„Mindegy, hová, csak el innen!” – gondolta Eszter, immár sokadszor. Sanyi bácsi (ő csak így hívta Váradyt) épp dolgozni ment. Legalábbis neki azt mondta. Igaz, azok után, amit megtudott, egyáltalán nem lepődne már meg semmin. De végtére is: mi köze neki mindehhez? Sanyi bácsi azt csinál, amit akar. Felnőtt ember. Ő meg csak egy ostoba kölyök, aki örülhet, hogy egyáltalán van hol álomra hajtani a fejét. Mégis mire számított? Hogy körülugrálja majd, éjjel-nappal vele lesz, és csak és kizárólag az ő kedvében akar járni? Ezt nyilván nem várhatja el. Mégis, bántotta a dolog, de valami olyan gyermeteg módon, hogy rettentően szégyellte magát miatta.

   Három nap telt el Lánczos felkavaró látogatása óta, de Eszter még mindig nem tudta kiheverni annak hatását. A férfi személyisége már eleve ellenére volt, nem beszélve arról a sok összevisszaságról, amit elmondott, és amelyek közt akadt egy olyan tény is, melyről addig ő nem tudott.

   Épp a fürdőszobai csap előtt állt, a vizet folyatta, miközben önmagát méregette a szemközti tükörben. Sovány, beesett arca, vörös, egészen rövidre nyírt haja azokra a régi, munkatáborba kényszerített alakokra emlékeztették, akiknek fotóit még annak idején apja egyik könyvében látta. Szó ami szó: jelenleg úgy is érezte magát, mint azok érezhették. Ha nem is teljes mértékben, de meg volt róla győződve, a kettő állapot nagyon is hasonló. Börtönben érezte magát, testileg és lelkileg egyaránt. És ekkor, ebben a pillanatban szentül elhatározta, elhagyja Sanyi bácsi lakását, és többé soha vissza nem tér, de még a közelébe sem megy.

   Igen ám, de ezt megcselekedni teljesen más volt, mint kigondolni. Az elhatározás csupán addig maradt sziklaszilárd, míg a tettek mezejére nem kellett lépni. Eszter ugyan megközelítette az ajtót, kezét a kilincsre is tette többször, azonban abban a minutumban sajgó fájdalom lett úrrá szívén. Hiszen Sanyi bácsi annyit segített már, megérdemli legalább azt az alapvető gesztust, hogy elköszönjön tőle. Igaz, akkor minden bizonnyal megpróbálná lebeszélni, de akkor is…

   Ezzel az ürüggyel végül maradásra bírta szállni vágyó lelkét. Azt mindenesetre megfogadta, hogy csak kis ideig marad.

*************

   Az ezt követő néhány napban a Sanyi bácsi iránt érzett szeretete átcsapott valami másba: kezdett tartani a férfitól. Azt nem tudta volna megmondani, miért, de egyre-másra azon vette észre magát, hogy gyomra görcsbe rándul, minél inkább közeledik a viszontlátás pillanata. Szégyellte, hogy így érzett, és mindennél jobban szeretett volna ezen változtatni, azonban erre a legjobb szándékkal sem volt képes. Irtózott az egyetlen embertől, akire jelenleg támaszkodhatott.

*************

   Szombat lévén Eszter kénytelen volt együtt tölteni a napot Sanyi bácsival. Az már reggel látszott, hogy a festő a hajlandóság jelét sem mutatja bárminemű kiruccanásra. Ennek némileg örült is, ugyanakkor tartott a hétvége esetleges kimenetelétől.

   De nem is igazán attól félt, hogy a férfival egy levegőt kellett szívnia. Sokkal jobban aggasztotta a titkos helyeken (mint a mosogató alatt, a szekrény egy rejtett zugában, vagy éppen az ágyneműtartóban) eldugott szeszes italuk létének puszta ténye.

   Az évek során, míg az utcán élt, épp elégszer találkozott a részegség különböző fázisaival. Ügyes kislány lévén, az ittas alakokat messzire elkerülte, és, nagy szerencséjére, azok is őt. Ha találkozott is eggyel, azonnal irányt változtatott, és megpróbált olyan helyre jutni, ahol a lehető legtöbb ember tartózkodik.

   Igen ám, de most itt volt, kiszolgáltatottan, védtelenül, egy idegen lakásban, idegen emberrel összezárva, aki korát és termetét tekintve egyaránt überelte őt. Szóval, ha netán összetűzésre kerülne a sor, afelől egy szemernyi kétsége sem támadt, hogy ki kerül ki győztesen. És ettől még inkább remegni kezdett a gyomra.

