Gyurka bácsi

   Hazánk kommunista korszakában, főleg az ötvenes években senki nem érezhette magát biztonságban. Bárkit, bármikor letartóztathattak minden különösebb ok nélkül. Elég volt egy feljelentés valamelyik haragos által. Az sem számított, ha csak egy névtelen levél útján történt. Bőven kimerítette a kommunizmus iránti elégedetlenség „bűncselekményét” ha információ érkezett a hatóság felé, hogy X. Y. rendszerellenes gondolatokat táplál. Vagy azonnal, vagy a legközelebbi éjszaka óráiban már küldték is érte a fekete autót egy sofőrrel és három, műbőrkabátos fogdmeggel. Ezek a fogdmegek - akik általában valamilyen kedvezmény vagy plusz juttatások reményében vállalták ezt az undorító munkát - rendszerint igazi bunkók voltak, a lehető legtompább aggyal és torzult személyiséggel.

   Kimentek a megvádolthoz, betuszkolták a kocsiba és megkezdték a puhítást. Az esetek többségében mire beértek a kihallgató helyiségbe, már ájult volt a „delikvens”, de minimum vérben úszott. Aztán jöttek az abszolút kiszámíthatatlan lehetőségek: Vagy belehalt a további tortúrába, vagy túlélte. Vagy kiszabadult napokon belül, vagy évek múltán megnyomorodva. Vagy élete végéig ült, vagy kivégezték. Nők esetében bővült a sor a rendszeres nemi erőszak elszenvedésével.

   Olyanra is volt példa, hogy ez a bizonyos fekete autó kitévedt a falu határába, ahol egy idős ember épp szántotta a földet. Gondolták a bunkók, ha már összefutottak valakivel itt az országhatár közelében, mindjárt le is tesztelik a politikai rendszer iránti hűségét.

   Az egyik odaszólt neki.

   - Hé, bátyám! Jó meleg van, igaz-e!

   - Azt megmondom, meleg van, bizony.

   - Aztán meg tudná-e mondani nekem, hogy merre van a Mura?

   - Már hogyne tudnám! Arra, e!

   Nem társalogtak tovább. Fogták a szántó-vetőt, bevágták a kocsiba és elvitték. Nem törődve sem a lóval, sem a szerszámokkal. Onnan a földről, a munkája kellős közepéből. Az lett ellene a vád, hogy idegeneknek elárulta merre van a határfolyó, és ezzel a magatartással bármikor segítséget nyújthat a politikai menekültek számára. Majdnem egy év múlva szabadult.

   Egy másik alkalommal egy hasonló fekete autó Murakeresztúrt kereste. Jóval a falun kívül megállítottak egy nőt, akinek meglehetősen rossz volt a hallása.

   - Adj Isten! Erre kell menni Murakeresztúrra?

   A részleges siketségben szenvedő és egyébként is kissé együgyű nő úgy értette, hogy: Murán keresztül.

   - Dehogyis erre! Arra! – válaszolta segítőkészen, nekiirányítva őket a folyónak.

   Ahogy szembesültek vele, hogy milyen útbaigazítást kaptak, rögtön indultak a nő után. Még ott az út mentén elkapták. A vád ugyanaz lett, mint az imént említett ember esetében. Fél év után szabadult.

   Rengeteg hasonló letartóztatás történt abban az időszakban, de még több eljárás indult a feljelentéseknek köszönhetően. Gyurka bácsi is egy ilyen lépés miatt volt kénytelen megtapasztalni a kommunisták megfélemlítő módszerét.

