Pisti úgy érezte, egyszerűen nem képes megszokni új környezetét. Bármennyire igyekezett szem előtt tartani azokat a dolgokat, melyeket Szilvi néni elmondott neki, nem ment.

   Sanyi bácsi előtt próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de kételkedett benne, hogy ez sikerült. Ő mindenesetre megtett mindent, ami tőle tellett, így nem érhette szó ház elejét.

   Ahogy kinézett az ablakon, zsivajgó gyerekseregre lett figyelmes. Sokan voltak, Pistit szerény számítása szerint körülbelül tizenöten. Kettes oszlopban haladtak, úgy, hogy közben mindenki fogta a párja kezét. A legelső fiú, akinek nem jutott társ, a tanító néni mellett ballagott. Így sétáltak át az autóúton, s közben olyan hangosan beszélgettek, hogy még Pisti is hallotta az ötödik emeleten. Kicsit felágaskodott a széken, amelyen állt, hogy jobban láthassa őket, de azok ekkor már eltűntek a kisfiú látószögéből. Csalódottan visszaereszkedett a talpára, és már lelépett volna a székről, amikor háta mögött megszólalt Eszter gonoszan csengő hangja.

   - Ha ezt Sanyi bácsi látná, biztosan jól megverne.

   Pisti egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd óvatosan lelépett a földre. Nem nézett Eszter felé, de érezte, hogy a kislány szeme szigorúan tapad rá, nem ereszti, míg földbe nem döngöli perzselő erejével.

   - Na mi van? – folytatta gúnyosan Eszter. – Örökre megnémultál, vagy csak megjátszod magad?

   Pisti nem válaszolt. Csendesen leült a fotelba, még mindig igyekezve, nehogy véletlenül Eszter felé tévedjen a tekintete.

   - Hogy te mekkora egy tuskó vagy! – szakadt ki a kislányból, és haragosan tett pár lépést Pisti felé, majd megállt. – Nem mondták még neked, hogy ha kérdeznek, illik válaszolni? Vagy nem tudsz beszélni? Figyelj, érted egyáltalán, amit mondok? Hallasz egyáltalán?

   Pisti megmozdult kissé. Reagálni akart, de meggondolta magát, és visszahanyatlott a fotelba.

   - Értesz te, már látom – szurkálódott tovább Eszter. – Csak jó megjátszanod magad, mintha te lennél a valaki. Hát ide figyelj, és jól jegyezd meg, amit mondok: nem vagy senki! Idejöttél, mert Sanyi bácsi megsajnált. Ennyi az egész. De tudod mit? Nem fogsz itt maradni sokáig, azt elintézem.

   Pisti erre már felkapta a fejét, és határozatlanul vizsgálni kezdte a lány arcát. Röpke szünet után meg is szólalt:

   - Mi a bajod velem? Nem bántottalak.

   Eszter egy pillanatig megütközve nézte a fiút, aztán dühösen felpattant, és átrohant a kisszobába.

**********

   Ezt követően Eszter egy darabig mérgesen, szinte fújtatva rohangált fel-alá a szobában. Kedve szottyant volna jól móresre tanítani Pistit. De azzal is beérte volna, ha soha többé nem látja. Már alaposan megbánta, hogy nem szökött meg akkor, amikor kellőképpen elhatározta magát, jelenleg ugyanis nem érzett magában elég erőt a cselekvéshez. Illetve most, hogy így felhúzta az új fiú, el tudta volna képzelni, hogy kirohan az ajtón, és soha többé nem jön vissza. Ám énjének egy másik része folyton csitította. Pontosabban szólva csatára buzdította. Arra ösztökélte, szálljon szembe Pistivel, és addig ne nyugodjon, míg végképp meg nem szabadul tőle.

************

   Délelőtt tizenegy óra volt, amikor Eszter újra kimerészkedett a kisszobából. Átment a nagyba, ahol Pistit még mindig ugyanúgy, mozdulatlanul ülve találta a furcsa mosolyú nő festményével szemközti fotelban. Legszívesebben azonnal megragadta volna, hogy addig fojtogassa, míg lélegzik. Igen, ebben a pillanatban képesnek érezte magát arra, hogy gyilkoljon. Könnyű megoldásnak látszott – a legegyszerűbbnek. Csak énjének egy elrejtett, még maga Eszter elől is elzárkózó része tartotta vissza a lányt. Ez az eldugott kis manó jelenleg annyira érzékelhetetlen volt, hogy nagyobb befolyást nem is gyakorolhatott rá, ugyanakkor ahhoz elég volt, hogy ne tegyen őrültséget.

