- Mondjad csak,Sanyikám, nem elég neked egy gyerek? Most, hogy úgy egyenesbe kezd jönni az életed, nem kéne magad túlvállalni. Legalábbis szerintem.

   Lánczos mondta ezt Váradynak, amikor az közölte vele a konkrét tényeket. De nem tudta jobb belátásra bírni barátját – a festő hajthatatlan volt.

   - Nem érted te ezt – válaszolta kicsit megkésve Várady, és töltött még egy-egy pohárral az olcsó whiskyjéből. – Nekem szükségem van arra a kisfiúra. Első látásra tudtam, hogy ő más, mint a többiek.

   - Na, ezek a te művészlélek-magyarázataid – gúnyolódott Lánczos, majd megadóan legyintett. – Vedd úgy, hogy nem is szóltam. Csupán egy aggódó barát vagyok, semmi több. A döntés joga a tiéd.

   - Még szép – vágott vissza tréfás hangsúllyal Várady, majd felhörpintette a maga italát.

   - Azért szépen megváltoztál ám – váltott komolyra Lánczos. – Emlékszem, régebben máson sem járt az eszed, csak a lányokon meg a szórakozáson. Most meg tessék: igazi hőstettre készülsz. Komolyan mondom, mintha kicseréltek volna.

   Várady felállt, a Mona Lisához sétált, és hosszan, elmerengve nézte azt. Most mintha némi büszkeséget fedezett volna fel a nő tekintetében. Szívében azonban egészen mást érzett. Nem tudta, pontosan mit, de lelke bánattal, és egyfajta önmarcangolással telt meg. Esze hirtelen teljesen más irányba kezdett kanyarodni. Emlékeiben képek jelentek meg – képek egy valaha mindennél jobban szeretett, szőke asszonyról, akinek arcán minden egyes pillantásváltáskor szomorúság, mintegy világfájdalom tükröződött. Ez maradt az egyetlenegy emléke, melynek Mona Lisa nem lehetett a tanúja.

   Váratlanul Lánczos erős keze telepedett a vállára, amitől összerezzent, de úgy, hogy még ugrott is pár centimétert. Barátja mentegetőzőn emelte égnek két karját, jelezve, ő aztán végképpen nem akart semmi rosszat.

   Várady erőltetetten elmosolyodott, végül a képpel szemközti fotelba huppant, és arcát tenyerébe temette.

   - Nem tudom, mi van velem – mondta némi szünet után. – Itt van velem Eszter, nemsokára az a kisfiú is itt lesz… Végre boldog lehetnék… De mégsem… Valami hiányzik.

   Lánczos megértően bólintott. Tapintatból ezúttal nem kezdett bele szokásos okoskodásainak egyikébe. Tudta, úgyis hasztalan lenne, mint ahogy általában az volt. Igazából – és ezzel Várady is tisztában volt – nem is barátságból, sokkal inkább saját meggyőződésének igazolásaként szokott ilyenkor hangosan elmélkedni.

   - Hülye vagyok, igaz? – fordult váratlan sebességgel Lánczos felé Várady. – Itt ülök és sopánkodok, ahelyett, hogy tennék valamit.

   Lánczos elérkezettnek látta az időt a felszólalásra.

   - Elmondom, mit gondolok – Előrehajolt, két kezével térdére támaszkodott, úgy folytatta: - Lehet, hogy nincs igazam, de azt hiszem, a te korodban ezt már nemigen tanácsos erőltetni. Ha mégis betoppan az életedbe álmaid nője, hát jó. De gondolj bele: most készülsz felelősséget vállalni egy másik életért… Kettőért is egyszerre, ráadásul. Ha most kapkodni kezdesz, hirtelen döntéseket hozol, könnyen lehet, hogy olyan nőt sodor melléd a sors, aki nem képes szülőként viselkedni. Márpedig, ha komolyan gondolod, amit tervezel, erre is gondolnod kell.

   Várady végig érdeklődve, rezzenéstelen arccal hallgatta barátját. Mikor az befejezte, a festő előbb lassan, majd egyre gyorsuló tempóban összeütögette a két tenyerét, mint egy jó előadás után szokás.

