Várady lelkesen dolgozott a következő naptól fogva. Minden kis apróságot, ami a ház fenntartásával kapcsolatosan felmerült, szíves-örömest elvállalt, és tehetségéhez mérten végre is hajtott.

   Otthon pedig, mintegy pihenésként, naponta több órán át festegetett. Egyik képpel még el sem készült, de már fejében újabb és újabb megörökítendő dolog villant, és ott addig lüktetett, míg a rabul ejtett fesőt cselekvésre nem késztette.

   Épp egy folyópartot ábrázoló alkotáson dolgozott, amikor az ihletett csendet halk, ütemes, határozott kopogás zavarta meg. Várady, mialatt ajtót nyitni ment, elhatározta, akárki is az, durván elzavarja, de úgy, hogy többé eszébe ne jusson visszatérni.

   Ám amint megpillantotta a jövevényt, minden ellenséges gondolata szertefoszlott.

   Az ajtóban a rég nem látott Szabó Eszter állt, meglepően tisztán, rendezetten. Ruháját mintha most vásárolták volna; haja ápolt és fényes, arca kerekded és pirospozsgás volt. Testtartásán pedig sokkal, de sokkal nagyobb magabiztosság tükröződött, mint amikor Várady utoljára látta. Az azóta eltelt, csaknem két esztendő alatt szinte nővé érett a kislány.

   Barátságosan, bár kissé feszengve betessékelte, és leültette a franciaágy szélére, majd maga is helyet foglalt mellette. Ezután némi csend következett, amit végül a lány tört meg, fejét félénken mellkasára döntve.

   - Segítségre van szükségem.

   Többet nem mondott. Várady látta rajta, mennyire küszködik az érzelmeivel. Bátorítóan megveregette a vállát, és így szólt:

   - Na, ki vele! Bármi legyen is az, rám számíthatsz.

   Eszter szája sírásra görbült. Felemelte fejét, és könnyáztatta szemét Váradyra függesztette. A festő iszonyúan megsajnálta.

   - Minden elveszett! Akinél eddig laktam, többé nem akar látni. Nem tudom, mitévő legyek.

   Könnyei eleredtek, teste rázkódott a zokogástól. Várady magához ölelte, de ez sem sokat segített.

   - El fognak egyszer kapni – folytatta a lány, kiszabadítva magát Várady karjai közül. – Most már biztos, hogy el fognak kapni.

   Várady nem szólt semmit, csak felállt, és sétálgatni kezdett a szobában. Felesleges lett volna megkérdeznie, tudta jól, mire gondol a lány, kik fogják őt elkapni.

   - Nem maradhatnék itt néhány napig? – szaladt ki a kérdés Eszter száján, majd szégyenkezve lehajtotta a fejét.

   Várady hirtelen megállt a szoba közepén, és megütközve nézett maga elé. Olyan volt számára ez a kérdés, akár egy pusztító villámcsapás, amely pont oda csap be, ahol a legnagyobb kárt okozhatja.

   Eszter felállt, és az ajtó felé indult, anélkül, hogy bármit mondott volna. Már nyomta volna le a kilincset, amikor Várady hangja megállította.

   - Várj, ne menj el! Hát persze, hogy maradhatsz. Ameddig csak akarsz. Egy feltétellel.

   A kislány kíváncsian fordult a festő felé, aki, valami abszurd oknál fogva kicsit még élvezte is, hogy most ő dirigál.

   - Engedd, hogy lefesselek! – mondta ki végül, és széles, elégedett mosolyt eresztett meg.

***************

   Másnap délután, amikor a munkából hazatért, el is kezdte Eszter vászonra vetését. A kislány engedelmesen, mozdulatlanul ült a széken mindvégig, amitől Váradynak már-már kissé kellemetlen érzése támadt. Olyan volt, akár egy kőszobor, de a legrosszabbnak az egészben a festő azt látta, hogy egész lénye ebben a néma, mélabús merevségben ki is teljesedett. Mintha egy hosszú éveken át kiképzésben részesített, géppé vált katona ült volna neki modellt.

