Gyors válás

   Huszonhárom évnyi házasság után a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy nem bírunk tovább együtt élni, és közös megegyezéssel beadtuk a válópert. Békességben, a lehető legrövidebb időn belül akartuk lezárni ezt a hosszú korszakot. Erre minden esélyünk megvolt. Nem halmoztunk fel óriási vagyont, amin hosszú ideig civakodhatnánk, nem áldott meg Isten bennünket gyermekekkel, két lakás lévén (egyik az én nevemen a másik az övén) már egy hete külön laktunk. Tegnapelőtt a békítő tárgyaláson azt a tanácsot kaptuk a velünk foglalkozó testes, tahó, állandóan az óráját nézegető hölgytől (aki egyébként már kétszer elvállt és a két gyerekéből az egyik 14 éves korában végleg lelépett tőle), hogy utazzunk el egy hétvégére valami szép helyre, és ott ne csináljunk semmi mást, csak beszéljük át a huszonhárom évünket. Jót és rosszat, boldogot, boldogtalant, és aztán ha onnan visszatérve még mindig válni akarunk, hát akkor, nosza, legyen úgy. Az átbeszéléseket már útközben elkezdtük, miközben hóesés közepette az egyre havasabb szerpentinen felfelé haladva közeledtünk célállomásunk felé: egy kétszintes vadászházba, amit egyik kollégám bocsájtott rendelkezésemre erre a két napos víkendre.

  -  Engem hibáztatsz, amiért nem lehettek gyerekeink? – emelte egyre feljebb a hangját Evelin. Az anyósülés ajtajának támasztotta a hátát, lábait törökülésben pihentette maga előtt a bőrhuzaton, így nézett rám szúrós szemekkel. Alapjában véve ezt sem szerettem benne. Csak a dedós, szófogadatlan kölykök ülnek az autóban ilyen pózban apjuk mellett, mert tudják, hogy nem szabad.

   -  Látod, már megint kiforgatod a szavaimat! Nem ezt mondtam – motyogtam magam elé.   -  Azt mondtam, hogy én legalább elmentem egy alapos kivizsgálásra, de te még erre sem voltál képes!

   -  Ugyan minek mentem volna? Makkegészségnek örvendtem világ életemben! Soha nem voltam beteg!

   Ez tényleg így volt. Hihetetlen, de amióta Evelint ismertem, nagyjából huszonhét éve, még csak megfázva sem láttam! Köhécselni maximum akkor hallottam, ha egy porcica ingerelte a torkát. A legnagyobb influenzás járványokat vészelte át vitaminok szedése nélkül úgy, hogy orrot nem fújt, könnycseppet nem hullajtott. Apropó! A sírás is távol állt tőle!

   -  Azért, mert nem voltál beteg, még lehettek női bajaid. Vagy tévedek?

   - Jaj, hagyjál már Joe! Most majd mindjárt azzal jössz megint, hogy nincsenek könnycsepp mirigyeim, mert még soha nem láttál sírni? Mert anyádék meg az én anyámék temetését száraz szemmel álldogáltam végig?

   A hóesés kezdett egyre erősebb lenni, noha a legfrissebb időjárás jelentés este hat utánra csapadék nélküli időt ígért erre a térségre. Kettes fokozatból hármasba billentettem az ablaktörlő kapcsolóját, de rémülten vettem észre, hogy ettől sem látom jobban az utat, mely mostanra már teljes egészében fehérlett a porhanyós hótól. A szembe forgalom már egy ideje megszűnt, nyilván a hegyekben élők megbízhatóbb meteorológiai előrejelzést láttak, és ilyen időben eszük ágában sem volt elindulni otthonról.

   Kicsit kezdtem pánikba esni. Az autóban nem volt hólánc, sem pokróc, sem tartalék üzemanyag, egyszóval semmi, amiknek jó hasznát vehetnénk, ha bármi baj történne. A meg-megcsúszó kerekek pedig egyre inkább azt a tényt kezdték alátámasztani, hogy hamarosan nagyon nagy bajok lesznek.

