Hétfő reggel Kállay Balázs első dolga volt, hogy Váradyval karöltve felkeresse a T. utcai árvaházat. Szeretett volna minél hamarabb túllenni a formaságokon, hogy végre hozzáláthasson a munka érdemi részéhez.

   Az igazgatónőt első látásra roppant szimpatikus embernek tartotta, bár sejtette, hogy viselkedésében némi katonás fegyelem megbújik. Hiszen ezért igazgatónő. Kállay mindig is azt tartotta, ahol rendnek kell lenni, ott muszáj vasmarokkal küzdeni a tekintélyért, hogy ez megvalósulhasson. Ezért ő nem is tartozott voltaképpen az átlag korabeli srácok közé sosem, akik próbáltak mindig kibúvót keresni a szabályok alól, és ha egy kicsit jobban szorult a hurok, már kapálóztak, akár a csapdába esett ló. Nem hiába lett belőle rendőr, ami gyerekkorától kezdve egyik vágyálma volt.

   - Nos? – csapta össze két kezét, miután kellőképpen megismerkedtek Máriával és a két nevelőnővel. – Megnézhetném a csepp kis lurkókat?

   Várady értetlenül nézett rá.

   - Mi van? – kérdezte megütközve Kállay, látva a többiek döbbenetét. Várady felé fordulva így szólt: – Gondolom, azért hívtál engem, mert bízol a képességeimben. Nos, megvan a magam módszere. Alapos ember lévén, szeretem minél körültekintőbben végezni a munkámat. Szükségem van minden apró momentumra, minden részletre, hogy teljes legyen a kép. Hisz csak így lehet. Meg különben is, nem azt mondtad, hogy egyelőre titokban akarod tartani a dolgot? Hát akkor meg? Nem gondoltad komolyan, hogy fejjel rohanok a falnak, elkezdek kérdezősködni, faggatózni, mígnem gyanút fog a tettes? Az kicsit kockázatos lenne.

   Várady bólintott, és barátságosan elmosolyodott.

   - Rendben, igazad van! Bocsánat, hagyom, hogy végezd a dolgod, ahogy kedved tartja.

   - Köszönöm – felelte Kállay, cseppnyi tettetett sértődöttséggel. – Szóval, merre találom a gyerekeket?

*******

   Reggeli után, amikor a gyerekek, szokás szerint, az udvarra özönlöttek, Kállay Balázs már odakint várta őket, akár egy őrangyal. Izgatott kíváncsiság járta át a nyomozó egész lényét. Ha arra gondolt, hogy ezeket a gyerekeket veszély fenyegeti, ez az érzése még inkább nőtt. Szerette a kihívásokat, és ez az eset, így előreláthatóan is, igen nagynak mutatkozott.

A gyerekeken első látásra semmi szokatlant nem vett észre. Ugyanolyanok voltak, akár az ő gyerekkorában a társai, akikkel az iskola udvarán fogócskáztak, bújócskáztak, és – ami Kállay legnagyobb kedvence volt – rendőröset játszottak. Ezt úgy kellett elképzelni, hogy valaki kitalált és „végrehajtott” egy bűntettet, a többiek pedig, egymástól elkülönülten, próbálták annak rejtélyeit megfejteni. Már akkor is kitűnt Kállay tehetsége: rendre ő nyert, méghozzá fölényesen. Igaz, egyszer akadt egy komoly ellenfele, a Tacskó Bandi, akit mindenki csak Tacseknek nevezett, csak mert jól hangzott. A fiú bizony keményen megtornáztatta Kállay képességeit. Amikor pedig odaállt a „bűncselekmény” kitalálója elé, mondván, megvan a megoldás, Kállay szívverése felgyorsult, és néhány pillanatra teljesen leblokkolt. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Tacsek kimondta az ő megfejtését, ami szerencsére nem volt tökéletes. Bár Kállay tudta, nem sokkal lőtt mellé. Tisztában volt vele, Tacsek milyen útvonalon jutott el oda, szinte látta maga előtt, ahogy a fiú egyre-másra követi el azokat a hibákat, melyeket ő azonnal észrevett, és kikerült. Mindenki azt mondta Kállayra, hogy egy zseni, de Kállay sosem így gondolt magára. Magától értetődőnek, természetesnek érezte, hogy tudja azokat a dolgokat, melyekre a legtöbb maga korabeli gyerek nem jön rá.

Nézte a kis lurkókat, és közben nosztalgiázva gondolt vissza ifjúkorára. Szeretett volna még egyszer tíz éves lenni. Átérezni mindazt a csodát, örömet, amit egy-egy titokzatos rejtély megoldása jelentett számára. Újra úgy átérezni, mint akkor. Igaz, azóta is izgalommal tölti el a nyomozás folyamata, mégis tudta, ez már nem ugyanaz a gyermeki rácsodálkozás, ahogy akkoriban tekintett rá. Mintegy megszokásból járta át a kellemes bizsergés.

