Pisti, holott legelőször azt szerette volna, végül nem az ágyon való semmittevést választotta, miután egyedül maradt a lakásban Eszterrel. Valami különös, megmagyarázhatatlan vonzerő egyre csak a kisszoba felé hívogatta, ahol a számára furcsa kislány tetőtől talpig betakarózott, és meg sem mozdult. Amint elég erőt gyűjtött, be is lépett a helyiségbe. Lépteinek hangját Eszter bizonyára meghallotta, de tüntetőleg nem mozdult.

   Pistit azonban ez nem tántorította el. Még közelebb lépett, már egészen az ágy szélénél járt. Eszébe jutott, mit tett érte annak idején Edit. Ő volt az, aki a súlyos, leküzdhetetlennek tűnő szomorúságból végül kirángatta, és megmutatta neki, hogy az életnek van szép oldala is. Úgy érezte, ez a lány is megérdemel legalább egy esélyt. Nagy-nagy bátorságot kellett merítenie, hogy megtegye, amit ezután cselekedett. Halkan megköszörülte a torkát, majd csendes, akadozó hangon így szólt:

   - Nem megyünk egy kicsit sétálni az udvarra?

   Először semmi reakció nem érkezett a kérdésére. Már épp távozni készült a szobából, amikor hirtelen megmozdult a takaró, majd reccsent kicsit az ágy, jelezve, a rajta tartózkodó személy megváltoztatta testhelyzetét. A pizsamás, apró termet, akinek arca, hála a kevés alvásnak, igencsak nyúzott volt, két öklével megdörzsölte mindkét szemét, majd morcosan, szinte támadón így szólt:

   - Miért nem hagysz békén? Nem látod, hogy senkivel nem akarok beszélni? Menj szépen, és játssz a kis… micsodáddal… vagy mit bánom én! Engem hagyj békén, az a lényeg!

   Pisti néhány pillanatig megszeppenten állt Eszterrel szemközt, majd, miután a lány ismét magára húzta a takarót, sarkon fordult, és kiment.

   Nem értette, miért viselkedik így Eszter, hiszen ő semmi rosszat nem tett. Bár azt már érkezésekor észrevette, hogy nemigen nézi jó szemmel az ittlétét. Na de erről sem tehetett. Nem kérte, hogy fogadják örökbe. Elvolt az árvaházban, a kis mélabús magányába burkolózva, elzárva mindenkitől… Egyáltalán nem volt szüksége erre. Szerette volna ezt megértetni Eszterrel is, de egy belső hang azt súgta, a kislány tudja, csak nem érdekli. Ahogy senki sem.

   Végül úgy döntött, lemegy az utcára egyet levegőzni. Hiszen nem mondta senki, hogy nem szabad. És különben is, már majdnem egy napja nem volt alkalma egy igazán jót sétálni.  Táskájából előhalászott egy melegebb pulóvert, mert látta, elég hűvös lehet odakint. Ezen kívül magára kapta őszi kabátját; így hagyta magára Esztert.

   Az utcán valóban hideg idő uralkodott. Még talán a télikabát is elkélt volna, holott csak október közepe volt. Olykor produkált ilyen furcsaságokat az ősz. De Pistinek ez nem szegte kedvét. Határozottan lépdelt a park felé, melyet már idefelé kiszúrt magának – tudta, hogy ez lesz az egyik kedvenc helye, ide fog térni, ha egyedül akar lenni, itt fogja leginkább átadni magát annak az érzésnek, amit az árvaházban is igen sokszor tapasztalt. Csak azt bánta, hogy Edit nem lehet itt vele. Bármit megadott volna, hogy újra együtt lehessenek, ám lelke legmélyén tudta, ők ketten soha többé nem fognak együtt sétálgatni, beszélgetni.

   Engedte, hogy a hűvös őszi szél félhosszú haját kedvére lobogtassa, miközben a múlton merengett. Engedte, mert jobban érezte magát ettől. Egy kicsit olyan volt, mintha anyja üzenne ezzel az égből; mintha azt akarná, hogy fia emlékezzen a gyönyörű együtt töltött percekre. Pisti legalábbis meg volt erről győződve, és abban a percben senki és semmi nem volt a világon, ami megváltoztathatta volna nézetét.