   Ezen morfondírozva, reszketve, mintegy szuggerálva nézte a vitrines szekrényt, melynek egy szándékosan elkülönített rekeszében ott lapult az a bizonyos üveg, amit ő véletlenül, takarítás közben talált meg a minap.

   Annyira belemerült a látványba, azt sem vette észre, hogy Sanyi bácsi  már egy ideje ott áll az ajtóban, fél vállát a félfának támasztva, és meghitt csendben figyeli az ő alakját, akárha legkedvesebb gyermekéről lenne szó.

   Mikor észrevette a férfit, rémülten felpattant az ágy széléről, majd a szoba közepén megállt, fejét lehajtotta, mintha szégyellené, amit épp az imént tett.

   Várady nem mozdult. Kőszoborrá dermedve meredt továbbra is Eszterre. Nem tett semmit, nem mondott semmit. Esztert már-már az őrületbe kergette ezzel az érthetetlennek tűnő némasággal. Soha nem kívánta különösebben, hogy valaki szóljon hozzá, de most jólesett volna legalább egy kis bátorítás-féle. Vagy, ha más nem, legalább hordta volna le! Abban a percben bármit megadott volna, hogy Sanyi bácsi jó alaposan leszidja.

   De a festő nem csinált semmit, csak némán meredt a lányra, végül sarkon fordult, és eltűnt a másik szobában.

   Eszter még legalább húsz percig állt a szoba közepén. Akkor fogta magát, és visszaült az ágy szélére, hogy tovább tanulmányozhassa a vitrines szekrényt. Azt kívánta, bárcsak Sanyi bácsi fogná az üveget, és annak egész tartalmát meginná. Még azt is jobban elviselte volna, mint ezt a megmagyarázhatatlan, és számára kicsit ijesztő viselkedést.

*****

   Vasárnap aztán elé állt Sanyi bácsi, és így szólt:

   - Ha van kedved, elmehetnénk a hegyekbe kirándulni. Voltál már valaha az úttörő vasúton?

   Eszter még csak nem is hallott róla, hogy létezik ilyen. Vasutat is csak akkor látott, amikor apja leszerelése után kimentek elé a pályaudvarra mindannyian. De annak már jó sok éve…

   Az illendőség kedvéért rábólintott Sanyi bácsi ötletére, holott egyáltalán nem érzett kedvet kiruccanni. Elég volt a minap, amikor Sanyi bácsi lecsalta a közeli parkba, hogy ott üljenek, és némán nézzék a tájat, meg azt a néhány járókelőt, aki megfordult arra.

   Az utazás aztán végül is sokkal élvezetesebbnek bizonyult, mint azt várta. Először villamossal mentek, majd a fogaskerekűvel, végül, pár száz méter sétát követően, a céljármű indulási állomásához érkeztek.

   Eszter áhítattal nézte a csinos egyenruhába öltözött, vele csaknem egykorú gyerekeket, akik a jegyellenőrzést és egyéb létfontosságú feladatokat végezték. Mindnyájan haptákban álltak, akár a díszhuszárok. Amelyik a kis kapun engedte át az utasokat, egy pillanatra Eszter szemébe nézett, aztán elpirult. A lány szintúgy. Érezte, hogy szíve hevesebben kalapál, mint addig. Egyszerűen lenyűgözte a fiú. Meg is szaporázta lépteit, és Sanyi bácsit jócskán lehagyva szállt fel a vonatra. A férfi tekintetén látta, mire gondol, de szerencséjére Várady Sándort tapintatos embernek nevelték.

   Amerre mentek, dúslombú erdők szegélyezték útjukat. Némelyik fán mókust vagy harkályt lehetett felfedezni, sőt, beljebb még nagyobb emlősök halvány alakja rajzolódott ki.

   Eszter minden egyes pillanatát élvezte az utazásnak. Kicsit sajnálta is, mikor aztán le kellett szállniuk a végállomáson. És a séta a friss, erdei levegőn csak némiképp kárpótolta. Ennek ellenére vidám volt. Még mosolygott is, pedig azelőtt ez nem vált szokásává. Sanyi bácsi meg is jegyezte:

   - Ugye, mennyivel jobb ez, mint otthon, négy fal között ücsörögni? Ki kell az embernek néha mozdulnia, különben megbolondul. A legtöbben azért olyan búvalbéleltek, mert nem járnak kirándulni. Hát nem csodálatos sétálni a friss levegőn, távol a város zajától?