   Egyesek Gyurkának szólították, mások pedig bácsizták. Talán a termetes alkata miatt. Idősnek nem volt mondható, mivel még csak a negyvenes éveiben járt. Gyurka bácsi sok mindennel foglalkozott a megélhetés érdekében. Volt mezőőr, állatgondozó a tsz-ben, edényeket, kályhákat javított, még citerát is készített. Sokoldalú emberként élt, ennélfogva sok jelzővel illethették, akik ismerték, de ami leginkább illet rá, hogy becsületes volt. Lopásról egyszerűen hallani sem bírt. Mindennél jobban tiltotta a gyerekeinek még azt is, hogy akár egy almát leszakítsanak mások fájáról. Ha véletlen mégis tudomást szerzett egy ominózus esetről, annak nadrágszíjjal való verés lett a jutalma az elvetemült lurkónak. Annak is ellensége volt, hogy valaki valamit jogtalanul megszerezzen. Mindentől elzárkózott, amit egy kicsit is igazságtalannak ítélt.

   Történt, mikor állatgondozóként állt alkalmazásban, hogy a sertésneveldében a malacok közt futkározott egy csoffadt, visszamaradt kis jószág. A tsz-elnöknek nagyon bántotta a szemét, mondván, rontja az összképet.

   - Te, Gyurka! - szólt az elnök. – Üsd agyon ezt a dögöt!

   - Dehogy ütöm! Olyan kis virgonc.

   - Akkor vidd haza, mit bánom én, csak tüntesd el!

   Gyurka bácsi egy darabig vakargatta a fejét, osztott-szorzott, aztán azt mondta.

   - Figyelj, elnökúr! Én agyon nem csapom, az kurva élet. Olyan aranyos, mint egy kutya. Adok érte ötven forintot és elviszem.

   - Az egy napi fizetés! – csodálkozott az elnök.

   - Engem nem érdekel. Annyi, amennyi. Agyon nem ütöm, elvinni meg csak így vagyok hajlandó. Énrólam senki ne mondja a faluban, hogy ingyen hoztam malacot!

   - Jól van, Gyurka. Ha neked így felel meg, akkor legyen – Aztán a malac ötven forint ellenében elkelt.

   Ennek az igazságkényszernek némiképp ellentmond a következő megnyilvánulás. Amikor a kormány számára még elég volt, hogy valaki tanúskodjon mások mellett, miszerint itt meg ott dolgozott életében és így jogosult az állami nyugdíjra, Gyurka több esetben állt mások mellé. Így segített hozzá néhány rászorulót a nyugellátáshoz, attól függetlenül, hogy nevezettek mindig is csupán háztartásbeli asszonyokként éltek. Ezekben az esetekben nem érdekelte, hogy ki, mennyire érdemli meg.

   Mégis voltak, akik nem szívlelték. Még azt is beszélték róla páran, hogy besúgó. Ennek az egyik oka lehetett, hogy megválogatta a barátait. Illetve nem is megválogatta, csak nem volt hajlandó nívón aluli beszélgetésekre. Ugyanis anno nagyon sokan rendelkeztek a normálisnál jóval alacsonyabb agykapacitással. Szegények nem tehettek róla. Még csecsemőkorúkban a szüleik sokukat mákteával itatták, hogy egész nap aludjanak, így nem volt rájuk gondjuk, amíg kapáltak a háztájin. Ezek az intézkedések nem maradtak megtorlatlanul. Felnőtt korára némelyiknek a fejében filmet lehetett volna forgatni a bantu négerek harcáról a szenespince sötét fenekén. Persze, Gyurka így miről beszélgethetett volna velük? Hiszen más témájuk nem volt, mint ennyi termet, annyi termet, kikelt, nem kelt ki, megették, nem ették, ennyit kapáltam, annyit kapáltam stb. Olyan illető is előfordult, aki azzal dicsekedett, hogy a sok munka miatt négy napig nem vette le a gumicsizmát. Ilyen okoknál fogva, Gyurka inkább a komolyabb beosztású embereket preferálta, hátha velük más témát is fel lehet hozni, mint a kapálás meg az istálló kitrágyázása. A másik ok - ami végett jogtalanul gyanúsítgatta az a néhány illető - a feljelentő levelek. Ezzel nagyon sokáig nem tudott mit kezdeni Gyurka. Csak jóval később derült ki egy tanácsi alkalmazott jóvoltából, hogy egy Karcsi nevezetű úriember notóriusan jelentgette fel az embereket, de szigorúan csak levélben. Nem elégedett meg vele, hogy elég a névtelenség. Minden alkalommal a Gyurka nevét írta alá. Még a feladó adatairól szóló területet is kitöltötte a borítékon… Soha senkinek a tudatáig nem jutott el, hogy nincs az a marha, aki ilyen nyíltan vállalta volna abban az időben a kilétét, ráadásul ilyen aljas dologban. Így az csakis kamu lehet.