Sikeresen felértünk a szerpentin tetejére, innen az út nyílegyenesen haladt észak felé. Arra gondoltam, hogy ezen az egyenes szakaszon tempósabbra veszem a figurát, így hamarabb élvezhetjük majd Evelinnel a vadászház melegét.

   Eme gondolaton felbuzdulva túl hirtelen nyomtam le a gázpedált, a kipörgés gátló pedig egy röpke pillanatig tehetetlennek bizonyult a lefagyott hórétegen. Először balra farolt ki alattunk a jármű hátsó része, aztán jobbra, majd megint balra. Ekkor vesztettem el végleg az uralmamat autónk felett, így az lendületesen csúszott bele a mellettünk húzódó árokba, és az oldalára dőlve megállt. Feleségem feje tehetetlenül csapódott a „hello kittys” napellenzőhöz, ami az oldalablakhoz volt rögzítve. Egy pillanatra eszméletét vesztette, bal bokája pedig a kesztyűtartó alá szorult. Nekem csupán annyi bajom lett, hogy a visszapillantó tükrön lifegő autóillatosítóból a kókusz aromájú parfüm belecsurgott az orrnyílásaimba, ami azért elég kellemetlen érzés. Öt perc pihegés és helyzetelemzés után megállapítottam, hogy csapdába kerültünk. Hacsak nem jön errefelé valaki, mi itt reggelre megfagyunk. Hiába voltam 110 kiló, gyenge fizikumom miatt képtelen lettem volna talpra állítani az autót, hogy megpróbáljam beindítani. De még ha ez tegyük fel sikerülne, akkor is maximum három órán át tudnám ketyegtetni a motort, fűtve az utasteret, ugyanis nagyjából ennyi üzemanyag lehetett a tankban. Evelinre néztem. Noha erőteljesen beverte a fejét, nem láttam rajta ennek jeleit. Nem dagadt be sehol az arca, nem láttam egyetlen cseppecske vért, ami tőle származott volna. Mivel az autó a jobb oldalán állt, először nekem kellet valahogy kikászálódnom ebből az egyre hidegebb fémkoporsóból. Szerencsére az ajtóm a kisebb kaszkadőrmutatvány ellenére sem szorult be, így minden nehézség nélkül sikerült kijutnom belőle. Pár pillanat múlva, miután kiszabadította a lábát a kesztyűtartó fogságából, Evelin is ott állt mellettem a havas árok szélén. A sűrű hó függönyön keresztül szinte semmit sem láttunk egyik irányba se.  Illetve valamit mégiscsak: nyugat felé a hólepte fenyvesben, nagyon-nagyon messze petróleumlámpa fénye pislákolt egy viskó ablakában. Szinte gondolkodás nélkül döntöttem és Evelint magam után húzva elindultam a fényforrás irányába.

   -  Nem hinném, hogy ez lenne a legjobb ötlet – mondta.

   - Nincs más választásunk. Senki nem fog erre járni ebben az ítéletidőben. Ha figyelmesebben nézem reggel az időjárás jelentést, mi sem lennénk most itt.

   Semmi csomagot nem vittünk magunkkal. Úgy okoskodtam, hogy remélhetőleg a viskóban egy ilyen „földműves” szerű földtúró lakik, akinek biztos van traktorja, vagy valami hasonló munkagépe. Ezerkétszáz dolcsi volt nálam készpénzben, tutira vettem, hogy készséges lesz velünk a házigazda, és ha azt kérném tőle, hogy zsákruhába öltözve, gázmaszkkal a fején vontasson el bennünket hazáig az éjszaka közepén, hát akkor maximum annyit kérdezne, mikor induljunk.

