Mária olyan vadul még sosem vágta be maga mögött az ajtót, mint ezen a reggelen. Sőt, mi több: ezután fogta a kulcsát, és kétszer ráfordította a zárat.

   Ritkán vette igénybe a sarokba állított kanapé jótékony szolgáltatásait, de most úgy érezte, kivételt tesz. Azonnal lehuppant belé, és lehunyta szemét. Úgy döntött, ebédidőig az égvilágon semmit nem tesz. Iménti kiborulása is azt mutatta, jobb, ha egy kicsit kipiheni a fáradalmakat, hiszen volt az utóbbi időben épp elég gondja-baja. Igaz, ez a legújabb, fenyegető jellegű támadás igencsak bosszantotta, és szerette volna, ha végre pontot tehet az ügy végére.

   Kis híján elnyomta az álom, amikor kopogtatás rázta fel. Mivel elsőre nem reagált, megismétlődött, ezúttal azonban hosszabban és erőteljesebben.

   Mária erre már felpattant a kanapéról, kinyújtóztatta elmacskásodott tagjait, majd lassan az ajtóhoz ballagott.

   Leginkább annak a személynek a látogatására nem számított, aki a küszöb előtt ácsorgott, kissé zavart tekintettel. Várady volt az. Mária elhátrált az ajtóból, fejével jelezve invitálási szándékát. Az íróasztalához ült, és kíváncsian várta, mivel kereste őt fel a férfi.

   Várady azonnal rá is tért a tárgyra.

   - Az a helyzet, hogy mi Szilviával nagyon aggódunk önért. Látjuk, mennyire megviselik a történtek. Ezért szeretnék felajánlani egy lehetőséget.

   Mária szeme felcsillant e szavak hallatán.

   - Csupa fül vagyok! – mondta, és teljes súlyával az asztal lapjára nehezedve meredt Váradyra.

   - Hallottam, hogy a rendőrséget egyelőre nem szeretné bevonni a dologba. Nos, ezt meg is értem. Én is megfontolnám a dolgot a maga helyében. Viszont nekem van egy megbízható magánnyomozó ismerősöm. Többször is hallottam jó hírét. Ráadásul nem is megfizethetetlen a maga szakmájában. Azt hiszem, érdemes lenne megfontolnia a dolgot.

   Mária elgondolkozva hallgatta, majd lassan, összeszűkült szemmel bólintott.

   - Igen, erre gondolhattam volna én is – mondta. – És hát végtére is: miért ne? Bajunk nem származhat belőle.

   Várady indulni készült. Épp az ajtó felé tartott, amikor Mária megállította.

   - Sándor! – Amikor Várady visszafordult, Mária így folytatta: - Elnézést, amiért az utóbbi napokban kicsit gorombább voltam magával!

   - Semmi gond, érthető ebben a helyzetben – felelte udvariasan Várady, majd távozott.

*************

   Várady, miután befejezte a bejárati ajtó javítását, kisétált az udvarra, hogy megnézze, mit csinál Pisti. Ahogy várta, a kisfiú a többiektől elkülönülten, az egyik fának dőlve töltötte az idejét. Szilvia épp Klári nénivel beszélgetett. Nem akarta megzavarni a párbeszédüket, ezért inkább maradt a bejáratnál, távol tőlük.

   A két nevelőnő azonban, amint megpillantották, azonnal elindultak felé. Várady szíve mélyén örült ennek. Nem igazán szeretett egyedül lenni, kivéve azokat a pillanatokat, amikor megszállta az ihlet.

   - Na? – faggatta rögtön Szilvia. – Belement a dologba?

   - Igen. Sőt, még örült is neki.

   - Hát ez igazán remek! Azt hittem, nem lesz képes többé vezetni ezt az árvaházat.

   - Mária? – kérdezett közbe nevetve Klára. – Őt még az ég is igazgatónőnek teremtette. Ha a föld kettényílna, az sem tántorítaná el.

   - Hát, nem úgy nézett ki, amikor meglátta azt az üveget a padlón – kontrázott Szilvia. – Komolyan mondom, nem láttam még hasonlót az életemben.

   - Igaz, legutóbb is igencsak idegesnek látszott, amikor küldték azt a levelet.

   - Mikor?

   - Akkor még nem voltál itt. Pontosan az előtt, hogy én legurultam a lépcsőn. Voltaképpen az is annak volt köszönhető. Annyira el voltam benne merülve, hogy nem figyeltem oda. Valóban nyomasztó a dolog, különösen, ha az ember szegény gyerekekre gondol. El nem tudom képzelni, mit tennék, ha valamelyik csöppséget valami baj érné.

   Szilvia bátorígólag a szemébe nézett.

   - De nem fogja. Az a magánnyomozó hamar megtalálja a fenyegetőt, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Ugye, Sándor?

   Várady halvány mosollyal az ajkán bólintott.

   - Biztos vagyok benne – felelte, majd másfelé terelte a témát. – Pistivel mi a helyzet?

   Szilvia szomorúan tekintett a magányosan álldogáló gyerek felé. Keserédesen mosolyogva így szólt:

   - Azt hiszem, sikerült némileg beszélni a fejével. Mintha megértette volna, amit mondtam neki. Mégis, aggódom érte. Nem nyit egyáltalán a külvilágra. Elvan egymagában, senkihez sem szól, még csak nem is merészkedik a többiek közelébe. Őszintén szólva, nem tudom, mi lenne jó neki.

   A költői kérdésre Klára válaszolt.

   - Nagyon hiányzik neki Edit. Az a kislány volt eddig az egyedüli, aki ki tudta zökkenteni őt. Egészen másképp viselkedett akkor, amikor ő is itt volt mellette. Hogy boldog lett volna, azt túlzás mondani, de legalább beszélgetett… nevetett.

   Várady felé fordulva azt kérdezte: - Mondja, nincs magának valaki ismerőse, akinek van egy Pisti korabeli lánya? Ki tudja… meg lehetne próbálni, hogy együtt játsszanak, vagy csak egy kicsit beszélgessenek… Persze, ez csak egy ötlet.

   Várady összerezzent a felvetésre. Eszterre gondolt. Vajon vele képes lehet átélni mindazt, amit azzal az Edittel? Nem volt benne biztos, mindenesetre, látott a dologban némi reményt.