Végre kimondta ezt is!

   Eszter mélységesen megkönnyebbült. Valahogy egyre inkább nehezére esett szegény fiúval gonosznak lenni. Mégis, esze azt súgta, ez a helyes, hiszen csak így tudja a dolgokat eredeti állapotukban tartani. Semmi szüksége nem volt egy ilyen semmirekellő, jöttment gyerekre, aki még csak kettő betűt sem képes kibökni. Egész nap csak ült szótlanul, annyit sem mondott, hogy „Szia!” vagy „Köszönöm!”, Sanyi bácsi mégis az egekig magasztalta. Elképzelni nem tudta, mit eszik rajta. Szívből remélte, hogy amit az imént mondott, elég hatással lesz Pistire, és végleg elhagyja a lakást.

   Ez volt ugyanis az egyetlen esély, hogy itt maradjon. Elhatározta ugyanis, vagy a fiú megy el, vagy ő. És ebbeli tervében megingathatatlannak érezte magát.

   Bűntudata azonban végig kísérője maradt, akár egy hűséges háziállat, mely azonban nem gazdája szolgálására szegődött, sokkal inkább annak őrületbe kergetésére.

   A változatosság kedvéért most az ablakon nézett kifelé. Lenyűgözte, amit látott. A város esti fényei, mintegy apró csillagokként ragyogták be a teret; a fák és házak túlzott árnyékait vetítve az aszfaltra. Egyszerűen csodálatosnak tartotta a látványt. Úgy érezte, képes lenne akár órákig is elnézegetni. Arra az időszakra emlékeztette ez a keserédes este, amikor még apja velük volt. Sokszor várták együtt a naplementét, már amikor a családfőnek nem kellett későig dolgoznia. De a sötétedés utáni világítást, azt mindig megcsodálták – elmaradhatatlan részét képezte a napnak. Emlékezett, apja mennyire örült ezeknek a pillanatoknak. Szinte madarat lehetett volna fogatni vele ilyenkor. Esztert most mindennél jobban elöntötte a harag. Igazságtalannak tartotta, hogy egy olyan nagyszerű embert idejekorán elszólított az Úr. Ezért kedve lett volna ordítani egy jó nagyot, hallja az egész világ, mennyire kegyetlen az élet. Lelkiismeretét sikerült is ezzel egy időre eloszlatnia, mondván, ha az élet kegyetlen, neki is joga van hozzá. Nem érdekelte, miért volt Pisti árvaházban, elhatározta, addig nem nyugszik, míg el nem hagyja a lakást örökre.

**************

   Másnap reggel szakadt az eső, mintha dézsából öntenék.

   Eszter bánatos arccal nézett ki az ablakon. Nem mintha nagy kedve lett volna szabadban tartózkodni, mégis szomorúsággal töltötte el a zord időjárás.

   Miután kidörzsölte az álom utolsó maradékát a szeméből, csendben odaosont az ajtóhoz, és hallgatózni kezdett. Nemsokára megállapította, Sanyi bácsi bizonyára már elment dolgozni, Pisti pedig még mindig a lóbőrt húzza. Az órára nézve erről meg is bizonyosodhatott. Nyolc óra múlt öt perccel, ilyenkor az árvaházban már javában zajlik a munka. Pisti meg egy kis lusta, semmirekellő alak, állandóan csak aludna meg a lábát lógatná. Ha arra lenne szükség, sem lenne képes tenni a boldogulásáért. Ezzel sikerült alaposan leírnia magában a fiút. Úgy döntött, erre tesz még egy lapáttal. Szándékosan, jó hangosan nyitotta ki, majd csukta be az ajtót, amikor átment a nagyszobába, abban reménykedve, felkelti Pistit. Ezzel azonban elkésett. A kisfiút sehol sem találta. Körbejárta az egész lakást, de semmi. Egy lélek nem volt ott. Eszter úgy gondolta, minden bizonnyal ismét csavarogni ment. El tudta képzelni azt a csavargást. Biztosan leült a park valamelyik padjára, és nézi a fákat meg a bokrokat. Mint egy tipikus vesztes. De hadd tegye azt! Neki aztán nem fáj. Ha esőben kedve van bámészkodni, hát legyen!

    Ezzel el is intézte a dolgot. Visszament a kisszobába, leült az íróasztalhoz, és keresgélni kezdett annak fiókjaiban. Nem sokkal később elővett egy darab papírt, valamint tollat is talált a dolga végzéséhez. Nem sokkal később mozgásba lendült a keze; egyenletes, viszonylag gyors tempóban írt, mint aki régóta várja a megfelelő pillanatot, majd az addig felhalmozódott mondanivalóját egyszerre önti ki, akár az öblítővizet szokás.

   Fél óráig meg sem állt. Akkor egyszerre letette a tollat, majd átolvasta újra és újra a sorokat. Ezután négyrét hajtotta a papirost, és gondosan a székre terített kabátja zsebébe csúsztatta.

   Az eső egyre intenzívebben esett. Eszter lehangoltan szemlélte a zuhatagot. Régebben mindig azt gondolta, az eső egy olyan dolog, ami valamilyen üzenetet hordoz magában. Üzenetet mindannyiunk számára. Annyi év elteltével azonban már egyre kevésbé hitte ezt. Az utcán élés, az éhhalál ellen való örökös küzdelem, a félelem attól, hogy elkapják, és intézetbe kerül – mindez kiirtottak belőle minden efféle gondolatot. Ma már csupán borongós tekintettel nézett az esőre, mint váratlan, hívatlan vendégre, aki csak azért jött, hogy végképp elrontsa a hangulatot.

   Ez azonban csak félig sikerült neki. Eszter ugyanis, bár nem volt boldog, jelenleg elégedett volt a sorsával. Ha Pisti nem lakott volna velük, még azt is mondhatná, szeret itt lenni. Korábbi vágya, hogy minél hamarabb elmeneküljön, enyhült, sőt, megszűnni látszott. Pisti kiiktatásán kívül már csak egy dolgot szeretett volna mindennél jobban. Azonban félő volt, ehhez már túlságosan elkésett.