   Egyenesen a közeli park egyik padját célozta meg. Lassan, komótosan sétált felé, majd helyet foglalt, de nem ám úgy, ahogy eddig – ezúttal a háttámla irányába vetette a lábát, és arra könyökölt, miközben áhítattal csodálta a megsárgult, életüket vesztett falevelek talán utolsó táncát.

    Ámulkodását váratlanul egy idős nő hangja szakította félbe.

   - Kisfiam, nem fázol te meg? Nagyon hideg van idekint.

   De Pistit hiába szólongatta, ő rá sem hederített. Próbált úgy tenni, mintha nem hallotta volna a kérdést. Néhány másodperc múlva az öregasszony tűsarkas léptei tova is száguldottak.

   Pisti kezdett valóban fázni. Érezte, amint a hűs szellő és a vékony ruházat lassan megteszi kártékony hatását. Ennek ellenére nem mozdult. Továbbra is igyekezett élvezni a látványt, ami elétárult. Ez félig-meddig sikerült is. Csak ne lett volna annyira hideg…

   Hideg azonban csak a kívül volt. Szívében melegség honolt. Az édesanyjára gondolt. Ismét felidézte magában azokat a kellemes perceket, melyeket együtt tölthettek. Bár nem volt semmijük sem szinte, ennek ellenére minden egyes pillanatban azt érezte, hogy szeretet veszi körül. Miért, miért kellett elmennie az anyjának? Egyre csak ez a kérdés járt a fejében. Aztán gondolatai Edit körül állapodtak meg. Arra gondolt, hol lehet most, mit csinálhat vajon a lány. Boldog-e vagy szomorú? Gazdag vagy szegény családhoz került? Úgy bánnak-e vele, ahogy azt megérdemli – ahogy minden korukbeli gyermek megérdemelné? Csak remélni tudta, hogy Editre boldog, békés felnőtté válás vár.

   Ahogy ilyen kilátástalannak ítélt vidékre terelődtek a gondolatai, egyre inkább fázni kezdett. Oda viszont, Sanyi bácsi lakásába esze ágában sem volt visszamenni. Akkor inkább itt fagyoskodik, akár meg is hal, minthogy önszántából ezt megtegye.

   Ült tehát továbbra is, a hűvös szél által tépázva, miközben a múlton, jelenlegi egyetlennek ítélt reménysugarán merengett. Egészen addig maradt itt, míg el nem kezdett szürkülni. Akkor megjelent a láthatáron Sanyi bácsi, mint egy hívatlan vendég, és hangosan odakiáltott:

   - Hé! Te meg mit keresel itt?

   Pisti megrezzent, de nem válaszolt. Kötelességtudón felállt, tudva, úgysem képes ellenállni a felnőtt akaratának.

   Várady erősen – talán túlságosan keményen – megragadta a fiú vállát, és maga felé fordította. Erre Pisti azonnal kipattant a kezei alól, és eltávolodott a férfitól.

   - Mi ütött beléd? – kiáltotta Várady, akit kiborítottak eléggé a nap korábbi eseményei, ezért kicsit túlságosan is kikelt magából.

   - Nem akarok felmenni hozzád! – jelentette ki határozottan a gyerek, és szeméből a lehető legnagyobb kérlelhetetlenség áradt. – Vissza akarok menni az árvaházba!

   Várady megütközve állt, mint akit letaglóztak. Hirtelen fogalma sem volt, mit mondhatna. Érezte, ha meg is próbál beszélni, csupán valami hüppögésféle hagyná el ajkait. Így aztán inkább csöndben maradt, ezzel azonban biztatta Pistit lelkileg, hogy folytassa az ellenállást. A kisfiú lecövekelve állt a parkban, mozdíthatatlannak tűnt. A festő pedig tehetetlennek bizonyult a demonstrációval szemben.

   - Hát jó – adta meg magát (legalábbis időlegesen) Várady. – Legyen, ahogy akarod. Holnap reggel, esküszöm, visszaviszlek az árvaházba. Így jó lesz?

   Pistit mintha meglepte volna ez a hirtelen beleegyezés. Megszeppenve bólintott pár aprót, gyors egymásutánban, majd kisvártatva követte a némán tovakullogó férfit, akinek mozgásáról jól letűnt, mennyire le van sújtva, csalódott.