Váradyt már elég korán, öt óra tíz perckor kilökte magából az ágy. Kiment a konyhába, magába öntötte szokásos reggeli, méregerős kávéját, melyet átlag halandónak nem ajánlott, majd megevett két szelet vajas pirítóst. Ezután még vagy fél órán keresztül csak ült és nézett ki a fejéből, mire nagy nehezen felébredt. Ekkor hasított fájdalmasan a tudatába, amit Pisti mondott előző délután. Tudta, hogy túlságosan könnyen feladta, anélkül, hogy próbálta volna lebeszélni a gyereket tervéről. Még csak annyit sem mondott, fontolja meg még egyszer. Csak úgy simán ráhagyta. Igaz, előző napja igencsak zűrösre sikeredett, mégsem tudta ezt most mentségül felhozni saját maga megnyugtatására.

   Abban mindenesetre biztos volt, hogy nem odázhatja el a döntést. Ha ugyanis megint magára hagyja Pistit, a kisfiú ismét az utcát választja vigaszul, és abból előbb-utóbb csak rossz sülhet ki. Ezért úgy döntött, mindenképpen elviszi magával az árvaházba, aztán majd kiderül, hogy mi fog történni.

   Még ha akarta volna, akkor sem tehetett volna másképp, Pisti ugyanis, épp mielőtt elindult volna, megjelent a konyhaajtóban, mint valami kísértet: némán, leszegett fejjel, hófehér arccal.

   - Jó reggelt! – köszöntötte a gyermeket. – Jól aludtál?

   Pisti bólintott.

   - És? Nem gondoltad meg magad? – kérdezett rá kicsit félve Várady, de már rögtön látta, feleslegesen. Pistinek mehetnékje volt, és ezt heves fejrázással jelezte is.

   - Hát jó – sóhajtott Várady. – Akkor készülj, hamarosan indulhatunk. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig maradtál csak, de a te döntésed is, én nem kényszeríthetlek.

   Hangja elcsuklott, kis híja volt, hogy nem eredtek el a könnyei.

*************

   Pisti úgy húzódott be mellé az esernyő alá, mintha idegenek lennének. Várady ezért nem is hibáztatta a fiút, csupán bántotta a dolog. Igaz ugyan, hogy nem ismerték egymást, de ő – legalábbis úgy érezte – mindent megtett azért, hogy jó viszony alakuljon ki közöttük.

   Egész úton egy szót sem váltottak, némán, öreges tempóban sétáltak a T. utcai árvaház épülete felé.

   Mikor odaértek, Várady csalódottan vette észre, hogy Pisti szeme, először, mióta meglátta, némiképp felcsillant. A festő ezt az öröm megnyilvánulásának vélte; egyfajta megkönnyebbülésnek: nem kell megjátszania magát többé, se elviselnie a Lánczossal folytatott beszélgetéskor elhangzott, primitív megjegyzéseket. Egyszerűen élhet, úgy, mint eddig, elvonulva mindenkitől, a fákkal társalogva, magányosan, akárha egyedül lenne a világban. Váradyt a gondolat egyfelől bosszankodással töltötte el, másrészt viszont egyfajta fennkölt, magasztos dologként tekintett rá. Azonban végül a szomorúság győzött, mivel úgy vélte, ennek a csodálatos léleknek más emberekre is hatást kellene gyakorolnia, amire ott, az árvaház falai között vajmi kevés esély nyílt.

   A folyosón Szilviába botlottak, aki igencsak álmosan téblábolt az étkező körül. Ilyenkor szokta ugyanis – ki tudja, mi okból – ellenőrizni, valóban megfelelők-e az étel mennyisége és az előállítás körülményei.

   Amikor megpillantotta az érkezőket, menten megváltozott az arckifejezése. Az álmosság jelei hirtelen tovatűntek, szeme csillogott az örömtől.

   - Nocsak! – kiáltotta, cseppet sem törődve a formaságokkal. – Már azt hittem, nem érem meg ezt a napot. Hát elhoztad a kis Pistit!

