Épp abban a percben, amikor a nyurga nő a kutyájával kilépett Várady ajtaján, pár száz méterrel arrébb, egy zajos kis kocsma előtt, hatalmas veszekedés tört ki. A felek – két részeg, elhanyagolt külsejű, harminc év körüli férfi – azon kaptak össze, az utolsó kört kinek kellett volna állnia. Az egyik váltig meg volt róla győződve, hogy igazságtalanság történt, mivel ő többet fizetett. A másik azonban kötötte az ebet a karóhoz, mondván, egálban voltak, míg ő ki nem fizette az utolsó italokat. Heves szópárbajuk közepette teljesen figyelmen kívül hagyták a külvilágot. Az sem érdekelte a feleket, hogy a kocsmáros többször kijött figyelmeztetni őket, távozzanak mihamarabb, mert elriasztják az összes potenciális vendégét. Fittyet hánytak a fenyegetéseire is, miszerint kihívja a rendőrséget, ha nem kotródnak el. Mindketten leteremtő, már-már gyilkos pillantást vetettek csatájuk megzavarójára, aki nem is koptatta tovább feleslegesen a száját. Visszavonult barlangjába. A vitázóknak azonban csakhamar rá kellett jönniük, nem a levegőbe beszélt. Mire a veszekedés verekedésbe ment volna át, egy rendőrautó állt meg mellettük. A járőr kiszállt, békés, közömbös arckifejezéssel közelebb sétált a helyszínhez, és erélyesen megszólalt:

-          Uraim, megkérném önöket, hagyják abba a vitát! Különben kénytelen leszek bevinni önöket.

   A veszekedők ettől a fenyegetéstől némiképp lehiggadtak. Sértett, csalódott tekintettel néztek egymásra, majd morgolódva továbbálltak – ki-ki az ellenkező irányba.

   A rendőr elégedett, ám kissé álmatag mosolyt eresztett meg. Kisvártatva ismét kidugta fejét a kocsmáros. Ahogy meglátta a rendőrt, azonnal haptákba vágta magát, még kócos haját is eligazította egy kicsit.

-          Köszönöm szépen! Nagyon hálás vagyok, amiért idefáradt.

   Látszott rajta, valóban túlteng benne a hála. A rendőr azonban ezt szemlátomást nem nagyon szerette. Egy legyintéssel el is hárította a további, felesleges köszönetnyilvánítást, majd köszönésképp bólintott. Alighogy elindult azonban, a kocsmáros visszatartotta.

-          Elnézést, hogy feltartom, de valamit még kérdezni szeretnék.

   A rendőr kelletlenül visszafordult, és leplezetlen türelmetlenséggel az arcán várta a kérdést.

-          Tudja, pont itt a környéken szokott felbukkanni egy gyerek. Sokan panaszkodtak már, hogy meglopta őket. Én magam is tettem egyszer bejelentést. A piszok kölyke fényes nappal elemelt ötszáz forintomat! – Látta, hogy a rendőrt mindez nem nagyon izgatja, ezért inkább feltette a kérdését: - Nincs valami hír róla? Elkapták már?

   A rendőr elgondolkozott, majd lassan megrázta a fejét.

-          Sajnos nem. Még mindig odakint tekereg a csirkefogó.

   A kocsmáros csalódottan elhúzta a száját.

   Immár végérvényesen elköszöntek egymástól.

   Alighogy a kocsmáros visszatért vendégei közé, az a „piszok kölyke” felbukkant az utca túloldalán.

*************

   Eszter lehajtott fejjel fordult be annak az utcának a sarkán, melynek középtájékán az ominózus kocsma volt. Körülötte számtalanszor megfordult már. Jó környéknek tartotta, mivel itt általában olyan emberek tanyáztak, akiket – illuminált állapotuknak köszönhetően – könnyűszerrel megfoszthatott jövedelmüktől. Már ami abból megmaradt. Ez jócskán elég volt jelenleg a megélhetéséhez.