   A szűnni nem akaró, egyre sűrűbb hóesésben lassan haladtunk a cél irányába. A helyenként térdig is érő friss hó még inkább megnehezítette a dolgunkat.  Evelin szokása szerint nyafogott, mint mindig az elmúlt 23 évben, ha nem az történt, amit ő akar, de azért fáradhatatlanul követett. Fogalmam sincs mennyi ideig botladozhattunk így, mindenesetre mikor végre megálltunk a viskó ajtajánál már jócskán kezdett besötétedni. Csengőt kerestem, bár legbelül sejtettem, hogy egy ilyen kalyibán aligha találok. Ez a sejtésem rövid keresgélés után be is igazolódott, ezért csupasz kézzel (kesztyűt sem hoztam magammal, Evelinnek meg sosem fázott a keze, még mínusz 12 fokban sem.) dörömbölni kezdtem az ütött-kopott ajtón. Csaknem abban a pillanatban, ahogy az első kongó hang megtörte a piciny építmény csendjét, zár kattant és az ajtó sarkig tárult. Az előszoba halvány fényében egy olyan nagydarab, tar kopasz, kigyúrt huszonéves fiatalembert pillantottam meg, aki elől egy hétköznapi állampolgár rendre átmegy az út túloldalára, „jobb a békesség” gondolatok közepette. Kétségem sem volt afelől, hogy már egy ideje valamelyik ablak függönye mögül nyomon követte elkeseredett botladozásunkat a kinti hóviharban. 

   -  Jó estét – kezdtem, de már megbántam, amiért nem hallgattam Evelinre.  -  A nevem…

   - Jöjjenek be, kérem – szakított félbe a küszöbön álló.  -  Bizonyára egészen átfagytak, jól fog esni Önöknek egy forró tea a kandalló mellett.

   Miközben levetkőztünk és felakasztottuk nedves kabátjainkat az előszobai tükör felett lévő fogasokra, azon tűnődtem, mi a fenét keres egy ilyen kaliberű ember itt az isten háta mögött egy kalyibában? Az ilyen fazonoknak éjszakai szórakozóhelyeken van a helyük, közvetlenül a bejárat előtt, karba tett kézzel, szúrós szemekkel pásztázva a belépő egyéneket.

   Vendéglátónk nem volt egy beszédes típus. Szó nélkül intett, hogy kövessük a nappaliba. Mi ennek a szívélyes invitálásnak eleget téve követtük őt.

   -  Te jó ég – suttogta a hátam mögött Evelin.  -  Ennek a pacáknak akkora háta van, mint egy 200 literes bojler!

   A nappaliban pontosan három karosszék volt a meleget okádó kandalló mellett, a kényelmesnek ígérkező ülőhelyek előtt pedig faragott asztal állt, rajta három gőzölgő csészével. Zavartan néztünk össze Evelinnel, s mindketten ugyanarra gondoltunk: mintha várt vendégek lennénk!

   Leültünk. Egy kínos pillanatig csak bámultuk a padlóra terített díszes rongyszőnyeget, aztán a fiatalember határozottan rám nézett.

   -  Azt hiszik vártam magukat?

   Annyira meglepett a kérdése, hogy a szívverésem biztosan kihagyott egy-két ütemet. Éreztem, hogy elsápadok.

   -  Nos? Nem bonyolult a kérdésem, vagy az? – mosolygott ránk, közben megragadta a hozzá legközelebb eső csészét, amiből szürcsölve inni kezdett.

   -  Nézze mister…ööö…

   -  Hívjon csak egyszerűen Jimmy-nek. Mindenki így hív.

   - Oké. Tehát nézze Jimmy. Nagyon hálásak vagyunk, amiért beinvitált minket egy kicsit felmelegedni. Mi nem hiszünk semmit, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a három gőzölgő csésze látványa. A világért sem szeretnénk sokáig zavarni. Van elég készpénzem, és lekötelezne, ha segítene kihúzni az autónkat egy átkozott árokból, és…

   -  Nyugodtan itt tölthetik az éjszakát – szakított félbe Jimmy és közben a feleségemre pillantott.  -  Ahogy elnézem Evelint, ráférne egy kiadós alvás!

   A szívem most már össze-vissza kezdett verni, és úgy éreztem pillanatokon belül elájulok. Amióta beléptünk ide, én nem szólítottam a keresztnevén Evelint, sőt ha jól emlékszem még csak nem is szóltam hozzá. Akkor pedig? Kezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magam.

