Várady felöltötte legszebb szürke ingét, csinos vászonnadrágját. Lábára fekete lakkcipőt húzott. Elérkezett a nagy nap, gondolta.

   Még néhány utolsó simítást elvégzett; cipőjén a kimaradt foltokat kibokszolta, haját szépen elfésülte a választóvonal mentén. Minden készen állt tehát ahhoz, hogy visszafordíthatatlan útjára induljon.

   Gyönyörű őszi, napsütéses idő volt. Várady nem volt benne biztos, de úgy rémlett, ezt az időszakot hívják vénasszonyok nyarának. Nevezzék akárhogy, a festőt kellemes bizsergéssel töltötte el a lágy meleg. Ezért aztán pozitívnál pozitívabb gondolatok keltek szárnyra elméjében. Elsősorban az örökbefogadással kapcsolatban: most már biztos volt benne, hogy ez a helyes út. Ha eddig akadtak is fenntartásai, azok teljesen megszűntek. Amikor pedig az árvaházba lépett, immáron másodszor, olyanfajta nyugodt magabiztosság járta át, amely eddig még soha.

   Az igazgatónő ezen a délelőttön sokkal vidámabbnak, felszabadultabbnak tűnt, mint legutóbb. Olyannyira kicsattant a boldogságtól, öröm volt ránézni.

   Várady érkezése mintha méginkább fokozta volna kedélyállapotát. Mosolyogva, ide-oda kapkodva lábait sietett a festő elé, akit ezúttal nagyon is lelkesített a jókedv ilyenfajta megnyilvánulása.

   - Úgy örülök, hogy itt van – közölte a nő, híven az igazsághoz. – Hosszú hónapok óta maga az első, aki örökbe fogad erről a helyről. Tudja, tekintve az elmúlt évek körülményeit, ezek az alkalmak mindig örömmel töltenek el. – Egy pillanatra megállt, maga elé meredt a semmibe. Várady jól látta rajta, menyire vacillál, elmondja-e, amibe belekezdett. Végül aztán folytatta: - A helyzet az, hogy sajnos a személyzetet nem mindig sikerül úgy megválogatnom, ahogy kellene. Néha félreismerek egyes embereket, és ezért nagy árat fizetek. Nem is én, sokkal inkább a gyerekek. Nem is oly rég nevelőnősködött itt egy ismerősöm. Azt hittem, az évek során alaposan kiismertem, de rá kellett jönnöm, ez koránt sincs így. Szegény gyerekek itták meg ennek a levét. Olyan keményen bánt velük, mintha katonai kiképzésen vennének részt. Azóta is töröm a fejem, hogy lehettem olyan ostoba. – Ekkor felnézett. Tekintete egy csapásra kitisztult, ismét az a vidám, mosolygós asszony volt, mint aki Váradyt fogadta.

   Várady türelmesen végighallgatta a szomorú elbeszélést, majd egy pillanatra megfordult a fejében, hogy azon nyomban kiszalad az épületből, és vissza sem néz. Ahogy azonban az igazgatónő visszanyerte pozitív kisugárzását, ő is újra napfényesnek látta a világot.

- De nem is szaporítom tovább a szót – folytatta az igazgatónő, könnyed, társalgási hangnemben. – Menjünk, vegyük szemügyre, kikből is áll a választék!

   Az udvaron nagy volt a sürgés-forgás. A lányok és fiúk fogócskáztak, bújócskáztak, néhányuk pedig különvonult, hogy kisebb csoportokban egészen másfajta játékot játsszanak.

   Felszabadultnak látszott mind, szinte kivétel nélkül. Váradynak azonban rögtön szembetűnt egy vékony, szomorkás arcú kisfiú, aki egyedül, magányosan álldogált a fák között. Néha mintha meg-megmozdultak volna az ajkai, holott az égvilágon senki nem tartózkodott körülötte, akihez szavait intézhette volna.

   Várady egy darabig gondolkozott. Minél tovább őrködött, elhatározása annál bizonyosabbá vált. Hamar rájött, egy átlagos gyerekkel – aki benne van minden csínytevésben, feltétel nélkül követi a többi gyerek által diktált „divatot”, ráadásul nyilván sokat követelődzik is - , sokkal több a baj, mint például egy olyannal, aki szeret egyedül lenni, és nem túlságosan nagyok az igényei. Hogy ezt megállapítsa, nem kellett különösebben okosnak lennie.

   Amint ezt végiggondolta, rögtön cselekvésre fogta a dolgot. Határozott, egyenes tartással, emelt fővel az igazgatónő felé fordult, és hangosan ennyit szólt, jobbjával a fák közt megbújó fiú felé mutatva:

   - Azt a gyereket szeretném örökbe fogadni.