   Na szóval, ez egy ilyen rendszer volt. Mint már említettem, bármikor, bárkit. Gyurka bácsi sem menekülhetett.

   József, a kertszomszéd abban a privilégiumban részesülhetett, hogy a Gyurkáék udvarán és kertjén keresztül járhasson haza a szőlőhegyről, így megspórolva legalább hatvan métert. Szokásához híven, részegen támolygott keresztül a kerten, mikor Gyurka bácsi kint üldögélt feleségével a kellemesen meleg, őszi délutánon.

   - Igyál Gyurka! – lóbálta a demizsont.

   - Nem iszok, köszönöm. Amúgy is szinte üres. Elkínálgattad már útközben. A feleséged meg engem fog okolni, hogy megittam a borodat.

   - Akkor adj egy cigit! – mondta dülöngélve.

   - Tudod, hogy nem dohányzom. Nem tudok adni.

   - Nem iszol a boromból?! Nem adsz cigit?! – kiabálta sértetten a részeg kertszomszéd. – Megállj, megszívatlak! Ezért rábaszol, megállj csak!

   Gyurka bácsi nem foglalkozott vele. József hazavánszorgott, ő pedig pár perc múlva már el is felejtette a háborgást.

   Ahogy eljött az este, a még mindig részeg szomszéd megjelent a vasútállomáson, hogy felvegye a szolgálatot. Aztán eszébe jutott a Gyurkának tett ígérete. Azonnal telefonáltatott a főnök irodájából a hatóságnak, hogy jöjjenek és segítsenek neki, mert a Gyurka ki akarja irtani a családját. Márpedig ezt nem teheti, egy párthű vasutassal.

   Egy órán belül megérkezett a fekete autó.

   A műbőrkabátos bunkók nem kopogtak, csak belegázoltak a csendesnek induló estébe. A legkisebb gyerek, Józsika alig múlt öt éves, és már csak ő volt otthon a szüleivel. Hirtelen szakadt ki a mély álomból, mikor berontott a három bunkó.

   - Öreg! Vedd le a nadrágszíjat és vedd ki a cipőfűződet! – kezdte parancsolóan az egyik. Túlságosan tekintélyesnek tartották magukat ahhoz, hogy köszönjenek, vagy magázódjanak. – A zsebeidet is pakold ki, nem akarok bent ezzel szarakodni!

   - Mit akarnak? Hová visznek? – kérdezte félelemmel vegyes értetlenséggel.

   - Kussolj, csináld amit mondtam!

   - Mi történt? Hová viszik? Miért? – faggatózott rémülten a felesége, miközben próbálta nyugtatni a szoknyájába kapaszkodó, síró kisfiút.

   - Befogod a pofád! – ennyi volt a válasz.

   Miután megtették a bemelegítő-pofonokkal megfűszerezett tizenöt kilométert az autóval, lerángatták Gyurka bácsit a nagykanizsai városháza pincebörtönébe. Belökték egy sötét, hideg, penészes lukba, és rázárták az ajtót. Szegény Gyurka gubbasztott a sarokban, és elképzelése sem volt róla, hogy mit követhetett el. Úgy érezte magát, mintha a sötét középkor elmebeteg inkvizítorai markában lenne, akik alig várják, hogy halálra kínozhassák. Körülbelül két-három órája szenvedhetett már a szörnyű bizonytalanságban, taglalgatva magában a borzalmas folytatás lehetőségeit, mikor hangos retesztologatások után kinyílt az ajtó és belépett rajta a három bunkó. Már nem volt rajtuk a jellegzetes, riadalmat kiváltó kabát. Mindhárman könyékig felhajtott ingujjban álltak körülötte, aztán az egyik elkezdett beleordítozni Gyurka bácsi fülébe.