   -  Honnan ismeri a feleségemet, Jimmy? – kérdeztem.

   -  Sosem láttam még – felelte halálos nyugalommal.

   -  Igen? Akkor honnan tudja nevét?

   -  Hm, jó megfigyelő vagyok. Maga szólította így az előbb.

   -  Én? Én ugyan nem!

   -  De igen! – csapott ingerülten izmos kezeivel a karosszék karfáira.

   Eddigi szelíd, türelmes hangja egyre inkább ingerülté vált. Felpattant és a nappaliból nyíló egyik ajtóhoz ment, ami kulcsra volt zárva. Belső zsebéből előhalászott egy kulcsot, beillesztette a zárba és kétszer elfordította. Az ajtó élesen csikorogva nyílott ki, mintha évek óta nem jártak volna a szobában. A kicsiny helységben só lámpa világított, halvány fényénél jól kivehető volt egy frissen vetett ágy, egy kis komód, rajta illatos, általam ismeretlen fajtájú virágokkal.

   Megint csak az a gondolat jött föl bennem, hogy várt vendégek vagyunk. De ez a gondolat eltörpült azon tény mellett, hogy a szobában virágok illatoznak, holott kőkeményen tombol odakint a tél, s idefelé jöttünkkor sehol nem láttam fóliaházat, ami esetleg megnyugtató magyarázattal szolgálhatna erre a különös észrevételemre.

   -  Evelin, ez a maga hálószobája – mondta a fiatalember –, Joe, a magáé az ott szemben. Az nyitva van, azon nincs zár amúgy se.

   -  Azt hiszem nem értjük egymást Jimmy. Mi nem akarunk és nem is fogunk itt aludni magánál. Ha nélkülöznünk kell a segítségnyújtását, ám legyen, tovább állunk és keresünk valaki…

   -  Öt mérföldes körzetben egy nyavalyás élő verebet sem fog találni, abban biztos lehet, Joe!

   Most jutott el a tudatomig, hogy elméletileg az én nevemet sem tudhatná. Gyorsan visszapörgettem magamban az elmúlt percek eseményeit, és…igen, jól gondolom, nem ejtettük ki hangosan a nevemet! Nem láttam értelmét belebonyolódni ennek a dolognak a tisztázásába, inkább fontosabbnak láttam a távozásunk körül kialakult helyzetnek pontot tenni a végére.

   -  Akkor is elmegyünk, Jimmy! Gyere Evelin, indulunk!

Döbbentem vettem észre, hogy Evelin vacillál. Felállt és közelebb somfordált a kinyitott szobához, mélyeket szippantva annak levegőjéből. Hol a komódon pompázó virágokra nézett, hol rám, hol Jimmyre. 

   -  Fáradt vagyok Joe. Úgy gondolnám, igaza van az Úrnak. Aludjunk itt, aztán reggel segít nekünk továbbállni.

   Elcsigázott volt a hangja. Kivételesen nem parancsoló, nem uralkodó stílusban beszélt, hanem inkább kétségbeesetten kérte, hogy maradjunk. Ez meglepett. Nagy levegőt vettem, erőteljesen kifújtam, aztán beadtam a derekam.

   -  Rendben van. Legyen így. De reggel – Jimmyre néztem –, az lesz az első dolgunk, hogy visszamegyünk a kocsinkhoz, és maga segít kihúzni. Van traktorja? Vagy valami terepjárója?

   -  Megoldjuk, Joe.

   Bekísértem Evelint a számára kijelölt vendégszobába és becsuktam magunk mögött a nyikorgó ajtót. Nagyon kábának láttam, ezért segítettem neki levetkőzni. Miközben összehajtogattam levetett ruháit, azon gondolkodtam, hogy mi lelte Evelint. Ugyanis ha valakit, hát őt biztosan nem tudtam volna rávenni arra az elmúlt 23 évben, hogy egy vadidegen, lepukkant viskóban aludjon az erdő közepén, tök egyedül egy nyikorgó ajtajú szobában. Viszont most semmi kedvem nem volt ezt a témát feszegetni, gyanítom neki sem, ezért betakargattam és visszamentem a nappaliba.