*******************

   Hazafelé menet azonban kellemetlen gondolatok ötlöttek eszébe, melyek hatására egy csapásra borúlátó lett. Azon tanakodott magában, mi lesz akkor, ha a hatóságok, megvizsgálva anyagi körülményeit, nem találják azt elegendőnek egy gyerek neveléséhez. Hisz munkája nem volt, és, mivel semmilyen végzettséggel nem rendelkezett, elhelyezkedési esélyeit a nullával tette egyenlővé. A festészetből meg, bár hozott némi pénzt a konyhára, saját magát is csak szűkösen tudta ellátni.

   Megfordult a fejében, hogy visszamegy az igazgatónőhöz, és közli: mégsem fognak megállapodni, mivel nincs miből etetni még egy éhes szájat. Ehhez azonban nem tudta összeszedni magát. Biztos volt benne, ha most visszasétál, az igazgatónő sült bolondnak fogja tartani. Viszont afelől sem volt kétsége, hogy amennyiben nem teszi, azzal is csak árthat a tekintélyének. Végül úgy döntött, egyelőre hagyja az egészet, ráér még a részletekkel foglalkozni. Hazament hát, és egy pohárka – szigorúan csak egy! – whisky társaságában kissé rendezte szétszórt gondolatait.

   Még aznap délután meglátogatta ismét Lánczos Antalt.

   Barátja kifejezetten fáradtnak látszott. Nyilván agyonhajszolták az irodában, vélte Várady. Mint kiderült, ez nem takarta teljesen a valóságot. Igaznak igaz volt, csakhogy a történethez az is hozzátartozott, hogy az elkötelezett, munkájára igényes, szorgalmas fiatalember az éjszaka folyamán úgy gondolta, megengedhet magának még néhány pohár szeszes italt. Ami persze odáig vezetett, hogy reggel erősen másnapos hangulatban ébredt. Ilyen körülmények között a csodával ért fel, hogy Váradyt képes volt fogadni.

   - Nocsak, te aztán jól kiütötted magad – jegyezte is meg azonnal Várady, hangjában az elmaradhatatlan, maró gúnnyal, ami hasonló esetekben kijárt Lánczosnak.

   - Hagyjál békén! – fordított hátat eltorzult arccal a házigazda, majd, cseppet sem törődve az illemszabályokkal, elnyúlt a nappali heverőjén.

   Várady kérés nélkül leült az egyik fotelba, és arcát két tenyerébe temetve görnyedt előre.

   - Nem tudom, mitévő legyek – mondta ki végül tanácstalan, elcsukló hangon. – Tudom, hogy ha örökbe fogadok egy gyereket, az előzetes vizsgálatokkal jár. Ha rájönnek, hogy nincsen semmi keresetem, szó sem lehet a dologról. Pedig én úgy szeretném ezt az egészet…

   - Arra még nem gondoltál, hogy csinálj egy gyereket? – vágott közbe tapintatlanul Lánczos, könyökhajlatával védve fáradt szemét a fénytől.

   Várady egy pillanatig komolyan elgondolkozott, végül így felelt: - Azt hiszem, az a hajó már végképp elúszott. Azok után, amiken keresztülmentem, nem tudok többé megbízni egy nőben sem. – Halvány, fájdalmas mosolyt villantott, és hozzátette: - Persze, Mona Lisa egészen más kategória.

   Lánczos erre felült; de olyan gyorsan, Várady kis híján felugrott ijedtében a mozdulat váratlanságától.

   A házigazda összecsapta a tenyerét, párszor megdörzsölte, aztán így szólt:

   - Figyelj! Nem bírom nézni a szenvedésedet, úgyhogy a következőt ajánlom, mint jó barátod: ne siesd el a dolgot! Egyelőre hanyagold a témát! Menj, szedd a nyakadba a várost, járj munka után, nézz be minden nyitott ajtón és ablakon! Ha találsz munkát, igyekezz azt jól csinálni, hogy meg legyenek veled elégedve. Amikor pedig már biztos a helyed… Na, akkor térj vissza erre az örökbefogadási ötletedre!

   Várady, bár nem volt kifejezetten elragadtatva az ötlettől, komolyan fontolóra vette azt. Úgy gondolta, ha más nem lesz, valóban ez az egyetlen lehetőség marad a számára. Abban azonban nem tudott önmagával dűlőre jutni, hogy addig mit tesz.

   Felállt, ünnepélyesen meghajtotta magát, megköszönte a tanácsot, és elbúcsúzott. Az ajtóból Lánczos még a következő bölcsességekkel indította újtára:

   - Ne feledd, nem kell mindent azonnal megtenned. Hisz előtted áll még az egész élet.