   Váradynak pár röpke másodpercre meg is akadt a keze, és komolyan elmerengett. Az a kisfiú jutott eszébe, aki magányosan, szinte ugyanilyen mozdulatlanul állt a fák közt, és akit ő – talán éppen azért – örökbe fogadni tervezett. Mindidáig. Most azonban az egész fényévnyi távolságba szökött. Hirtelen nem tudta elképzelni, hogy valaha is létrejöhet ez az adaptáció.

   Mindez csupán néhány pillanat alatt suhant át elméjén, de arra elégnek bizonyult, hogy végképp elbizonytalanítsa.

   De a következő percekben az ecset visszanyerte korábbi ütemét. A festő ismét lázasan dolgozott, és pillanatnyilag nem számított semmi – csak a modell, a vászon, az ecset, és az a sok-sok, különféle érzelmeket magában hordozó szín.

************

   Másnap délután Lánczos látogatóba jött. Várady, bár jelenleg nem igazán kívánta a társaságát, igyekezett udvarias, sőt, barátságos hangnemet felvenni. Ez úgy-ahogy sikerült is. Ám amikor Eszter is szóba került, nemigen volt képes leplezni idegességét.

   - Mi történt, Sanyikám? – kérdezte a maga harsány, mindent tudni akaró hangján, mihelyt megpillantotta a gyermeket. – Máris sikerült az örökbefogadás? Azt hittem, legalább a legjobb barátoddal megosztod ezt az örömhírt.

   Várady hiába vágot fancsali képet, jelezve, mennyire nem szerette volna, ha ez kitudódik, barátja nem vonta le a megfelelő következtetést. A festő nem is próbálkozott tovább. Felvette a legvidámabb formáját, legfőképpen nem is Lánczos, sokkal inkább Eszter miatt.

   - Nem, az még nem történt meg – felelte. – Ő egy régi ismerősöm lánya, aki megkért, néhány napra vigyázzak rá. Valami dolga akadt. Én pedig nagyon kedvelem ezt a kis lurkót, ezért szívesen gondoskodom róla.

   Lánczos zavartan tekingetett Eszter felé. Várady jól látta, mi a problémája: ugyanaz, ami előző nap neki is szemet szúrt, mialatt a kislányt festette. A hitetlenség és a sajnálat különös keverékét szülte ez az észrevétel. Az érzés nem állt messze attól, ami egy súlyos beteg, haldokló embertársunk láttán elönti szívünket.

   A festő azonban most, hogy az iménti kegyes hazugságot elsütötte, örült Eszter kifejezetlenségének. Valahogy nem szerette volna, ha kitudódik, milyen kapcsolat van kettejük között a kislánnyal. Márpedig Lánczos sok mindenről híres volt, de a titoktartás nem tartozott az erényei közé.

   - Jól van, no! – felelte védekezőn a vendég. – Nem kell ilyen kimértnek lenned, hisz tudod, hogy csak viccelek. De azért szólhattál volna, hogy legalább egy szelet csokit hozzak.

   Ez volt Lánczos: ami a szívén, az a száján. Ami még nem is lett volna baj, ám gyakran eszébe sem jutott, hogy szavai valaki számára kellemetlen érzelmeket okozhatnak.

   Eszter egyre kényelmetlenebbül érezhette magát, mert igencsak fészkelődött a támlás széken, végül fel is állt.

   Várady apró köhintésekkel próbálta tudtára adni a mindenki más számára nyilvánvaló tényt, mindhiába. barátja nem vette észre saját magát.

   Így telt el az egész délután. Várady nem akart udvariatlan lenni, ezért, bár többször megfordult a fejében, nem dobta ki Lánczost. Ami Esztert illeti, végig csendben, lehajtott fejjel állt vagy éppen ült a nappaliban. Látszott rajta, legszívesebben eltűnne a világ szeme elől; valamelyik távoli, Isten háta mögötti, lakatlan szigetre költözött volna, mindörökre.

   Amikor Lánczos végre távozott, Várady csendesen megállt a kislány előtt, gyengéden felemelte annak fejét, majd így szólt:

   - Sajnálom, hogy ezt át kellett élned. Különben egész egy normális fickó, csak néha elviselhetetlen.

   Csakhogy Esztert nem Lánczos viselkedése aggasztotta leginkább. Elhangzott valami azon a délutánon, ami gyökeret eresztett a fejében, és nem hagyta békén addig, míg cselekvésre nem késztette.