"Tik-tak, tik-tak,

  ha jő a halál,

  halkan jár majd,

  s az óra megáll."

   Minden embernek megvan a maga kis világa; még ha eggyé is próbál válni a társadalommal, beleolvadni az általánosan elfogadott nézetekbe, megfelelni a természet és az ember alkotta törvényeknek - valami megkülönbözteti a többiektől. A lélek. Több, mint hétmilliárd emberből nagy valószínűséggel akad jó pár hasonló, szinte azonos kinézetű, rengeteg azonos vallású, azonos öltözködésű, azonos nyelvet használó, azonosan gesztikuláló, és még sorolhatnánk az azonosságokat. De két azonos lélek nincs. A lélek egyedi. Egy ikerpár két tagja sem reagál ugyanúgy a különböző hatásokra, külsejük megegyezik bár, a lelkük másképp rezdül. Ki tudja, miért van ez így, és azt sem tudni, Magyar Lévit miért foglalkoztatta ez a dolog annyira, már egészen kicsi korától fogva.

   A fiú gyakran üldögélt gondolataiba merülve apja zsúfolt, félhomályos és pipadohány illatú órásműhelyében. A műhely kis, négyszögletű ablaka csak annyit fényt engedett be, amennyire Lévi apjának szüksége volt, hogy az asztalán mindent megtaláljon. Amikor hozzáfogott dolgozni, már felkapcsolta az asztal széléhez rögzített erős fényű lámpát is, hogy jól láthassa az apró rugókat, fogaskerekeket, mutatókat. Volt szemüvege is, azt olyankor használta, amikor finom, pici női karórát hoztak javításra, és különös gondot kellett fordítani a megfigyelésére. Ezeket a kecses szerkezeteket nagyon szerethette, mert olyan óvatosan vette kézbe őket, olyan gyengéden simított végig rajtuk, hogy szinte maguktól jöttek szét; nem gurult el egyetlen darabkájuk sem. Lévi szerette ilyenkor nézni az apját, aki fejét oldalra biccentette, hogy a pipafüst ne zavarja, összehúzta bozontos szemöldökét, és erős koncentrációjában az egész homloka ráncba szaladt. Két keze sosem remegett, csak lábával dobolt néha ütemesen, mintha ő maga is egy óraszerkezet lenne, tik-tak. Ilyenkor megállt számára az idő. Pedig a néhány négyzetméteres helyiséget az idő uralta ketyegő, kattogó, zenélő, csengő-bongó királyként. A nap nagy részében csak a halk ketyegések olvadtak össze valamiféle különös zenévé, amit a fül egy idő után annyira megszokott, hogy nem is hallotta. De a lélek igen. Megnyugtató volt az a hang, legalábbis Lévi számára. A kinti zajos, autóktól, gyáraktól bűzlő, harsogó világhoz képest gyönyörű dallam. Néha, amikor különleges, zenélő vagy másfajta hangot adó ketyerét hoztak javításra, ő is odaállt az asztal mellé, és várta, hogy megszólaljon. Amikor elkészült, apja odaadta neki, és megmutatta, hogyan tekerje a mutatókat addig, míg meg nem szólal. Ő próbálhatta ki először, ezért az ilyen masinákat nagyon szerette.

   Apjának furcsamód nem volt saját órája, legalábbis karórája. Sokszor mosolyogtak is rajta az emberek emiatt, de a kisfiú, bár ekkor még csak öt éves forma lehetett, tudta, miért nincs. Neki sem lett volna szüksége rá, mindig pontosan tisztában volt vele, mennyi az idő. Minden nap reggel hétkor keltek, mikor az iskolásokat és a dolgozni indulókat szállító kék busz nyikorogó fékekkel megállt a házukhoz közeli buszmegállóban. Aztán félóránként jött a többi. Ezalatt megmosakodtak, reggeliztek, felöltöztek. Fél kilenckor a szomszéd beült a kocsijába és elhajtott, bevágva maga mögött a garázsajtót. Ekkor indultak ők is. Kilenckor kinyitották a Fő út 17. szám alatt található műhely ajtaját, amely fölött kovácsoltvas táblán az állt szép, cirádás betűkkel, hogy Magyar Nándor órásmester, és amely mellett kétoldalt még számos kis üzlet vagy szolgáltató sorakozott. Barna, megkopott ajtó volt az övék, befelé nyílt, és minden alkalommal, amikor valaki benyitott, megszólalt fölötte egy csengettyű. Napközben az idő múlását onnan tudták, hogy a közeli téren álldogáló templom toronyórája óránként figyelmeztette őket: bimm-bamm. Délben ebédszünetet tartottak, olyankor Lévi kinyitotta az ajtót, és a rajta lógó „Nyitva” táblácskát megfordította. „Zárva” – közölte félhangosan, és visszaballagott. Ekkor már csaknem egy éve tudott olvasni. Szeretett az apjával lenni, és a nap fénypontja az estéken kívül ez az időszak volt. Nándor odahúzta székét az ő asztalkájához, ami szakasztott mása volt a nagynak, csak nem órák, szerszámok, pipadohány, hanem papírok, ceruzák és könyvek borították.