   Várady azonban ettől nem hogy megnyugodott volna, de még inkább felzaklatta idegeit. Közel járt ugyanis a negyvenhez – ahhoz a korhoz, mely, bár a legszebb, hiszen ereje teljében van ebben a korban az ember, viszont magában hordozza egy későbbi, szenvedésekkel és fájdalmakkal teli időszak üzenetét. Sokan (ahogy Várady is) visszatekintenek addigi életükre, és egyfajta számadást hajtanak végre, a mérleg két oldalára téve az „elért” és „el nem ért” eredményeket. Váradyt, ha erre gondolt, szívből jövő szomorúság járta át. Mit ért el az életben? Se feleség, se gyerek, se vagyon… Igaz, hála a festészetnek, sikerült szert tennie jelenlegi lakására, ráadásul sok mindent megengedhetett magának, amiről még csak nem is mert álmodni. Az is tény, hogy képeivel nagy-nagy elismerésre tett szert, és nem csak az idősebbek körében. Mindennek ellenére nem volt boldog. Érezte, szorítja az idő. Nem fog fiatalodni. A „most vagy soha” – érzés kegyetlen, nyomást gyakorló karmai kaparászták belülről minduntalan.

   Másnapra azonban mindez csillapodott. Tehetetlenségen kívül gyakorlatilag semmit nem érzett. Így telt el jónéhány nap, melyek lassan hetekké nőtték ki magukat. És Várady csak várt. Maga sem tudta, miért tétovázik.

   November elsején, Mindenszentek napján végre tettre szánta el magát. Felvette legcsinosabb ingét, vászonnadrágját és cipőjét, a haját pedig gondosan megfésülte.

   Mielőtt útnak indult, egy utolsó pillantást vetett Mona Lisára. A modellt álló nő sejtelmes mosolya bátorítólag hatott rá.

**************

   Egy óra múlva már ismét az igazgatónő előtt állt. Ezúttal azonban teljesen más volt a hangulat. A vidám, önfeledt kommunikáció helyett most csak komoran, mereven nézték egymást. Várady ezt sem bírta sokáig. Lehajtotta a fejét, és egy jó darabig a padlót pásztázta zaklatott tekintetével.

   Végre az igazgatónő törte meg a csendet. Hangja szomorúan, csalódástól átitatva csengett.

   - Közölhette volna korábban is. Így ugyanis teljesen más a dolog. Nyilván, ha nem biztosítottak az anyagi körülmények, nem adhatunk örökbe senkit. De gondolom, ezzel ön is tisztában van. Nem is tudom, mit gondolt.

   Várady felemelte fejét, de nem az igazgatónőre, hanem a vitrin mögött rejlő dossziékra meredt. Úgy tűnt, válaszolni akar valamit, de végül csendben maradt.

   Az igazgatónő arcán mély sajnálat tükröződött.

   - Nézze, én látom magán a jó szándékot – folytatta. – De nem tudom, mit is… hacsaknem…

   Ekkor szeme felvillant a szemüveglencse mögött. Arckifejezéséből hirtelen eltűnt minden szánalom; helyét reményteli ragyogás vette át.

   Várady erre már az asszonyra vetette pillantását. Amint tekintetük találkozott, a festő úgy érezte, ugyanarra gondolnak.

   Az asszony gyorsan elővett valamilyen papírt, és intett Váradynak, hogy menjen közelebb. Amikor ez megtörtént, méltóságteljes mozdulattal levette füléről, majd az asztalra rakta szemüvegét. Ezt követően határozott, ünnepélyes hangon megszólalt:

   - Ritkán teszek ilyet, de úgy látom, ez esetben kivételt tehetek, mivel látom, jó ügyről van szó. Minden bizonnyal remek kezekben lesz önnél a kis Pisti. Egy feltételem azonban lenne.

   Várady hevesen lecsapott az utolsó szavakra.

   - Bármi legyen az, vegye csak készpénznek!

   - Hát, ennek örülök. Szóval, a helyzet az, hogy régóta fel szeretnék venni még egy alkalmazottat, aki az épület körüli munkákban, őrködésben segédkezik. Jelenleg egy portásunk dolgozik csupán. Amolyan mindenes. Reggel, amikor még mindenki alszik, kitakarítja az udvart, meglocsolja a virágokat. Tavasztól őszig kéthetente lenyírja a füvet. Meg ilyen és hasonló dolgokat lát el. A fizetés nem túl sok, de azt hiszem, az ön helyzetében ez is több, mint a semmi.

   Várady azt sem tudta, mit szóljon. Jobb híján hallgatott. Hálás pillantást vetett az igazgatónőre, aki apró fejbiccentéssel konstatálta a dolgot.

   - Nos, ha ezt aláírja, holnap akár már kezdhet is.

   A festővel madarat lehetett volna fogatni. Aznap három képet is alkotott, és jócskán éjszakába nyúlóan dolgozott velük. Az egyik az árvaházat ábrázolta napfelkeltekor; a másik az igazgatónőt (emlékezetből egész élethűen megörökítette), amint szigorúságot sugárzó szemüvege mögül vidámság árad; a harmadik festményén pedig az a kisfiú volt látható, amint egyedül, magányosan álldogált a fák közt. A gyermek, aki nemsokára az ő nevelt fia lesz.