A nagy örömben azért Várady nem felejtette el az igazgatónőnek tett ígéretét. Amikor már kellőképpen leülepedett a lelki vihar okozta fergeteg, fogta a telefont, és tárcsázott. Aztán szép csendesen kilibbent a konyhába – szerencsére elért odáig a kábel - , hogy a még alvó Pistit ne zavarja.

   Három csengés után kezdte elveszíteni a reményt, de aztán, épp mielőtt letette volna a kagylót, a vonal túlsó végén álmatag, kissé bosszús hang köszöntötte.

   - Elnézést, hogy ilyen korán zavarlak – szólt bele a készülékbe Várady, és arra gondolt, de jó azoknak, akiknek a reggel hat óra még koránnak számít. – Délután már hívni akartalak, de annyi mindent kellett elintéznem… - Kicsit várt, hátha elhangzik a „Semmi baj, nem aludtam volna már úgysem.” – típusú mondat, de, mivel az nem érkezett, folytatta: - Az a helyzet, hogy a szakmai segítségedre lenne szükségem. Amennyiben ráérsz mostanában, felkeresnélek, hogy megbeszéljük a részleteket.

   - Arra kérsz, hogy nyomozzak neked? – szólt a döbbent kérdés a túlvonalról.

   Várady nem tudta, mit feleljen, mivel nem értette teljesen a nyomozó szándékát. A következő pillanatban aztán rájött arra is. A vonal túlvégén harsány, öblös nevetés hangzott el, mire Várady is némiképp felengedett.

   - Látnom kellett volna az arcodat, ahogy most ott ültél, és bámultad a telefont, azzal az elvetemült gondolattal, hogy biztosan rossz számot tárcsáztál. De ne csüggedj: öreg barátod annyira a régi, akár az ég és a föld.

   Várady nem tudta, ennek örüljön, vagy bánkódjon rajta. Mindenesetre, megbeszélték, hogy még aznap délután összefutnak az árvaház előtt, beülnek egy kávézóba, és ott megvitatják a nyomozás pontos részleteit.

   A festő boldogan tette le a telefont annak rendeltetésszerű helyére, az ajtó mögé, a kis asztalkára. Mielőtt kitette volna lábát a szobából, végigmérte Pistit. Gyűlölte a gondolatot, hogy egyedül kell őt hagynia Eszterrel, különösen azok után, ami legutóbb történt. Azt viszont mégsem várhatta el, hogy az árvaház gondját viselje, mialatt ő dolgozik. Végtére is, örökbe fogadta, vagy mi a szösz!

   Elhatározta, ezt a problémát is hamarosan megoldja. Legjobban persze annak örült volna, ha lett volna valaki, aki a nap huszonnégy órájában felügyeletet képes vállalni, mos, főz, takarít, és még beszélgetni is lehet vele. Igen ám, de ha erre gondolt, furcsa, bizsergésszerű érzés futotta át, mely azonnal elhessegette a gondolatot. Nem értette önmagát, miért változhatott meg ennyire, amikor semmi különös nem történt vele. De nem is foglalkozott túl sokat ezzel. Valahogy taszította a téma, de annyira, mint az átlagembert saját halandóságának gondolata. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, ami jelenleg lelkében zajlik, nem feltétlenül rossz dolog.

   Miután öltözködni kezdett, teljesen meg is feledkezett elmélkedéséről. Gondolatai visszakanyarodtak az árvaház körül történt incidensre, és egyre izgatottabban várta a délutáni találkozást. Nem tudta, mi sülhet ki a dologból, de mindenesetre lelkesedéssel töltötte el, hogy végre történik valami.

**********

   A nap további része sebesen lepergett. Várady azon kapta magát, hogy az órát nézi, szinte minden egyes percben.

   Szilvia oda is lépett hozzá, megragadta a karját, és megkérdezte:

   - Hát te meg? Mi az, randid van valakivel?

   Várady akaratlanul fülig vörösödött. Végül sikerült visszanyernie önuralmát, és képes volt válaszolni.

   - Ne is mondd! Ideges vagyok nagyon. Munka után találkozom azzal a magánnyomozó barátommal, akiről beszéltem. Biztos, hogy elvállalja, nem is az a kérdés… Csak kicsit félek. Félek, hogy a kis nyomozgatásnak esetleg komoly következményei lesznek.

