Lévi nem mindennapi kisfiú volt. Már születése pillanatában sem sírt, csak szuszogott egyenletesen, míg körülötte jajveszékeltek, kiabáltak és kapkodtak az orvosok, szülésznők. Az anyja keringése összeomlott, a csöppséget úgy húzták ki belőle, s mire a kinti világ fénye eljutott kezdetleges tudatáig, annak, aki életet adott neki, tágra nyílt tekintete már más fényeket csodált a túlvilágon. Mintha ő maga csak azért létezett volna eddig, hogy Lévit megteremtse, utolsó pillantása gyermekére esett. Nándor belebetegedett, de nem volt választása: rokonság, segítség híján a kis jövevényt neki kellett felnevelni: dolgozni, hogy megteremtse mindazt, amire egy csecsemőnek szüksége van. Így Lévi már néhány napos korától az órásműhely közepén ringatózott bölcsőjében, és hallgatta az idő múlását, ebédidőben pedig a meséket, verseket, amiket apja mormogott. Nem sírt, ha éhes volt, ha fázott, ha fájt a hasa. Később sem, amikor első lépéseivel kísérletezve hol a térdét, hol a karját ütötte meg, sőt, néha még a fejét is. Nem azért, mert nem fájt neki; érezte a fizikai fájdalmat, de nem ijedt meg soha, nem félt. A lelke nyugodt maradt.

   Délben, amikor megfordította a táblát, és apja odaült hozzá, szép nyugodtan megebédeltek, aztán ő kiválasztott egy mesét és olvasni kezdett. Tudta, nagyjából fél órája van nyitásig ( a következő bimm-bamm-ig ), így olyan történetet választott, amit annyi idő alatt végigmondhat. Sok könyve volt, néha Andersent, máskor Grimm-meséket, olykor Lázár Ervint olvasott. Apja türelmesen mosolygott rá az illatos pipafüstön keresztül - mindig mosolygott a meséken, de sosem nevetett. Amikor vége lett, megszólalt az óra, és Lévi visszafordította a táblácskát. Míg apja dolgozott, ő rajzolt és olvasott, ha épp nem az érkező és távozó embereket nézte, akik megszólaltatták a csengettyűt az ajtó fölött jöttükben, hogy aztán ugyanezt tegyék kifelé menet is.  Voltak visszajáró vendégek, akik minden alkalommal hoztak neki is valamit: egy kis édességet, új ceruzákat, nyáron fagylaltot. Mások pedig csak megsimogatták a fejét, és színlelve ámuldoztak, hogy mekkorát nőtt. Pedig nem nőtt, mert ugyanúgy lábujjhegyre kellett állnia, ha le akarta törölgetni a nagy falióra üvegét. Egyetlen közös dolog azonban volt ezekben az emberekben. Mindenki sietett. Azt mondták, nincs idejük, és a javítást is folyton sürgették. Lévi sosem értette ezt, hiszen ha nincs órájuk, úgysem tudják folyton figyelni, akkor honnan tudják, hogy nincs idejük? Apja szerint a legnagyobb kincs az idő, és nem szabad ostobaságokra pazarolni. „Az idődet csakis olyan dolgokra szánd fiam, melyek hasznodra vannak. A többit hagyd a fenébe, ne törődj haszontalanságokkal, és ne hagyd, hogy mások elrabolják ezt a kincset tőled. Ez mindened a világon. Ha valamit tudni akarsz, az idő megválaszolja, a gondokat pedig megoldja. Csak hagyni kell.” Pedig a legtöbb ember nem ezt tette. Rohantak egész nap, hogy minél több haszontalan dolgot végezhessenek, ami szerintük fontos, Nándor szerint viszont szükségtelen. Siettek mindenhová, elaprózták az életet, ahelyett, hogy a dolgokat alaposan, a maguk teljességében átélték volna. Gyors kérdések, meg sem várt válaszok, kutyafuttában odahajított, félkész alapanyagokból készített vacsorák, szélsebesen bekapott reggelik, sietős bevásárlások, összedobott munkák, elszaladt életek. Nekik nem volt fontos az idő, nekik az öröm volt fontos. A lelküknek kellett folyamatosan valami, amitől megnyugodtak. Lévi kicsi volt még, de meglátta az emberekben a nyugtalanságot, főleg a fiatalokban, pedig ők ráértek, sok év állt még előttük. Az idősek már sokkal türelmesebbek voltak, holott alig maradt idejük. Fura dolog a lélek, mikor sétálnia kéne, rohan, mikor már rohannia kéne, csak sétál. A lélek nem sokat törődik az idővel - gondolta. Ők ketten viszont mindent gondos átéléssel csináltak, és még ha nem is túl változatosan, Lévi mégis úgy érezte: régóta él. Mint az a nagy falióra, ami apja kedvence volt. Szépen faragott, sima fából készült burkolata kézzel festett, porcelán számlapot keretezett, alatta pedig rézből készült rúd lógott, nagy, lapos körrel a végén. Az üvegét minden nap letisztították, hogy jól látható legyen a belseje. Bizonyos időközönként megállt, ilyenkor újra fel kellett húzni. Nagyon régi szerkezet lehetett, az apja szerint az ő nagyapjától való. Egy Biedermeier óra. A fiú még nem értette, csak azt, hogy értékes. Azért is, mert régi volt, és azért is, mert napjában csak egyszer szólalt meg, legalábbis ők egyszer hallották. Pontosan hat órakor, amikor a két, díszes mutató egyenes vonalba került. Az apja bütykölte ilyenre valahogyan, és ebből tudták, haza kell menni. Az óra pontosan a bejárattal szemben helyezkedett el, így ezt látták meg először nyitáskor, és még vethettek rá egy utolsó pillantást, mielőtt bezártak, és Lévi újra megfordította a táblácskát.