   Jimmy nem volt ott. Kinéztem az előszobába, ahol bejöttünk, de üres volt az is. Már csak egyetlen helység maradt, ahol lehetett, ez pedig az a szoba, ahová engem akart elszállásolni. Megkerültem a faragott asztalt és a karosszékeket (az asztalon még mindig ott gőzölgött a három csésze), és megálltam a kandallótól balra lévő kissé kormos ajtó előtt, mely résnyire nyitva maradt. Jól láttam, amint a szobában Jimmy nekem háttal ülve rákönyököl az előtte lévő asztalra, és egy különleges, csipogó szerkezetnek éppen lecsukja a fedelét. Halkan visszaléptem az ajtóküszöbről, és leültem arra a karosszékre, ahol nemrégen még Evelin ült.

   Nem kellett sokáig várnom. Pár pillanat múlva Jimmy egy hatalmas kést lóbálva jelent meg a nappaliban. Megállt előttem, s szomorúan csóválva a fejét rám nézett. Az őrület jeleit véltem felfedezni a tekintetében.

   -  Hát…nincsenek valami jó híreim a számodra, barátom – tegezett le.

   -  Ezt meg…ezt meg hogy érti?

   - Úgy értem, hogy vagy te ölöd meg a feleségedet, vagy nekem kell véglegesen kivonnom a forgalomból. Mivel 23 évig együtt éltél vele, jogod van a választáshoz. Hogy döntesz?

   Hirtelen elsötétedett körülöttem minden és elájultam. Arccal előre estem a rongyszőnyeg vázát ábrázoló motívumára, ebben azért vagyok ennyire biztos, mert az utolsó kép, ami megmaradt bennem, egy meteoritként felém száguldó kancsó. Aztán – nem tudom mennyi idő múlva – arra eszméltem, hogy hanyatt fekszem a földön és Jimmy vizes ruhával törölgeti a homlokomat.

   Olyan hirtelen, amennyire csak tudtam, fölugrottam a földről, odaszaladtam a kandallóhoz és magamhoz vettem az egyik piszkavasat. Ekkor vettem észre, hogy az a hatalmas kés, amit nemrég még ez az őrült lóbált, ott pihen a faragott asztalon. Gyorsan magamhoz vettem azt is, biztos, ami biztos. Így néztünk farkasszemet egy ideig, aztán úgy döntöttem én kezdeményezek.

   -  Miről hadoválsz itt nekem össze-vissza, te állat? – bökdöstem felé a piszkavassal és a késsel.  -  Te egy kibaszott elmebeteg őrült vagy! Mi a lószart akarsz te tőlünk egyáltalán?

   Jimmy higgadt maradt.  -  Tőled semmit, Joe! Tőled semmit!

   -  Akkor mit akarsz a feleségemtől? Mit akarsz Evelintől?

   -  Már mondtam. Meg kell semmisíteni. Kapaszkodj meg Joe, de a feleséged egy… a feleséged egy robot, egy gép!

   Azt hittem megbolondultam és az agyam játszadozik velem, csak éppen nem hallucinálok mindenféle túlvilági lényeket a plafonra, meg az ablakba, hanem nemes egyszerűséggel olyan dolgokat hallok, amiket nem mond senki.

   -  Hogy mi? – kérdeztem.

   - A feleséged egy DRAMTERS 100-as típusú kémrobot. Régóta figyeljük. Napi szinten küld információkat a földünkről ki a világűrbe, hogy kinek, hová, hogyan és miért, azt még nem tudjuk. Annyira profi szerkezet, hogy nincs szüksége sem műholdas, sem internetes kapcsolatra. Azzal a speciális eszközzel – mutatott a szobában lévő pityegő izére, amit nemrég használt – képesek vagyunk egy picit zavarni az adását, és nagyjából betájolni, merre küldi. Rengeteg információval látta el az elmúlt 200 évben az „égieket”! Egy órával ezelőtt kaptam parancsot a végleges likvidálására, mert a CIA rájött, teljesen értelmetlen a továbbiakban megfigyelni és hagyni, hogy végezze a dolgát, hiszen a mi technológiánkkal annál többet, amit eddig megtudtunk róla, úgysem vagyunk képesek kideríteni.