   Csak nézte, egyre nézte a fiút, aki semmi jelét nem mutatta életnek.

   Eszterben a harag egyre gyűlt és fokozódott. Végül olyan tettre vitte rá, amit később alaposan megbánt.

   Eszébe jutottak Sanyi bácsi rejtett üvegei. Tudta, hogy a vitrines szekrény egy eldugott rekeszében látott egyszer egyet. Pistit teljesen figyelmen kívül hagyva megkerülte a fotelt és a dohányzóasztalt, és az ital után kutatott. Nem kellett sokat keresgélnie – hamar rátapintott a formás alakra, és már vitte is magával. Azt is tudta, szinte azonnal, mit kezdjen vele. Dühében akkorát vágott vele a szekrény sarkára, hogy az üveg ezer apró darabra törött szét.

   Pistit a hang azonnal kizökkentette kábultságából. Felkapta fejét, és értetlenül nézett Eszter sátáni mosolyt tükröző arcába. Nyilván nem értette, mi folyik körülötte.

   Eszter elengedte az üveg nyakának azon részét, mely még kezében maradt, majd hangos nevetésben tört ki. Ezután így szólt, a legellenszenvesebb hangon, amit Pisti valaha is hallott:

   - Mit csináltál, Pisti?! Hát nem szégyelled magad? Nem elég, hogy az ablakba mászol, most még az üveget is eltöröd?

   Elindult a másik szoba felé, de az ajtóból még széles mosollyal visszanézett, tetézve a már amúgy is pattanásig feszült hangulatot.

**********

   Várady aznap is szinte hullafáradtan érkezett haza. Szerencsére másnap szombat volt, így kellőképpen kipihenhette magát. Ugyan a munka, amit végeznie kellett, nem vette el különösebben az energiáját, de a mindennapi koránkelést, bármennyire is akarta, nem bírta megszokni. Egyedül az tartotta benne a lelket, hogy amikor hazaér, nem üres lakás fogadja. A két gyerek, bármennyire is látszott, nem kedvelik egymást, mégis reménnyel, szeretettel töltötte el. Volt értelme felkelni reggel, munkába indulni, dolgozni – egyáltalán: élni.

   Boldog, elégedett mosollyal lépett be a szobába, mely mosoly azonban szinte azonnal el is tűnt arcáról, amint megpillantotta a szanaszét heverő üvegszilánkokat, és az itt-ott csillogó italt a szőnyegen és a szekrényen. Pisti pedig úgy gubbasztott a fotelban, mintha odaragasztották volna.

   Várady nem tudta, hirtelen mit gondoljon. Először azt hitte, baleset történt. Ezt azonban hamar el is vetette, hiszen milyen balesetnek lehetne azt nevezni, hogy valaki kiveszi a szekrényéből az italát? Pisti azonban nem tehette, arról teljesen meg volt győződve. Legalábbis az alapján, amit ezidáig megtudott a fiúról, el nem tudta volna képzelni, hogy ilyenre képes lehet. Eszterről azonban már annál inkább feltételezte.

   Át is robogott hamarosan a kisszobába, ahol Eszter mozdulatlanul feküdt az ágyban, a plafont bámulva.

   - Mi történt? – kérdezte a kislánytól, de az mintha meg sem hallotta volna. Legalábbis úgy tett.

   Várady nem erőltette a dolgot. Nem érdekelte többé az üveg, sem az ital - egy pillanat alatt úgy elborult az agya, hogy a világ összes létező élőlénye és tárgya közömbössé vált a számára. Sebesen rohant ki az ajtón, jó hangosan becsapva azt maga mögött.

   És csak vitte a lába, csak vitte, egészen addig a pontig, amikor végre visszanyerte önuralmát. A közeli kocsma előtt megállt, felnézett a girbegurba betűkre, majd a bejáratra vetette tekintetét. Régen nem járt már ezen a helyen. Legutóbb akkor, amikor az az eset történt a festményekkel és a galériával. De akkor aztán alaposan leitta magát a sárga földig.

   Most is erre készült, bár legbelül érezte, már csak a gyerekek miatt sem kéne megtennie. Mégis, a csábítás olyan erősnek bizonyult, hogy nem tudott ellenállni neki. Azon kapta magát, hogy a pultnak támaszkodva megrendeli hosszú idő után az első korsó sört, amit egy kocsmában fogyasztott el.