Miután Várady távozott a szobából, Szilvia úgy döntött, egy kicsit elterül az ágyon, még mielőtt a gyerekek után nézne. Ezt zavartalanul meg is tehette, mivel Klári eléggé elnéző volt vele szemben e téren. Egyszer bevallotta, azt sem bánná, ha egy egész napon át egyedül lenne kénytelen ügyelni az apróságokra. Szilvia titkon irigyelte is ezért. Őt ugyanis kirázta a hideg még a gondolattól is. Nem mintha nem szerette volna a gyerekeket, csupán arról volt szó, hogy az idegei nem bírták annyira a gyerekzsivajt, esetleges rosszalkodásokat, fegyelmezetlenséget. Hiába, nem mindenkinek van ez ínyére. Többnyire persze kedves volt és türelmes, de hát két embernek nyilvánvalóan könnyebb rendet tartani.

   Most ráadásul épp az imént kosarazták ki, ami még rátett egy lapáttal kedvetlenségére. Elhatározta, hogy legalább fél órán keresztül csak feküdni fog az ágyban, semmire sem gondol, semmit sem érez – csak elvan, mint a befőtt. Ám, mint tudjuk, az emberek tervezgetése nem mindig jön úgy össze, ahogy azt szeretnék. Számtalan ok közbejöhet, ami romba dönti szépen felépített programunkat, esetleg megszokott napirendünket. Most is ilyesmi történt. Szilvia már kis híján átadta magát az elszunnyadás félig öntudatlan állapotának, amikor szobájának ajtaján erőteljesen dörömbölni kezdtek.

   Morgolódva kászálódott fel, a pokolba kívánva bárkit, aki épp a küszöb előtt várakozik. Holott, ha valakire, hát Szilviára végképp nem lehetett azt mondani, hogy könnyen elveszíti a türelmét.

   Az ajtó előtt Mária toporzékolt izgatottan, ide-oda vetve pillantását a folyosón, mintha attól tartana, követi valami elvetemült gazember, aki képes az életére törni, ha utoléri.

   Szilvia kissé rendezte gondolatait. Elszámolt magában tízig, majd megismételte ugyanezt még kétszer, hogy biztosra menjen. A módszer hatott: a lány ettől jelentősen megnyugodott, sőt, még némi mosolyt is képes volt az arcára erőltetni.

   - Miben segíthetek? – kérdezte, csaknem vidáman az igazgatónőtől. Mária azonban cseppet sem volt jó hangulatában. Szeme izgatottan járt összevissza az épület falain, padlóján és mennyezetén, valamint ki tudja, még merre. Végre, nagy nehezen megállította tekintetét Szilvia alakján, aki egyre kíváncsibban, hovatovább egyre türelmetlenebbül várta kérdésére a választ.

   Mária nem habozott tovább. Kezével határozottan intett a szoba belseje felé, jelezve, nem szeretné, ha bárki meghallaná, amiről szó lesz.

   Szilvia szíves örömest invitálta beljebb, sőt, itallal is kínálta, amit azonban az igazgatónő, kissé udvariatlan hangsúllyal, visszautasított, majd azonnal rátért jövetelének lényegére.

   - Megint írt – jelentette ki. – Már nem tudom, mitévő legyek. Komolyan megfordult a fejemben, hogy a rendőrséghez forduljak. – Tekintete hirtelen kitisztult, és Szilvia arcára vetődött, akár egy szigorú vizsgálóbíróé. – Mit gondolsz? Elképzelhető, hogy Viola vagy Brigitta akar bosszút állni rajtam ilyen módon?

   Szilvia a pillanat hevében nem tudta, mit felelhetne. Igazából egyikőjüket sem ismerte közelebbről az említett nőszemélyeknek, gyakorlatilag csak annyit tudott róluk, amennyit Mária elmesélt. Igaz, az több volt, mint amit akármelyik túlbuzgó középiskolai történelemtanár elmondani képes egy egész tanév alatt. Az igazgatónő ez alapján várta most el a beosztottjától, hogy megítélje a helyzetet.