   Tizenhárom esztendőt tudott már ekkor maga mögött. Megvolt a magához való esze. Az elmúlt két év alatt mesterségét tökélyre fejlesztette, olyannyira, hogy, legnagyobb örömére és megelégedésére, napi rendszerességgel az őt üldözni próbáló rendőrök arcába nevethetett. Anélkül, hogy azok elkapták volna. Bárhogy igyekeztek, erőfeszítésük rendre kudarcba fulladt. Az okot azonban senki nem tudta. Pedig bizonyára sokan elmerengtek a dolog abszurd voltán: miképpen lehetséges, hogy egy serdülő lány úgy átvágja a rendőrség embereit, hogy azok mindenféle nyomot elvesztenek? A megválaszolhatatlannak tűnő kérdésre csupán két ember tudta a választ.

   Eszter persze élvezte a mindennapok izgalmas sodrását, és hálát adott az égnek, amiért ilyen szerencsés körülményeket biztosított számára.

   Ahogy a kocsma felé közeledett, egyre inkább érezte azt a jellegzetes illatot, ami leginkább anyja gyertyáinak illatára emlékeztette, és az utóbbi időben beleitta magát érzékszerveibe. Amint megütötte az orrát, azonnal felkapta fejét, és gyorsan körülnézett. Nem látott senkit. Ennek ellenére éberen figyelő üzemmódba kapcsolta agyát, úgy ment tovább. Ám nem ért el sokáig, amikor az illat erőteljesebbé vált. Már-már tapintható volt. Eszter idegesen tekingetett körbe, de még mindig nem vett észre egy lelket sem. A következő pillanatban viszont nagy, erős tenyér nehezült a vállára, mely kis híján sikoltást váltott ki belőle. A férfi még idejében megakadályozta ezt, kezével betapasztotta a kislány száját, majd maga felé fordította, mire Eszter szemmel láthatólag megkönnyebbül. Hálásan nézte a vállig érő hajú, csaknem kisfiús kinézetű férfit, aki lázasan, mintegy betegesen csillogó szemével mosolyogni próbált, ehelyett azonban csak holmi vicsorgásszerű arckifejezést sikerült magára vennie.

-          Mit csinálsz te itt? – kérdezte a férfi, és tekintetéből csakhamar tovatűnt mindennemű csillogás. Helyét lassan a harag töltötte be. – Nem megmondtam, hogy mostanában ne ténferegj erre? Szerencséd volt, mert most velem találkoztál. De ez csak puszta véletlen.

   Eszter elszégyellte magát. Szemét lesütötte, fejét mellkasára biggyesztette, és bűnbánóan hallgatott. A férfi megsajnálta.

-          Jól van na! – paskolta meg a vállát. – Tudod jól, hogy nem haragszom rád. Egyszerűen csak nem szeretném, ha bajod esne.

   Eszter szeme sarkából apró könnycsepp gördült alá. A férfi vastag ujjaival letörölte azt.

-          Na, fel a fejjel! – emelte meg a lány fejét gyengéden, az álla alá nyúlva. – Gyere, iszunk egy üdítőt, meg ehetsz egy hamburgert. Csak nem itt. Végül is, megérdemled.

   Cinkosan kacsintott, majd elindult arra, ahonnan a lány jött, intve neki, hogy kövesse. Eszter némi habozás után el is indult mögötte. Először csak kullogott, végül lépései magabiztossá váltak, és sietőssé. Húzta őt is a gyomra. Éhes volt, hiszen mindig ilyenkor szokott reggelizni. Ha pedig az elmaradt, olyan fenemód szenvedett, hogy az nem kifejezés.

   Minél előbb oda akart érni a gyorsétkezdébe. Valami azonban még aggasztotta. Csak órákkal később jött rá, mi is az. De akkor már nem tudta visszacsinálni.

***********

   A gyorsétkezde az ilyenkor szokásos, viszonylag nagy forgalommal üzemelt. Csak pár üres hely akadt némelyik asztalnál.

   Eszter és kísérője közvetlenül az ablak mellett foglaltak helyet, nem messze a bejárattól. Mindkettejük előtt közepes méretű, alaposan teletömött hamburger állt, és kóla, papírpohárban. A kislány épp azt szürcsölgette a szívószálon keresztül, amikor étkezőtársa beszélgetést próbált kezdeményezni.

-          Mégis, miért vagy ilyen szófogadatlan? Nem megmondtam, hogy ne merészkedj annak a kocsmának a közelébe?

   Eszter egy pillanatra abbahagyta az ivást. Úgy tűnt, mintha válaszolni akarna, ehelyett a következő másodpercben tovább kortyolt.

-          Nem lesz ez így jó – folytatta komolyabbra fordítva a szót a férfi. – El fognak kapni, és akkor énnekem is végem. Fel tudod ezt fogni?