   Azzal lehajolt, és szeretetteljesen megsimogatta a gyerek buksiját, majd gyengén megcsípte az arcát. Ezután Váradyra nézett, akinek tekintete valahol a messzi távolban kalandozott. Felegyenesedett, a festő szemébe fúrta kutató pillantását, majd megkérdezte: - Valami baj van?

   Várady, mintha meg sem hallotta volna, továbbra is csak nézett maga elé.

   Szilvia nem erőltette a dolgot. Elővette legelragadóbb énjét, szinte sziporkázva ajánlotta fel Pistinek a reggelire készített vajas kalácsot és kakaót.

   - Én pedig addig beszélek az igazgatónővel – mondta Várady színtelen hangon, egy pillanatra sem pillantva sem Szilviára, sem Pistire.

   De Szilvia, még mielőtt elindulhatott volna, megragadta a karját, és határozottan visszarántotta.

   - Előbb velem beszélj egy kicsit. Csak egy perc, aztán mehetsz Máriához.

   Várady, bár szemmel láthatóan nehezére esett, beleegyezett. Megvárta, míg Szilvia ellátja Pistit az étkezőben, majd ismét megjelent annak ajtaja előtt.

   - Mi ez az egész? – esett rögtön neki a festőnek, aki egy pillanatig habozott, elmondja-e, végül úgy döntött, miért ne. Elmesélte az előző nap délután történt rövid incidenst, és az ő roppant könnyed beleegyezését, amelynek hallatán a nevelőnő fejcsóválással fejezte ki rosszallását.

   Amikor végzett, Szilvia elgondolkozva szegezte tekintetét a padlóra. Néhány pillanat múlva halkan megszólalt:

   - Ugyan már! Nem szabad az első kis akadálynál feladni. Küzdeni kell azért, amit el szeretnénk érni.

   Némi szünetet tartott, melyet arra használt ki, hogy megragadva Várady mindkét kezét, némi pozitív energiát adjon át a férfinak. Ezután már hangosabban, határozottabban csengő hangon folytatta:

   - Nem kell, hogy egyedül csináld végig. Ha gondolod, én itt vagyok, segítek neked.

   Várady a kedves szavak hallatán visszanyerte némiképp az életkedvét. Szemébe visszatért a régi csillogás.

   - Köszönöm! – bökte ki végül. Akart volna még valamit mondani, jobbnak látta azonban, ha nem szaporítja feleslegesen a szót.

   - Hagyd ki most ezt a látogatást Máriánál! – kérlelte szelíden Szilvia. – Megpróbálok beszélni Pistivel. Talán rám hallgat. És máskor, ha valami problémád van, légy szíves, hozzám fordulj!

   Ezt úgy mondta, mintha Váradynak ő lenne a gondviselője. A festő el is mosolyodott a kedvességtől.

   - Na látod! – fokozta kedélyállapotát a lány. – Nem olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek kinéz.

   Váradynak most mindennél jobban tetszett Szilvia egész lénye, kisugárzása. Tudta, most bizonyára kihasználhatná a kínálkozó alkalmat, elvonulhatnának kettesben a lány szobájába, és megtörténhetne, amire titkon már az első találkozásuk óta várt. Azonban erre most valamiért egyáltalán nem vágyott. Ezzel újból sikerült saját magát meglepnie. Régi énjével ez a mostani viselkedés teljességgel összeegyeztethetetlen lett volna.

   Miután nem volt több mondanivalója, Szilvia csatlakozott a reggeliző Pistihez. Várady úgy döntött, ezúttal kettesben hagyja őket. Előkészült inkább a reggeli munkálatokhoz. Kinézve az ablakon látta, hogy a falevelek már megint szanaszét hevertek, mintha nem is söpörte volna össze őket senki. Várady ezúttal nem is tette ezt meg. Helyette az épületben keresett valami elfoglaltságot. Hamar meg is találta: már régóta halogatta a főbejárat ajtajának megjavítását, az ugyanis túlságosan nehezen csukódott. Fogta hát a szerszámait, és remélve, hogy nyugodtan dolgozhat, nekilátott a munkának.