   - Hát te aztán, komolyan mondom, elmehetnél pszichológusnak. Mit ne mondjak, beletaláltál a közepébe, anélkül, hogy egy szót is szóltam volna a problémámról. Remek! – lelkendezett, de aztán mégis elkomorult az arca, és így folytatta: - Szóval, mit mondasz? Várjak, hátha belerepül a számba a sült galamb?

   - Én nem ezt mondom. Csak tapasztalatból tudom, hogy az elkeseredettség sokszor rossz döntésekhez vezet.

   Váradynak be kellett látnia, barátja ezúttal jól beszél. Miután ezt felfedezte, egész másként látta maga körül a világot. Lelki szemei előtt repkedő sötét felhők egy csapásra szertefoszlottak.

   Hiszen még semmihez, de semmihez nincs késő!

   - Most pedig, engedelmeddel… - állt fel Lánczos, és kezébe vette vékony őszi kabátját. – Ha bármire szükséged van, csak ordíts! Meg fogom hallani.

   A két jó barát összemosolygott, szívükben újra melegség, szeretet honolt.

   Egy hét múlva pedig, nagyjából ugyanebben az időpontban, az árva Pisti átlépte a Cs. utca huszonhatos számú lépcsőházának ötödik emeleti lakásának küszöbét.

************

   A fiú gyermek szégyenlősen, lehajtott fejjel bandukolt az őszülő hajú bácsi után. Legszívesebben világgá futott volna. De hát hová is menekülhetett, mikor egyes-egyedül volt ebben a nagy fergetegben? Ráadásul voltaképpen erőt sem érzett magában, hogy ezt a felettébb merész cselekedetet végrehajtsa.

   És akadt még egy dolog. Az idegen szobába érve érezte, amint vizslató tekintetek merednek rá. Erre azonnal felkapta a fejét, és szemközt találta magát egy vele körülbelül egykorú, egészen rövid, vörös hajú gyermekkel. Az, amikor pillantásuk összeakadt, menten elfintorodott, majd gyorsan, mintegy sértődött mozdulattal sarkon fordult.

   Pisti megszeppenve állt a szobaajtóban. Hallotta, ahogy az idegen bácsi jobb belátásra próbálja bírni azt a másik gyereket, mindhiába.

   Halkabb-hangosabb beszédfoszlányok szűrődtek át hozzá a szomszéd szobából, és ebben a pillanatban mindennél jobban távozni akart. Nem érezte magát egyáltalán ide valónak, sőt, valósággal taszította a légkör. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretett volna bonyodalomforrássá válni.

   Miután Várady visszatért Pistihez, leültette a fiút a Mona Lisával szemközti fotelba. Ő maga a franciaágy szélén foglalt helyet. Egy darabig csak hallgattak, némán nézték egymást, végül a festő megpróbálta oldani a felgyülemlett feszültséget. Először csak az árvaházbéli kapcsolatairól, szokásairól faggatta, igyekezve bátorítón, barátságosan beszélni, majd szép lassan személyesebb témákra tért át, mint hobbi, zenei ízlés, és a többi.

   Pisti jószerével csak tőmondatokat volt képes összerakni, de Várady úgy vélte, kezdetnek ez nem is rossz.

   Aztán, ahogy az alapvető formaságokon átestek, a házigazda nekiállt, hogy valami ehetőt összeüssön ebédre. Mivel ez igen nagy fejtörést okozott neki, kénytelen volt segítségül hívni a bőbeszédű Lánczost. Ez az ötlet annál is inkább lelkesítette, mivel így megnyílt a lehetőség egy vidám, önfeledt nap előtt. Lánczos pedig szíves-örömest élt a felkínált lehetőséggel.

   A hangulat eleinte igen fátyolos volt, de aztán, köszönhetően főleg az új vendégnek, enyhült valamelyest a feszültség.

   Lánczos, mivel igen nagyra tartotta a gyermekek lelkét, igyekezett minél több figyelmet szentelni Pistinek. Ha Eszter a szobában tartózkodik, bizonyára vele is így tesz, ám a kislány, mióta sértődötten elvonult, ki sem tette lábát a kisebbik helyiségből.

   Pisti meg csak ült egy helyben, néma csendben, akár a jó kisdiák. Csak akkor reagált, ha már nagyon noszogatták. Ez esetben is csupán mosolygott, vagy apró fejmozdulatokkal jelezte véleményét.