   Szilvia egy pillanatig komolyan nézett maga elé, majd elővillantotta tőle telhető legszebb mosolyát, és így szólt:

   - Nem lesz semmi baj. Hiszen nem rángatjuk bele a rendőrséget. Lehet, hogy az illető nem is fog tudni róla, hogy nyomozunk utána.

   - Hát ez az! – csattant fel hirtelen Várady. – Lehet, hogy ez, lehet, hogy az… Igen, lehet. De mi van, ha mindannyian tévedünk, és a merénylő tud az intézkedéseinkről?

   Szilvia elgondolkozott, majd hirtelen elképedt.

   - Mit akarsz ezzel mondani? Úgy érted, hogy az az elvetemült, aki majdnem felgyújtotta az épületet… itt van közöttünk?

   Várady nem válaszolt.

   Szilvia felszegte a fejét, mint akit vérig sértettek, és felviharzott a lépcsőn.

   Várady csak nézett utána, mint egy kisgyerek, akinek éppen most úszik el a sebesen száguldó folyón a kedvenc játékhajója. Végül visszaballagott a számára kialakított kis bódéba, és egy utolsó pillantást vetett az ott lévő szerszámokra, mielőtt távozott. Miután meggyőződött róla, hogy minden a helyén van, rettegéssel vegyes izgalommal hagyta el a T. utcai árvaház épületét.

***********

   Kállay Balázs magas, harmincas férfi volt, őszülő halántékkal. Jóképűnek nem lehetett mondani, de kétségkívül volt valami az egész megjelenésében, ami az emberek túlnyomó részében rokonszenvet váltott ki.

   Hosszú, vajfehér ballonkabátban érkezett, kezét annak zsebében tartotta. Arcáról szeretetteljes mosoly áradt, amint megpillantotta az idegesen toporzékoló Váradyt.

   - Üdvözletem, művész úr! – köszönt jó kedéllyel Kállay, és erőteljesen megrázta Várady kezét. – Úgy hallottam, szükség van rám, hát jöttem.

   Várady nem osztotta túlságosan a lelkesedését, ennek ellenére próbálta összeszedni magát. Hiszen végtére is, ő kérte barátját, hogy segítsen. Rövid habozás után meg is szólalt:

   - Tudok egy jó kis helyet a környéken, viszonylag csöndes, barátságos kis kávézó. Ott majd megbeszélhetjük a részleteket.

   Kállay végigmérte, és ettől Várady még idegesebb lett. A nyomozó pillantása gyanakvó volt – kíváncsi minden egyes apró mozaikdarabkára, amely őt körülveszi. Aztán ez a tekintet, amilyen hirtelen jött, úgy tova is siklott, helyét egyfajta szégyenkezés vette át, mint aki egyszer csak tudatára ébred, túlságosan is kitárulkozott, túlontúl gyerekesen, ostobán viselkedett. Valószínűleg ezek a gondolatok Kállay fejében meg is fordultak, mivel a kávézóig menet nem szólt egy árva szót sem. És mivel Várady is némán kullogott, a kellemes, baráti beszélgetés egyszersmind átcsapott gyászmenetté.

   A cseppnyi kávézóban aztán, ahelyett, hogy a halotti tor vette volna kezdetét, kissé oldódott a hangulat. Eleinte nehezen indult be a beszélgetés, keresgélték a közös témát, de aztán Kállay felidézett egy régi emléket…

   (Öt év is eltelt talán, mióta utoljára látták egymást. Akkoriban mindketten teljes fényükben pompáztak: Kállay a fővárosi rendőrkapitányságon tevékenykedett nyomozóként a gyilkossági osztályon. Kettejük kapcsolata egészen véletlenül kezdődött: egy ismeretlen ismerős, akivel két szót nem váltottak életükben, tanúként idézte meg Váradyt a bíróságon, ahol persze kötelezően meg kellett jelennie. Kállay ennek a bíróságnak a folyosóján kérdezte meg az addig számára ismeretlen Váradytól, honnan ismeri az illető hölgyet. A festő elgondolkozva vakargatta az állát, majd így felelt:

   - Lehet, hogy részegen egyszer lefestettem… Mert már nem nagyon emlékszem…

   Kállay akkor hangosan, önfeledten elnevette magát.

   A tárgyalás után beültek egy kocsmába, megittak egy üveg sört, majd még egyet, és ki tudja, még mennyit. Így ismerkedtek össze, és lettek országos cimborák, egészen addig, míg Várady el nem kezdett lefelé száguldani a lejtőn.)