   - Hát, amennyit én tudok róluk – kezdte határozatlanul Szilvia. - , az alapján Brigittáról nem tudom elképzelni, hogy bármi köze lehet a levelekhez. Violáról ellenben…

   Mária arckifejezéséből ítélve arra lehetett következtetni, nagyjából ugyanerre a válaszra számított. Mégis, némi csalódottság is sugárzott szeméből; mintha Szilviától várta volna a megváltást. Végül, amikor már belátta, mennyire reménytelen ez a vak sötétben való tapogatózás, nagyot sóhajtva leült a sarokban lévő bőrfotelba, és csüggedten tenyerébe temette az arcát. A következő pillanatban azonban ismét felnézett, olyan tekintettel, mint a gyermek, aki a csodát várja éppen.

   - Mondd, mit tegyek? – szakadt ki belőle a végső, elkeseredett mondat. Bizonyára maga sem várt erre értelmes választ, csupán jólesett kimondani.

   Szilvia csak hallgatott, és az ablak felé nézett, melynek üvege előtt épp néhány kósza falevél száguldott el a szél ringató szárnyán.

   - Én már nem akarok több bonyodalmat – folytatta az igazgatónő. – Éppen elég volt, ami eddig történt. Más a helyemben már bizonyára elvesztette volna a hitét. Én is csak azért tartok még ki, mert hiszem, hogy tudok még segíteni ezeken a gyerekeken. – Büszke tekintettel az ajtón túlra mutatott. – Ők azok, akik az égvilágon semmiről nem tehetnek. Egyszerűen nem ülhetek ölbe tett kézzel, azt várva, hogy majd egyszer csak történik valami szörnyűség.

   Szilvia visszanyerte lélekjelenlétét. Tekintetében némi tűz gyulladt.

   - De így sem vezetheti az árvaházat! – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn, mint egy ítélethirdető bíró. – A gyerekek látják, hogy mennyire magad alatt vagy, és ez feszültté teszi őket is. Valamint mi is látjuk. És biztos vagyok benne, hogy sokan az alkalmazottak közül tartanak tőled kicsit emiatt.

   - Sokan? – kapott a szón Mária, aki hirtelen mohón érdeklődővé vált. – Most az új portásra gondol? Fél tőlem? Ezt ő mondta? Nos, ha beszélsz vele, nyugodtan megmondhatod neki, hogy minden a legnagyobb rendben.

   - Nem mondott ő semmit – válaszolt Szilvia. – Elég ránéznem. Szegény nem úgy viselkedik, mint amikor először láttam. Sokkal zárkózottabb, már-már szomorú.

   - És ez az én hibám?

   - Nem, nyilván nem! – reagált gyorsan a lány. – Én csak azt mondom, hogy, bármennyire is aggasztó a helyzet, azért egymással lehetnénk egy kicsit kedvesebbek. Hiszen attól nem lesz jobb, hogy dúlunk-fúlunk.

   Mária elgondolkozott, majd csendesen válaszolt: - Igazad lehet. A fenébe is! Tudod jól, hogy én nem akarok senkinek semmi rosszat! Az, hogy néha úgy jön ki, azt hiszem, teljesen természetes az én pozíciómban. De… - Felemelte fejét, és Szilviára mosolygott. – Egy kis kedvesség még senkinek sem ártott, úgyhogy ki fogok valamit találni, amivel eloszlatom kicsit a feszültséget.

   - Az nagyszerű lesz! – csillant fel Szilvia szeme. – Mondjuk, szervezhetnénk egy szerény kis ünnepséget az alkalmazottaknak és a gyerekeknek egyaránt. Viszontláthatnánk a kis Pistit is. Nagyon kíváncsi vagyok, változott-e azóta, hogy innen elment.

   Mária elérzékenyülve mosolygott.

   - Attól tartok, ugyanazt a képet fogod látni, mint legutóbb. Hiszen még alig telt el egy hét. Félek, hogy nehézséget fog okozni neki a beilleszkedés.

   - Igaz – hagyta rá elmélázva a nevelőnő, majd némi szünet után hozzátette: - Azt hiszem, olyan őszinte barátot, mint Edit, nem minden bokorban talál az ember.