Egy szeplős, vörösesszőke hajú fiú ekkor megállt előtte, és alaposan szemügyre vette magának. Kállay kezdte magát kellemetlenül érezni, ám lélekjelenléte kimentette a helyzet feszültségéből. Kezet nyújtott a gyereknek, aki habozva viszonozta a gesztust.

- Kállay Balázs vagyok… - itt elakadt. Nyilván nem fedhette fel kilétét, így alaposan elgondolkozott, hogyan folytassa. Végül kimondta a legelső gondolatot, ami eszébe ötlött: - Matekot fogok nektek tanítani.

Kíváncsian várta, mi lesz a reakció, de a szeplős kisfiú csak megfordult, és sietve csatlakozott társaihoz.

Hát jó, gondolta Kállay, most eljött az idő, hogy egyeztessek néhány dolgot az árvaház személyzetével.

Azzal elindult az igazgatónő irodája felé. Útközben azonban megállította Várady, aki szemmel láthatóan izgatott volt Kállay tevékenységét illetően.

- Na, mi az első benyomásod? – kérdezte a festő hadarva. – Ugye, milyen szimpatikusak ezek a gyerekek?

- Hát, ami azt illeti… - felelte elgondolkodva a nyomozó. – Csak azon tűnődöm, ki szokta őket tanítani?

- A nevelőnők, gondolom – válaszolta Várady, majd összehúzva szemöldökét, kérdőn nézett Kállayra.

Kállay fülig érő mosollyal kihúzta magát, és diadalmasan, színpadiasan felszegett fejjel így szólt:

- Kérem szépen, a matematika tudományát ezentúl magam fogom oktatni.

******

Kállay megbeszélte Szilviával – aki a matematikát szokta tanítani - , hogy a későbbiekben kénytelenek lesznek osztozni az oktatás örömében. A nevelőnő szívélyesen fogadta. Mint elmondta, régóta szerette volna, hogy valaki levegye – ha legalább félig is – a válláról a terhet. Igaz, a gyerekek jól viselkedtek az óráin, hiszen még fiatal volt, könnyedén szót értett velük, ennek ellenére, elég volt a nap többi részében ügyelni a rosszalkodó palántákra. Már az is kellőképpen igénybe vette tehetségét.

- Gyerekek, köszöntsétek szépen Kállay Balázst! Mától ő fog nekem segíteni matekot tanítani.

Egyhangú „Jó napot!” zengett szét a teremben, hosszan, elnyújtva, ahogy azt az általános iskolások szokták.

Kállay örömmel nézett szét a tágas teremben. Soha nem gondolta volna, hogy valaha a tanításnak ezen az oldalán fog állni. Némiképp feszengett belül, hiszen nem tudta, mennyire tud majd helytállni, mégis, örvendett is, hogy ebben az új szerepben díszeleghet.

Az óra viszonylag nyugodtan lezajlott. Kállay előszedte általános iskolai tudását, és szinte élvezte, hogy magyarázhat, még ha nem is igazán érezte magát otthon a pedagógiában.

- Igazán meglepett, hogy ennyire jól sikerült az első órám – jegyezte meg óra után, amikor kettesben maradtak Szilviával.

A nevelőnő barátságosan elmosolyodott, és Kállay vállára tette a kezét.

- Nagyon jól csinálta, elhiheti nekem. Legközelebb már nem is fogok kelleni én.

Kállay kicsit megilletődött a kedves hangnemtől. Nemigen szokott ugyanis hozzá, hogy így beszéljenek vele.

- Mondja csak, maga mindenkivel ilyen kedves? – bukott ki a férfiból a kérdés, amit, bár igyekezett magában tartani, végül is nem bánta meg, hogy kiszökött a száján.

Szilvia nem válaszolt, csak tovább mosolygott.

Kállay kezdett kicsit zavarba jönni, ezért igencsak örült, amikor megpillantotta az éppen létrát cipelő Váradyt. Elnézést kért a nevelőnőtől, és sietve a festő felé irányította lépteit.

- Hú, öregem, úgy örülök, hogy látlak! – mondta, amikor már elég közel ért Váradyhoz. – Kezdtem elveszíteni a fejem. Emlékszel még, milyen vagyok akkor?

Várady zavartan pillantott hol Kállayra, hol a teremben épp valami papír fölé görnyedő Szilviára.

- Soha nem gondoltam volna, hogy valaha igazat fogok neked adni, de ma rájöttem: lehet, hogy tényleg létezik az a nő, akiért érdemes elkötelezni magunkat – hadarta Kállay, ügyet sem vetve Váradyra, aki időközben kissé elsápadt. Pár perc múlva azzal érvelt a nyomozónak, hogy éppen az ereszcsatornát javítja, ami igencsak igénybe veszi energiáját. És Kállay, noha gyerekkorától kezdve rengeteg rejtélyt precízen megfejtett már, elhitte.