Várady kicsit félve hagyta otthon a két gyereket, amikor legközelebb munkába indult. Arra is gondolt, hogy esetleg magával vihetné őket, mégis társaságban legyenek, de erről az ötletéről hamar le is tett. Úgy vélte, Pisti még csak talán jól érezné magát a többiekkel, de Esztert egyáltalán nem hitte odavalónak. És különben is: nyilván előbb az igazgatónővel kellene a dolgot illetően egyeztetnie. Ő meg, amilyen passzban mostanában Várady látta, nem biztos, hogy repesve fogadná az ötletet.

   Ezen a délelőttön is, amikor Mária, a szokásos robajjal becsörtetett az árvaház épületébe, Várady már előre sajnálta azt, aki majd esetleg veszi a bátorságot, és felhívja telefonon az igazgatónőt.

   De neki ezzel szerencsére nem kellett túl sokat foglalkoznia. Ha nagy ritkán érintkezésbe is került az asszonnyal, kommunikációjuk maximum egy-két rövidebb mondatra korlátozódott. De legtöbbször még ennyit sem beszéltek egymással egész nap.

   Várady ezen a napon elhatározta, amennyire csak tudja, elkerüli Mária társaságát.

    Hét óra tájban, amikor a gyereksereg az étkezőben tartózkodott, kiment az udvarra, hogy a rengeteg lehullott falevelet egyetlen kupacba összesöpörje. Már látta lelki szemeivel, ahogy az a sok kis lurkó kacarászva hanyatt dobja magát a halomba, hogy aztán másnap a kedves kis portás bácsi kezdhesse az egészet elölről. De Várady mindezért egyáltalán nem neheztelt rájuk. Ő is volt gyermek, méghozzá nem is olyan régen. Sőt, valamilyen szinten még mindig annak érezte magát, ezért meg tudta érteni a fiatalság örömét. Még akkor is, ha ezzel neki plusz munkát okoztak.

   Miközben a faleveleket söpörgette, nyílt az udvarra néző ajtó, és a kedves, mindig örömteli Szilvia lépett ki rajta. Vékony kardigánt és farmernadrágot viselt. Valahányszor megkérdezték tőle, nem fázik-e, majdnem csak kinevette az illetőt, mondván, ilyen jó időben nem lehet fázni. Várady úgy látta, már messziről mosolyog – persze, a férfi rosszalló pillantásán, amellyel kevéske ruhájára nézett.

   - Jó reggelt, Sándorom! – köszönt az igencsak csinos, és igencsak fiatal nevelőnő. Ahogy szőkésbarna hajába az erőszakoskodó szél beletúrt, bizonyára a legmegfásultabb férfiszívet is felolvasztotta volna. Váradynak pedig tudvalevőleg nem volt kőből ez a szerve.

   - Jó reggelt! – viszonozta a köszönést, és azonnal félbe is szakította munkálkodását.

   - Na, meséljen! Hogy van a kis Pisti? Szeret magánál lakni?

   Várady, akit felettébb kezdett zavarni a magázódás, szerette volna, ha a beszélgetés valami egészen más mederbe terelődik. Egyrészt, mivel tetszett neki Szilvia, így kíváncsi lett volna például a lány személyére. Másrészt, Pistiről jelenleg még maga sem tudta, mit gondoljon. Az egyik pillanatban úgy érezte, van esélye jobb kedvre deríteni, megismerni a fiút; máskor teljesen reménytelennek látta a helyzetet.

   Némi habozás után végül így válaszolt:

   - Hát, még nem igazán szokta meg az új környezetet, de azt hiszem, nem reménytelen a dolog.

   - Ennek örülök – mondta Szilvia, abszolút őszintének tetsző hangon. – Nekem személy szerint az egyik kedvencem volt. Mindig olyan kis csendes, visszafogott, nem arra törekedett sosem, hogy rosszalkodjon. Na meg itt volt a kis Edit… Ó, ha látta volna… Nem lehetett egyszerűen elválasztani őket egymástól. Megmondom magának, sohasem láttam még olyan őszinte, tiszta barátságot, mint az övék volt.

   Várady elmosolyodott. Halvány, erőltetett mosoly volt ez, de arra elég, hogy Szilviát további beszédre sarkallja.

   - A többi fiú és lány persze irigykedett is rájuk rendesen. Folyton piszkálták őket, gúnyolódtak, sugdolóztak a hátuk mögött. De őket ez cseppet sem érdekelte. Mintha láthatatlan fal húzódott volna köztük és a külvilág között.

   Szilvia nyilván látta Váradyn, mennyire nincs ínyére a téma, mert ezen a ponton, bár láthatóan lett volna még hozzáfűznivalója, abbahagyta a mondandóját.