   -  Te megőrültél – csak ennyit bírtam kinyögni.  -  Bekattantál itt a világvégén és elment a maradék eszed, az tuti!

   -  Úgy gondolod? Na, figyelj. Ott van nálad a kés. Menj be a szobába Evelinhez, ne aggódj nem fog ellenkezni vagy kárt tenni benned, mert a TRAMTRUD virágpor olyan hatással van a DRAMTERS 100-asra, mintha mondjuk te két üveg whiskyt benyakalnál éhgyomorra. Az a szerkezet most egy ideig nem tud felülni, felállni, csak fekszik. Olyan, mint egy bábu, és azt teszi, amit mondanak neki. Miután beszívta a virágport, ezért is egyezett bele olyan simán az itt alvásba.  Szóval menj be és a késsel finoman vágj bele a hasába. Ha elkezd vérezni, esküszöm elmehettek, de ha vér helyett kábelköteg ugrik ki a hasából, akkor azonnal megsemmisítem. Rendben?

   -  És ha most nyomban agyonszurkállak ezekkel? – kérdeztem és határozottan felé nyújtottam a kezeimben lévő hegyes fegyvereket.

   - Joe, ha akarnám már rég kitekerhettem volna a nyakad puszta kézzel, hiába is hadonászol nekem itt gyermeteg módjára ezekkel a vasakkal. Úgyhogy kérlek ne fenyegess, hanem csináld, amit mondtam. Téged nem akarlak bántani.

   Annyira össze voltam zavarodva, hogy képtelennek éreztem magam normálisan gondolkodni. Sodródtam az árral. Bementem a szobába, ahol Evelin aludt (aludt?), és a nagy késsel megálltam az ágya mellett.

   Hirtelen világosság gyúlt az agyamban, és egy csomó eddig megmagyarázhatatlan dolog a helyére került bennem. Miért nem lehettek gyerekeink? Miért nem volt soha beteg és miért nem tudott sírni? A kezei miért nem fáztak hidegben és miért nem láttam soha vérezni? Amikor megrázta az ipari áram, hogyhogy  csak mosolygott, miközben az egész városban 2 órás áramszünet lett?

   Mindent feltettem egy lapra. Szabaddá tettem Evelin hasát a takarótól (minek takartam be, hiszen soha nem fázott?) és remegő kézzel egy fél centis vágást ejtettem a köldökétől a szegycsontjáig. A has meglepő módon ennyitől kettényílt, de semmiféle folyadék nem távozott a nyílásból. Kocsonyás, zselés anyagot pillantottam meg vér helyett, alatta pedig apró chipeket, miniatűr ledeket,  nyomtatott áramköröket láttam. Ekkor kipattantak Evelin szemei, egyenesen rám nézett. Zavartság és értetlenség volt ezekben a szemekben, de abban biztos voltam, hogy  tudja, mit csináltam. Tekintete a kezemben lévő késre siklott.

   -  Joe – szólt halkan – mit csináltál? Miért csináltad? Ennyire nem szeretsz már? Ezért hoztál ide, hogy ezt tedd velem? Ez könnyebb megoldás, mint elválni?

   Már majdnem magyarázkodásokba kezdtem, de aztán eszembe jutott, hogy otthon sem mentegetőzik az ember a mosogatógépe előtt, ha véletlenül a tetejére löttyinti a gyümölcslevet. Sarkon fordultam, kimentem Jimmyhez és átadtam neki a kést.

   -  Tegye, amit tennie kell!  A házasságomat lezártnak tekintem! – mondtam, azzal kimentem a hóviharba friss levegőt szívni…