Amikor Várady hazafelé indult, az eső már rég elállt. A nap ugyan nem sütött, de kellemes őszi időjárás uralkodott.
   A festő remek hangulatát ráadásul még az is fokozta, hogy mögötte kullogott Pisti, holott reggel még határozottan ennek ellenkezőjét jelezte előre a helyzet állása. Mindezek tetejébe az is meglehetős örömmel töltötte el, hogy Szilviával egyre közelebbi kapcsolatba került. Valahogy úgy érezte, ha a nevelőnő közelében van, egyszersmind átváltozik egy másik emberré; olyanná, akinek hazaérve nem az az első dolga, hogy kezébe vegye az italos üveget; olyanná, aki, ha megismerkedik egy lánnyal, nem rögtön azzal kezdi, hogy ágynak dönti; olyanná, akinek vannak távolba menő céljai, ambíciói. És legfőképpen olyan embernek érezte magát ilyenkor, akinek szíve tele van szeretettel, de akkorával, hogy ha ebből egy ezredrésznyit szétoszthatna a világ lakosai között, nem lenne többé szomorúság, ellenségeskedés, háborúskodás, gyilkosság, igazságtalanság: bolygónkat békesség és szeretet öntené el.
   Ha pedig Pistire nézett, ugyanezt érezte, csak kicsit másképp. Tudta, hogy ez a gyermek valóságos kincs, még akkor is, ha jelenleg nem sokat mutat ebből. De mindaz, amit Editről és a kislány Pistivel való kapcsolatáról megtudott, erről tanúskodott. Várady egyre csak azt remélte, hogy ezek a tulajdonságok hamarosan felfedetnek a világ előtt, és példával szolgálnak mindenkinek, aki nem megfelelően áll a dolgokhoz.

*********


   Esztert a nagyszobában találták, amikor hazaértek. A franciaágyon feküdt, egyre a plafont kémlelte, mintha ott számára szemet gyönyörködtető látvány tárulna fel. Meghallva a többiek érkezését, lassan felült, majd a bejárati ajtó irányába nézett. Szemmel láthatóan nem örült annak, amit lát. Bosszúsan elhúzta a száját, majd elindult a kisszoba irányába.
   De Várady útközben megállította.
   - Eszter! – szólt erélyesen a kislány után. – Hadd beszéljek veled egy kicsit!
   Eszter megállt, de nem mutatott hajlandóságot szembenézni Váradyékkal.
   - Kérlek, Eszter! – váltott kissé könyörgő hangnemre Várady. – Fontos dologról lenne szó.
   A kislány nagy nehezen megfordult, de tekintetével még mindig a padlót pásztázta. Várady elfogadta ezt, nem akadékoskodott tovább. Intett Pistinek a franciaágy felé, majd, miután a kisfiú helyet foglalt, maga is így tett.
   Ezt követően rögtön a lényegre tért.
   - Eszter, ne hidd, hogy nem tudom, miért vagy kiborulva. Én nem szeretnék semmiféle ellenségeskedést. Remélem, megérted. Viszont azt tudnod kell, Pisti mostantól itt fog lakni, velünk. Szeretném, ha ezzel tisztában lennél, és elfogadnád ezt. Szegény szörnyű dolgokon ment keresztül, és a legutolsó dolog, amire szüksége van, az a feszültség, az ellentét. Remélem, megérted ezt.
   Eszter lassan bólintott.
   Váradyt nem győzte meg különösképpen ez az apró válasz. Többet szeretett volna, de tudta, ezt csak az idő képes megadni neki. Jól lerítt a kislány viselkedéséből, hogy bizony csak félig gondolja mindazt, amit az imént felvázolt. Valami nem stimmelt, de a festő egyszerűen nem bírt rájönni, mi az.
   Miután Eszter elvonult a kisszobába, Várady magára hagyta Pistit. A konyhába ment, hogy összeüssön valami vacsorafélét. Elvégre is, most már nem csak magára kellett gondolnia. Számára elegendőnek bizonyult, ha előhalászott a hűtő mélyéről valami gyorskaját, amit ki tudja, mikor vásárolt már. Immáron azonban, egyrészt példát kellett statuálnia, másrészt, gondolnia kellett a gyerekek egészségére – és, nem mellesleg, a magáéra is.
   Ezektől az érvektől némiképp fellelkesülve látott neki annak az ételnek, amit még ő sem volt képes elrontani: tojásrántottához szedte össze a szükséges alapanyagokat. Halkan dudorászva látott neki az előkészületeknek, ám miközben a tojásokat verte fel, akkorát nézett, hogy keze önkéntelenül megállt a levegőben. Végképp nem számított arra, amit lát: a konyhaajtóban Pisti állt, lehajtott fejjel ugyan, de szemmel láthatóan közeledési szándékkal.


*************


   Eszter félig elfogadta Várady érveit, ugyanakkor belül még mindig nem tudott megbékülni a helyzettel. Amint Sanyi bácsi befejezte a mondókáját, azonnal vissza is vonult a birodalmába. Tudta, hogy nem ezt várnák el tőle, de nem érdekelte. Egyszerűen nem volt képes egy levegőt szívni Pistivel. Amikor csak ránézett, egy élettelen, örök vesztes fiút látott, és ez a látvány rendkívül bosszantotta, bár nem tudta volna megmondani, miért. Most csak minél messzebb kívánt lenni Sanyi bácsiéktól – és lehetőleg soha vissza nem jönni.
   Fogta is magát, és szedelődzködni kezdett. Hamar rájött azonban, hogy a néhány ruhadarabon, amit Várady időközben vásárolt neki, szinte semmije sincs – csak az a szett, amiben annak idején idejött. Egyedül tehát a nemrégiben írt levelet kotorta elő, és farmerjának farzsebébe csúsztatta, majd vetett egy utolsó, megvető pillantást a szobára, végül elhagyta azt, azzal a feltett szándékkal, hogy maga mögött hagyja a Cs. utca 26-os számot, annak minden velejárójával együtt.
   Az előszobába érve azonban furcsa érzés kerítette hatalmába, mely még soha. Magának sem hitte el, de úgy érezte, nem teheti ezt azokkal az emberekkel, akik itt élnek. Igen, még Pistivel sem. Hiszen szegény fiú ugyanúgy áldozata a kegyetlen sorsnak, mint ő. Nem tehet arról, ami vele történt, arról pedig még kevésbé, hogy a körülmények ilyen visszafogott, életnek csak a szikráját magában hordozó gyerekké formálták.
   Elment egészen a bejárati ajtóig, remélve, hátha a pillanatnyi elgyengülés visszahúzódik. Ez azonban nem történt meg, így Eszter, bár énjének egy része erősen tiltakozott ez ellen, visszahúzta kezét a kilincstől, majd szép lassan a kisszoba felé vette lépteit.
   Belső vívódásának ködében nem vette észre, hogy Várady a nagyszoba ajtajából figyeli minden mozdulatát, és, látva a meglepő végkifejletet, halványan elmosolyodik, mint a csatát nyert ember.