   Ekkor rákezdett a hűvös őszi szél, és Szilvia szemmel láthatóan kissé összerezzent. Várady méltatlankodva csóválta a fejét, majd levette saját, kötött pulóverét, és gyengéd mozdulattal a nevelőnő vállára terítette. Szilvia mosolygott. Mosolya őszinte volt és angyali – Várady legalábbis így látta. És ettől a felismeréstől még inkább megtetszett neki a lány. Legszívesebben hangosan a világ felé kiáltotta volna, mennyire repülni kész a szíve, mekkora boldogságot érez.

   Azonban, ahogy jött az érzés, olyan gyorsan helyébe férkőzött valami más: a kétség, mely, ahol megjelenik, ott minden bizonnyal megváltoznak a dolgok, bárhogy igyekszik is az ember ezt elkerülni. Várady szívében érezte a változást; nem is akármilyet. Visszagondolt a nemrégiben lezajlott jelenetre a kutyát sétáltató nővel, aki képeket vásárolt tőle, és egyszerűen nem értette a dolgot. Azelőtt, ha az ellenkező nem képviselője be akarta hálózni, többnyire sikerrel járt. Ott viszont, amikor szemtől szemben álltak, és nyilvánvaló volt a szándék a vendég részéről, a festőnek az volt a legutolsó gondolata, hogy kihasználja a feltárulkozó lehetőséget.

-          Mi történt? – aggodalmaskodott Szilvia, látva Várady hirtelen elmerengését. – Visszaadjam a pulóverét? Fázik? Szívesen visszaadom. Tudja, én nem vagyok valami fázós nőszemély.

-          Azt tudom – tért magához kábulatából Várady. – De köszönöm, nem kell. Nem fázom én, csak eszembe jutott valami, ami már napok óta nem hagy nyugodni. Semmi különös, csak… Idegesít, ennyi az egész.

   Szilvia elgondolkozva bólintott, majd újra mosolyra húzta a száját, hogy a férfi ismét a régi, megszokott, vidám Szilviával folytasson beszélgetést.

-          Mi lenne, ha feljönne a szobámba, mihelyt itt végzett? – tette fel a kérdést a lány. Amint kimondta, menten el is pirult. Bizonyára nem így akarta Váradyt meginvitálni, csak ilyen formában jött ki a száján.

   Várady halványan elmosolyodott, aztán olyat mondott, ami végképp elbizonytalanította saját lelkivilágára nézve.

-          Szíves örömest. Már erre várok mióta…

****************

   Útközben majdnem összeütköztek Máriával, aki sebesen robogott le a lépcsőn, mint akit üldöznek. A főbejáraton át aztán úgy viharzott ki, az ajtó kis híján kiesett a helyéről.

   Várady értetlenül nézett Szilvia szemébe.

-          Hát ezt meg mi lelte? Napok óta rá sem lehet ismerni. Csak jön-megy, szaladgál, mindenkit lehord, akivel találkozik. – Szünetet tartott, majd kicsit helyesbített: - Jó, azt azért mégsem, de látszik rajta, hogy valami mégsem stimmel.

   Szilvia menten elkomolyodott. Az iménti vidámsága meghatározhatatlan helyre szállt el. Arcán komolyság, és valami ijesztő árnyalat vert tanyát, amitől Váradyt kirázta a hideg. Olyankor lát ilyet az ember, amikor nagyon rossz dolog eljövetele következik, például valaki haldoklik.

   A lány intett neki, hogy kövesse. Várady, bár nehezére esett, engedelmeskedett. Érezte, hogy amibe ezután csöppen, semmi jót nem ígér.

   Odabent, a patyolat tiszta szobában, némileg visszatért belé a remény, hogy jól sülhetnek el a dolgok. A kandallóban pattogott a tűz, ontotta jóleső melegét. Valahonnan virágillat áramlott a belépők felé, holott egyetlen növény sem volt található a helyiségben. Várady ezt a titkot is hamar megfejtette: az ágy melletti éjjeliszekrényen gyertya pislákolt, fölötte a jól ismert illatosító folyadék, mely párolgásával kellemes hangulatot teremt ott, ahová elér.

   Szilvia az ablak alatti kis asztalhoz lépett, összerakta az ott szanaszét terülő papirosokat, melyek egyedüliként rontották a szoba összképét, majd berakta őket az íróasztala fiókjába. Ezután a vitrines szekrényből poharakat vett elő, és egy üveg ásványvizet, amivel teletöltötte azokat.