   Eszter bólintott.

   A férfi nagy sóhajtást követően beszélt tovább.

-          Jól van akkor. Na, együnk, aztán hadd mutassam meg a születésnapi ajándékodat!

   Eszter elmosolyodott, majd gyors mozdulatokkal fogyasztani kezdte a hamburgerét.

   A kétszobás panellakásban, ahol éltek, nem volt éppen rend. Szanaszét hevertek a különböző magazinok, a ruhák, de még a tálcán szobába vitt étel maradéka is ott díszelgett a fotel mellett. A férfi buzgón átlépkedte mindet, és szinte repült a szoba túlsó felébe. Ott ünnepélyesen megállt, elhúzta a függönyt, és felnyitotta az ott lévő doboz tetejét. Eszter már tudta jól, mire számítson. A dobozból halk kaparászás hallatszott, mely kisvártatva nyüszítéssel párosult.

   A kislány egy darabig vacillált, mintegy segélykérőn tekingetve a férfi szemébe. Az bátorító mosolyra húzta a száját, és ki kézmozdulattal jelezte is, menjen csak közelebb, nézze meg, mi lapul a doboz alján.

   Eszter ezek után nem habozott sokat. Izgatottan, vadul kalapáló szívvel szaladt az ablak elé, hogy születésnapi ajándékát kezébe vehesse. Az apró, menni alig tudó kutyus setesután hol az egyik, hol a mások falnak dőlt, lábai pedig minduntalan összecsuklottak alatta. Eszter kezében ficánkolni kezdett, de csakhamar megbarátkozott sorsával, és engedte, hogy új gazdája agyon gyömöszölje. Úgy tűnt, kicsit még tetszik is neki.

-          Hogy fogod nevezni? – törte ketté az idillikus pillanatot a férfi, közelebb lépve az újdonsült barátokhoz.

   Eszter, mint aki csak most veszi észre, hogy rajta kívül más is jelen van, összerezzent. Pár pillanatra elmerengett, aztán felcsillant a szeme, és boldogságtól átitatott hangon így szólt:

-          Kóbor. Kóbornak fogom hívni.

   A férfi megütközve, mintegy elérzékenyülten nézte, ahogy a kislány ragyogó szemmel, barátsággal teli szívvel süllyeszti el tenyerében a cseppnyi állatot. Élvezte volna még sokáig a jelenetet, ám hirtelen, villámcsapásszerűen eszébe jutott, hogy dolgoznia kell. Elszakította hát tekintetét az újdonsült gazditól, és eltűnt a másik szoba félhomályában.

   Eszter elmélyülten tanulmányozta kis barátja mozdulatait, minden rezdülését.

-          Kóbor kiskutyám… - suttogta, barátkozva az általa választott névvel. – Ezentúl mindig együtt leszünk. Örökké…

   Boldog volt – határtalanul boldog. Úgy érezte, ezt a meghitt pillanatot senki és semmi nem rombolhatja szét. Ám a következő pillanatban a szomszéd szobából ritkán hallott, mennydörgésszerű hang tört utat a csenden keresztül.

-          Eszter! Hova tüntetted már megint a jelvényemet? Nem megmondtam, hogy ne játssz vele?!

   Eszter rémülten visszarakta a kiskutyát a dobozba. Sietve megtapogatta az összes zsebét, majd megrökönyödött. Mozdulatlanul, elfehéredett arccal állt néhány másodpercig. Egészen addig, míg a férfi visszatért a szobába.

-          Hallod, amit mondok?  - kérdezte, de amint megpillantotta a lányt, hirtelen a lélegzete is elállt.

-          Elvesztetted – jelentette ki iszonytató lassan, hátborzongatóan halkan. Dühösen fújt egyet, megpördült a tengelye körül, végül visszafordult Eszter felé. Szeme villámokat szórt. – Van fogalmad róla, mi történik, ha rájön valaki, hogy rendőrként egy zsebtolvajt veszek pártfogásba? El tudod képzelni, mi minden történne akkor?

   Eszter nem tudta elképzelni. Nem is akarta. Csak reménykedett benne, hogy aki megtalálja a jelvényt – ha egyáltalán megtalálják - , nem fog rájönni semmire. Különben nagyon, de nagyon bánni fogja gyermeki csínytevését.