   De Lánczos, dacára az érdeklődés ily mértékű hiányának, szinte hivatásának tekintette, hogy magas szinten tartsa a hangulatot. Az életből merített tréfás esetit hozta most elő, többek között azt, amikor a buszon úgy sikerült letüsszentenie valakit, hogy az észre sem vette. Ő persze látta, hiszen elég feltűnő volt az illető hajában az oda nem illő, nedves, gusztustalan anyag, ennek ellenére nem szólt semmit, csak nézte, ahogy áldozata mit sem sejtve végigsétál a városon.

   Várady próbálta leinteni barátját, de heves gesztusait akárha a süket falhoz intézte volna. Az ízléstelen, otromba viccek csak úgy záporoztak Lánczos Antal szájából, mint fűnyíráskor a levágott végek.

   Pisti érzéketlenül hallgatta a történeteit. Úgy érezte magát, mint az az ember, aki számára teljesen idegen terepre lépett. A legkisebb jelét nem látta annak, hogy ide tartozna, ezekhez a bácsikhoz, akik, mióta csak betette a lábát, összevissza bohóckodtak; úgy viselkedtek, hogy néha már kezdett értük komolyan aggódni.

   Sokkal inkább érdekelte a fiút, mi zajlódhat most a másik szobában. A szituációt persze egyből megértette. Eszter az ő érkezése miatt rohant be oda, és zárta magára az ajtót. Az azóta történtek alapján erre meg is volt minden oka. A borostás, őszülő hajú bácsi, mióta bezárkózott, még csak felé sem nézett.

   Pistiben az ellenszenv Várady iránt nőttön-nőtt. Lánczost meg ebben a pillanatban kifejezetten gyűlölte. Szíve-lelke igazságért kiáltott, ugyanakkor teste nem engedelmeskedett. Szeretett volna kiáltani, felugrani; összetörni mindent, ami az útjába kerül. Ám akarata túl gyenge volt a cselekedet kivitelezéséhez. Így hát, bárminemű tombolás helyett az történt, ami a hasonló, Pisti-kaliberű gyerekek esetében leginkább szokott: az elfojtás, az indulatok mélyen való elrejtése, felhalmozódása indult útnak, hogy aztán, akár csak legtöbb alkalommal, valami megindító drámai eseményben bontakozzon ki – ami később, néhány hónap múlva meg is valósult. De most még ennek halvány jelét sem vehette észre a külső szemlélő.

   Várady és Lánczos sem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, holott mindketten érezték: a feszültség igenis vibrál a lakásban. Elmerültek a maguk kis férfi módra történő játékában, mely ugyan arra irányult volna eredetileg, hogy Pisti kedélyállapotát javítsák, ám viselkedésükkel sokkal inkább ennek ellenkezőjét érték el.

   - Na de most már mesélj te is valamit! – ült le a hirtelen beállt szünetben a Pistitől nem messze lévő franciaágyra Lánczos. Szeme izgágán járt körbe a helyiségben, csak olykor-olykor megpihenve a kisfiú megszeppent ábrázatán. Pistinek határozottan az volt az érzése, voltaképpen már azóta, mióta Lánczos itt felbukkant - , hogy kerüli a vele való bárminemű személyesebb kapcsolatfelvételt. Most is, ahogy ott ült az ágy szélén, tenyerét térdére támasztva, ide-odatekingetve, akár valami őrült, leginkább egy megfenyegetett emberhez hasonlított, aki csak és kizárólag azért teszi, amit tesz, mert a külső kényszer erre sarkallja.

   Miután a felszólítás elhangzott, viszonylag hosszú, kínos csend telepedett a szobára. Pisti mélyen maga elé nézett, valahol a padlón szigorúan kiszemelve egy szimpatikus pontot a komor vizsgálódás tárgyaként.

   - No jól van – tette végül a gyermek vállára kezét Lánczos biztatásként. – Ha nincs kedved társalogni, teljesen megértelek. Annyi idősen, mint te vagy, nekem sem volt mindig.

   - Na persze! – hangzott a konyhából Várady gúnyos szava. – Ne traktált szegény gyereket hazugságokkal! Te még meg sem születtél, és már járt a szád megállás nélkül. Szerencsétlen szüleid nem azon aggódtak, hogy nem fogsz megtanulni beszélni, sokkal inkább attól féltek, hogy nem leszel majd képes hallgatni, még akkor sem, amikor az pedig ajánlott lenne.