-          Ugye, jól tudom, hogy nem iszik alkoholt? – akadt meg egy pillanatra a lány keze, de Várady arckifejezéséből hamar leszűrte, a férfi nem sértődik meg, ha nem whiskyvel kínálja.

-          Már akartam kérni – jutott hirtelen Várady eszébe. Mindenképpen el akarta némileg terelni az imént felvetődött témáról a szót, hogy egy kicsit jobb hangulatot varázsoljon. Átmenetileg sikerült is. Így folytatta: - Ha nem bánja, arra szeretném kérni, hogy… Nem tegeződhetnénk?

   Szilvia, aki már fel volt készülve a lehető legrosszabbra, megkönnyebbülten fellélegzett.

-          Hát persze! – egyezett bele szinte azonnal, majd átadta Váradynak az egyik poharat.

-          Örülök - mondta Várady. – Már nagyon zavart, hogy egy ilyen szép nő úgy beszél velem, mintha fél évszázaddal öregebb lennék nála.

   Szilvia elmosolyodott.

-          Hát, ami azt illeti, kicsit nekem is kényelmetlen volt mindig magázódni. Egy ilyen fiatalemberrel…

   Furcsa csend telepedett a szobára. Furcsa, sokatmondó csend, mely hátborzongató némaságával az érintettek szívébe markolt. Mereven nézték egymást, mint két szerelmes, akik arra vártak már nagyon régóta, hogy végre kettesben lehessenek.

   Amit azonban a helyzet ígért, nem történt meg. Szilvia testtartása hirtelen megváltozott, elfordult Váradytól, és az ablak felé emelte tekintetét. Állát kezével megtámasztotta, akárha töprengene valami felettébb fontos dolgon.

   - Nem is tudom, mennyit mondjak erről – szólalt meg végül fátyolos, megtört hangon. – Mária azt mondta, soha senkinek ne beszéljek róla, de… - Sarkon pördült, és egy szempillantás alatt Várady orra előtt termett. – De azt hiszem, muszáj megosztanom magá… veled.

   Azzal elcsuklott a hangja, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Úgy folytatta, hogy közben egyszer sem nézett a festő szemébe, mintha a padlón lelné a legérdekesebb jelenséget, amit eddig életében látott.

   - Azt hiszem, Mária túl sokat vállal magára. Mindent egyedül akar megoldani, senkit nem von be az ügyekbe. Márpedig, néha bizony elkelne némi segítség. Mint ahogy ennél az esetnél is – Elgondolkozott, összeszedte a gondolatait, majd tovább beszélt: - Állítólag már régebben is megtörtént, hogy gonosz, fenyegetőző hangvételű levelek érkeztek az árvaház címére. Volt, hogy Mária halálával fenyegetőztek, máskor az árvaház lerombolásával. Eddig szerencsére semmi nem történt, de az utóbbi időben egy bizonyos illető egyre sűrűbben küldözget ilyen névtelen leveleket, amikben fogadkozik, hogy most bizony nem viccel. És tartok tőle, ezúttal valóban komolyan gondolja.

   Várady pár pillanatig emésztette a hallottakat, majd kissé távolabb lépett Szilviától, és töprengve csóválta a fejét.

   - De hiszen ez szörnyű! – mondta ki végül. – De hát miért nem hívta a rendőrséget?

   - Ugyan mit tehetnének azok? – legyintett a lány. – Amíg nem történik valami tragédia, a rendőrség gyakorlatilag tehetetlen.

   - Ez igaz, de… - Várady nem tudott mit felelni. Belátta, sokat valóban nem tehetnek. Az ügy azonban roppantmód félelmetesnek volt mondható, és ezért úgy érezte, nem szabad félvállról venni.

   - Annyit tehetünk, hogy jobban odafigyelünk – szólalt meg kisvártatva Szilvia, határozott hanghordozással. – Remélem, nem történik semmi, ahogy eddig sem. De ha mégis valami szokatlan dolgot észlel bármelyikünk, azonnal lépni kell. Mondom: az illető szerintem ezúttal nem csak üres szavakat szór. De légy szíves, Máriának erről egy szót se! – lépett közelebb Váradyhoz, hogy már-már összeértek. A férfi egy pillanatra mintha engedett volna a női test közelségéből adódó csábításnak, ám, még mielőtt történhetett volna valami, eltolta Szilvia kezét magától, mely már gyengéd érintésre nyúlt volna.

   - Sajnálom, de ez nekem most nem megy – jelentette ki, majd, minden további nélkül kisétált az ajtón.

   Szilvia sokáig nézett utána, értetlenül ráncolva a homlokát. Ritkán fordult elő vele, hogy egy férfi ilyen határozottan visszautasítsa a közeledését.