   Eszter belátta, ez valóban igen nagy érték. Ebben a pillanatban roppantul sajnálta, hogy anyjával, Marival és az apjával sosem szerveztek ilyen közös kirándulásokat. Úgy vélte, ha ez másképp lett volna, talán még mindig egyben lehetne a család, és neki sem kellene folyton menekülnie valaki elől. Hirtelen elkeseredett harag öntötte el szívét, mellyel azonban semmit nem tudott kezdeni. Hogy leküzdje, próbálta átadni magát a természet csodálatának. Ám ami egyeseknek viszonylag könnyen megy, neki nehézséget okozott. Nem bírta elterelni a gondolatait, így kezdeti jó kedélye hamarosan alábbhagyott.

   Sanyi bácsi észrevette ezt a hangulatváltozást. Természetesen, mint talpig úriember, nem engedhette, hogy a kis hölgy szomorkodjon. Jobb híján előhozakodott azzal az énjével, melyet eddig csak kevés alkalommal mutathatott meg a külvilágnak.

   - Azért jó dolog ez is, nem? – vonta magára a figyelmet. – Ezek a gyerekek elég korán rendet, fegyelmet és tiszteletet tanulnak. És még dolgoznak is közben. Több ilyen találmány kéne, mint ez az úttörővasút.

   Eszter bólogatott. Annak ellenére, hogy érdekesnek találta Sanyi bácsi felvetését, kedélyállapota cseppet sem javult. Még hozzájárult egyfajta irigység is, amit azok iránt a gyerekek iránt táplált. Hiszen mások voltak, mint ő. Iskolába jártak, néha vonatozgattak, tehát viszonylag teljes életet éltek. Az övével össze sem lehetett hasonlítani.

   - Én például annak idején cserkészkedtem sokat – folytatta Sanyi bácsi. – Azok voltak ám a szép idők! Remek csapat is kovácsolódott össze, na meg fejlődtünk is sokat. Megtanultuk, hogyan alkalmazkodjunk a környezetünkhöz. Nem tudom, mostanában vannak-e még ilyenek, de az én gyerekkoromban nagyon népszerű volt az ilyesmi.

   Eszter kezdte magát egyre kellemetlenebbül érezni. Sanyi bácsi nem csak hogy olyan világot tárt elé, amely számára teljesen idegen volt, ráadásul még esélyt sem igen látott, hogy valaha hasonlóan értelmes életet éljen.

   Mire hazaértek, nagyjából képben volt Sanyi bácsi gyerekkorát illetően. Mint kiderült, izgága, nyugtalan kisfiú volt, aki, ha kellett, benne volt a csínytevésekben. Annyiszor tett rossz fát a tűzre, hogy a tanárok szinte rühellték. A lányok ellenben nem. Már idejekorán elkezdte az udvarlást; eleinte hajhúzással és kisebb lökdösődésekkel, piszkálódásokkal, később a rajzaival, és az évek során igencsak kifinomulttá vált beszédével hívta fel magára a figyelmet. Felső osztályos éveire aztán komoly fiatalemberré érett, akiért bomlottak az ellenkező nem képviselői. Eredményei viszont azt igazolták: a tanulás valami oknál fogva nem tartozik az erősségei közé. Így a nyolcadik osztályt követően nem ment gimnáziumba; helyette beállt apja mellé földet művelni, hogy majd később átvegye az öreg helyét, mint családi vállalkozást. Ő azonban már gyerekként megfogadta, hogy ki fog törni a nyomorból, és mindezt különösebb megerőltetés nélkül. Egyre többet festegetett esténként, mígnem nővérének (akit már Isten tudja, mióta nem is látott) gimnáziumi tanára véletlenségből meglátta az egyik képét, és odáig egyengette az ifjú tehetség útját, mígnem az meg tudott állni a lábán, sőt, a maga nemében még gazdagnak is lehetett nevezni.

   Eszter figyelmesen hallgatta végig a beszámolóját, és hálás volt, amiért Sanyi bácsi nem faggatta a múltjáról. Elég volt neki a belső, szűnni nem akaró nyomás, mely, mint már annyiszor, hamarosan cselekvésre késztette.

   Ekkor még nem is sejtette, hogy hamarosan színre lép majd egy árva kisfiú, aki alaposan felkavarja maga körül az állóvizet.