rémületet a lányom arcán, felült és a kanapé sarkában zsugorodott össze félelmében. Nem feleltem a felszólításra. Kis idő elteltével hallom a csörömpölést, edények csattogását, mindent összetört a konyhában, ami keze ügyében volt., majd beállt a néma csend. Éjfél után hazaérkezett a feleség és a lányok, halkan beszélgettek, tanakodtak és csendben igyekeztek mindent eltakarítani. Bizonyára szokva voltak az efféle mulatsághoz.

      Reggel csak az asszony volt otthon, amikor átmentem, mert ott felejtettem a gyújtómat. Gyanakodva és ellenségesen mért végig.

-          Magával ivott? – kérdezte csípősen.

Nem válaszoltam, visszamentem a szobánkba és eldöntöttük a lányommal, hogy itt a vége, haza megyünk annak ellenére, hogy még három kifizetett napunk van. A turisztikai hivatalban már nem volt jegy a déli gyorsra, Vénuszra irányítottak, mert ott biztos kapható. Mikor kértem a jegyet, érződött hangomon a magyaros akcentus, a kasszásnő hosszan nézett, majd ellenséges határozottsággal kijelentette, hogy valóban van két jegye, de Csíkszeredáig nem adja, legalább fele útra Dédáig ha megyünk. Nem vitatkoztam, mert eszembe jutott, hogy délután indul egy személyvonat Brassóig. Igaz egész éjjel zötyögünk, de reggelre kiérünk a Regátból. Brassóban egy órát kellett várni a csatlakozásra, de úgy éreztük mintha már a házunk kapujában lennénk. Virradt, fokozódott a hajnali derengés és aztán megjelent a hegyek mögül az életet adó napsugár. A lányom annyira megijedt a történtek után, hogy bármerre mentem, fogta a kezem és nem maradt volna el mellőlem. Leültünk egy padra a peronon, a vágány mellett melyen a vonatunknak kell érkeznie.

-          Vajon mi történik most Mangálián? – kérdezte elgondolkozva. Mikor eljöttünk senki nem volt otthon és a kulcsokat az előszobában a telefon mellett hagytuk. Siettünk is az állomásra, de lehetőségünk sem volt a lakást bezárni

-          Ne gondolj rá – mondtam. – Ott is hajnalodik, a sirályok csapatokban rikácsolva röpülnek a tenger felé megélhetőségükért. Elül a csend és kezdetét veszi a mindennapos élet, kinek miként van rendelve

                                           V É G E