   - KINEK A CSALÁDJÁT AKARTAD KIÍRTANI?! MI, TE SZARHÁZI?! A KURVA ANYÁDAT!!! – aztán teljes erővel arcon ütötte az öklével.

   - Tessék? Én?... Nem értem… - válaszolta, miközben elvágódott az ütés erejétől.

   Többet nem tudott mondani, mert záporozni kezdtek rá az ütések és rúgások. Csak az első tizenöt-húsz ütlegelés fájt neki, aztán félig önkívületbe került. Onnantól már csak a tompa puffanásokat hallotta, a trágár ordítozások meg mintha a távolból visszhangzottak volna.

   - Most megdöglesz te szemét!

   - Nem fogsz többet fenyegetőzni!

   - Agyonverünk, te disznó!

   Legalább negyed órája ütötték-verték a félájult, földön fekvő szerencsétlent, mikor belépett a zárkába a helyi vasútkörzeti rendőr. Nem tudta ki fekszik a földön. Leállította a három, verés örömétől extázisba került bunkót és leguggolt, hogy megnézze, ki lett a soron következő áldozat. Szinte felismerhetetlen volt a sáros vér keverékétől, ami teljesen elborította feldagadt arcát és ruházatát.

   Aztán hirtelen felugrott.

   - Az Isten basszon meg titeket! – kiabált idegesen a három bunkóra. – Ez a Gyurka bácsi! Mi az anyátok picsáját csináltatok vele?! Ez az ember soha senkinek nem ártott!

   - Megfenyegetett egy párthű vasutast, hogy kiírtja a családját – mondta az egyik.

   - Őt vádolta meg az a részeg disznó! – döbbent meg a rendőr. – Az a párthű faszkalap csak azért találta ki, hogy hazamehessen, és ne rúgják ki, amiért be van baszva. A büdös szentségit a kurva anyjának!

   Aztán a már ájult állapotban fekvő Gyurkára nézett.

   - Azonnal vigyétek szerencsétlent egy normális zárkába! Amint eltűnnek valamennyire a sérülések legalább az arcáról, haza lesz engedve. Addig pedig a konyhán fog segíteni. Legalább jókat egyen… Értve vagyok?!

   A bunkók bólogattak, a rendőr pedig sarkon fordult. Így maradt életben Gyurka bácsi. Ha nincs a közbeavatkozás, biztos, hogy agyonverték volna.

   Közben a család legidősebb gyermeke, a férjnél lévő Erzsi kétszer is érdeklődött a kanizsai rendőrségen az apja után, de mindkétszer elküldték azzal, hogy semmit nem tudnak róla. Nem hagyta annyiban, pár nap után harmadjára is bement. Akkorra már kezdték unni az állhatatosságát, ezért félrehívta az egyik nyomozó egy üres irodába és azt mondta neki: - Idefigyeljen! Ha kedves az élete, ne zaklasson minket többé az apja ügyével, mert nagyon könnyen utána mehet! Remélem, felfogta, amit mondtam. – Ezzel az ügy le lett zárva.

   Huszonegy nap után úgy ítélték meg a börtön illetékesei, hogy már elég tiszta a fegyenc arca ahhoz, hogy kiengedhessék 1957-nek ezen a kellemesen meleg őszén. Bár az arca hamar rendbe jött, testén még egy év múlva is fellelhetők voltak a verés nyomai. Onnantól kezdve, egész életében csak kampósbottal volt képes járni, és harminc méterenként le kellett ülnie pár percre a kerítések tövébe, hogy pihenjen. 1984-ig még huszonhét évet élt az apai nagyapám.

   Így hívták: Rulek György