   - Ha-ha-ha – imitált nevetést Lánczos. – Ez csak egyvalamit mutat meg: rajtam már akkor is látszott, mennyire jól működik az elmém.

   - Na, ezt most fejezd be, mert odamegyek! – szólt vissza gúnyosan Várady, majd nyilván belemerült a főzés rejtelmeibe, mert egyelőre több szó nem hagyta el az ajkát.

   Pisti mindezt némán, mozdulatlanul, lehajtott fejjel hallgatta. Ha a többiek tudták volna, min jár az esze, földöntúli, tiszteletteljes csendben részesítik. De nekik halvány fogalmuk sem volt Editről, kettejük barátságáról. Merthogy a fiú gondolatai észrevétlen gyorsasággal terelődtek át a vörös hajú leányról az egyetlen olyan személyre, aki iránt mély érzelmeket táplált anyja halála óta. Ha kérdezik, maga sem tudta volna megmondani, miképpen kalandozott el a múlt hullámzó vízfelszínére, de annyi bizonyos, hogy ott volt – és amit ott felfedezett (az emlékképek tárházát, a régesrég, nagy titokban elejtett mondatfoszlányokat), nosztalgikus szomorúsággal töltötte el. Egy-egy pillanat erejéig úgy érezte, legszívesebben belekiáltaná a felnőttek arcába mindazt, ami a szívét nyomja; de erről a szándékáról csakhamar letett. Helyette olyat cselekedett, amivel sikerült önmagát is alaposan meglepnie.

   Lánczos, mivel látta, hogy a kezdeményezni próbált beszélgetés csak nem akar elindulni, fogta magát, és egyszerűen, se szó, se beszéd, kiment a konyhába.

   Pisti néhány percig mozdulatlanul ült az ágy szélén, majd hirtelen felkapta a fejét, és alaposan körülpásztázta a szobát. Kisvártatva felállt, és lassú, óvatos léptekkel elindult a szoba bejárata felé, melynek ajtaja mögé a vörös hajú kislány rejtőzött. Kezét tétován a kilincsre ejtette, végül, kopogás vagy előzetes figyelmeztetés nélkül lenyomta azt. És a zár könnyedén engedett… Pisti a következő pillanatban bent találta magát a kis szobában, ahol egy asztal, egy egyszemélyes ágy, és néhány, festmény alkotta a berendezést.

   Az ágy meg volt vetve, a takaró elejétől a végéig letakarta minden négyzetcentiméterét. A paplan kidudorodó alakjából lehetett arra következtetni, hogy van alatta valaki.

   Pisti ösztönösen behúzta maga mögött az ajtót, és várt. Ismerős volt neki ez a helyzet – csakhogy legutóbb éppen ő volt az, akinek az ágyához odasettenkedett valaki. Tudta hát, mit vár el az ilyen esetekben az illendőség. Azonban, még mielőtt bármit tehetett volna, a takaró felemelkedett, és a következő pillanatban előbukkant alóla az apró termet. A két zöld szem élesen meredt a hívatlan betolakodóra.

   Egy darabig így nézték egymást. Egyikük sem tudta mire vélni a dolgot. Aztán a lány végképp levetette magáról a paplant, és felült. Egyre nagyobb érdeklődéssel vizsgálta Pistit, mígnem arca egyszer csak eltorzult, mintegy életunt, szarkasztikus jelleget öltött. Csaknem hahotázni kezdett, ám – talán Pisti esetlensége miatt is – visszafogta magát.

   - Menj vissza! – szólalt meg kisvártatva, majd megismételte. Mivel látta, hogy a fiú nem igazán érti, mire céloz, szilárd meggyőződéssel a hangjában kifejtette: - Menj vissza oda, ahonnan jöttél! Jobb lesz ott neked. Ennél a helynél minden jobb. Én egy percig sem maradnék a helyedben.

   Miközben beszélt, folyamatosan figyelemmel kísérte Pisti arcának reakcióit. De erőfeszítése hiábavaló volt: ott csak közömbösséget, ürességet, megtörtséget látott.