   - Ó, már nem is tudom, milyen az a szenvedélyes szeretkezés! – tört fel hirtelen Váradyból, aki nem törődött azzal, szavait a vendéglőben rajtuk kívül még hányan hallják.

   Kállay kissé zavartan nézett körül, de a néhány, rájuk tapadó tekintet hamarosan elfordult tőlük, így megnyugodott.

   - Bizony, az ember öregszik – válaszolta. – Már én sem vagyok az a virgonc ifjú, mint egykoron. De azért, le ne kopogjam, mindig akad valaki, aki a kedvemre szolgál.

   Várady némiképp megborzongott ezektől a szavaktól. Tényleg nem értette, mi történik jelenleg a lelkében. Annak előtte az ilyen megjegyzéseken harsányan nevetett volna, mint minden normális ember.

   - Na de mégis, öregem! – csapott az asztalra gyengén Kállay. – Azért biztosan akad valaki a tarsolyodban, akinek néha virágot viszel.

   - Jelenleg nincs ilyen. Bár van, akivel el tudnám képzelni, de valahogy… Nem is tudom…

   - Csak nem mondod! – ugrott fel kis híján Kállay az asztaltól. – Csak nem szerelmes vagy? De úgy igazán… Őrülten…

   - Ugyan már! – legyintett Várady, ugyanakkor nem tudta, nem erről van-e szó. Igazság szerint nem igazán volt tisztában a helyzettel, és ez roppantul zavarta. Ha legalább tudta volna, mi a probléma, esetleg annak elhárítása is könnyebben megy.

   - Én mondom neked, mint férfi a férfinak: addig jó, amíg az ember nem esik szerelembe. Ha ez már egyszer megtörténik, az régen rossz dolog. Tekints engem, és tekintsd magadat! Te örökké szerelmes vagy, vagy mi a szösz… És nézd meg, már ne haragudj, de elég pocsékul nézel ki. Na most nézz meg engem: semmi közöm az ömlengős érzelmekhez. Ezáltal boldog ember vagyok.

   Várady magában konstatálta, ebben a megállapításban valószínűleg rejlik némi igazság, még ha nem is értett száz százalékig egyet barátjával. Hangosan azonban jobbnak látta, ha végre rátérnek a lényegre. Végtére is, eleget tépődik ő belül önmagával, nincs szüksége különösebb külső megerősítésre.

   Hamarosan rá is terelte a témát találkozásuk valódi okára. Elmesélte mindazt, ami történt, kezdve Pisti örökbefogadásától, egészen az előző nap történt gyújtogatási kísérletig. Kállay olykor hümmögött, néha elgondolkozva hunyorított, a végén pedig tudálékosan bólogatott.

   - A legjobb dolog, amit tehettél, hogy hozzám fordultál – mondta. – Semmiképp sem lett volna tanácsos a rendőrséget belevonni a dologba. Egyelőre legalábbis még nem. Először mindenképpen fel kell mérni a terepet, óvatosan ki kell puhatolni, ki az illető, és vajon mire képes. Ennek vagyok én, barátom, az egyik nagymestere.

   Ezt úgy mondta, mint egy igazi, önelégült alak, aki teljes mértékben tisztában van azzal, hogy zseni. Ugyanakkor Várady, ha visszagondolt, számtalan olyan esetet fel tudott hozni emlékei közül, amikor ez a zseni nem villogtatta tehetségét.

   - Hát akkor – állt fel az asztaltól Kállay, aki már rég elfogyasztotta az omlettet meg a sört, amit időközben elé tettek. Várady a sajátjához még hozzá sem nyúlt.

   - Ideje mennem – folytatta búcsúzkodását a nyomozó. – Még vár rám egy ügyfél, meg aztán rá is kell pihennem erre a te ügyedre. Már előre úgy érzem, nem lesz piskóta.

   Várady is felállt, és kezet fogtak.

   Odakint Várady azon kezdett morfondírozni, jól tette-e, hogy Kállayt bízta meg az eset felderítésével. Igazából nem volt teljesen biztos benne, hogy a nyomozó képes megbírkózni a feladattal. Ez annál is inkább nyomasztotta, mivel lassanként tudatosult benne, az árvaház gondja az ő egész életére nagy kihatással lehet, hiszen fő kenyérkeresetét innen kapta, és Pistit semmiképpen nem akarta elveszíteni. Márpedig tudta, ha megszűnik a munkája, másikat igencsak nehezen fog találni.