Másnap reggel már nem volt ilyen vidám a hangulat. Lánczosnak dolgozni kellett mennie – szállítmányozási cégnél dolgozott, adminisztrátori munkakörben, ami elég furcsa állás az ő bohókás alkatának - , Várady pedig ismét egyedül maradt. Persze tudta, nem kell, hogy ez mindig így legyen. A változás ott élt szívében, minden porcikájával érezte annak mihamarabbi közeledtét. Már csak néhány lépést kellett megtennie. Ez azonban, a végrehajtás, kegyetlen, gyomorösszerándító cselekedetnek bizonyult. Várady be is rezelt alaposan, hovatovább el is odázta a döntéshozatalt. Úgy érezte, még nem áll teljesen készen a gyerekneveléshez.

   Belső szorongása oly hatalmas méreteket öltött, hogy azt csupán egyetlen, jól bevált módszerrel lehetett csillapítani: az alkohol segítségét kérte Várady, mint már annyiszor. Az alkohol pedig ismét örömmel állt a rendelkezésére.

   Mona Lisa meg csak mosolygott rá az orra alatt, valami messzi, elérhetetlen távolságból. Váradyt ezúttal jeges félelemmel töltötte el a festmény látványa. Újabb ok az ivásra. Elő is vette gyorsan a whiskys üveget, melyből előző nap ittak Lánczossal, és csupán a teljes tartalmának a fele hiányzott. A másik felét néhány perc alatt magába döntötte. A jóleső érzés hamar eluralkodott rajta. Ismét szépnek, felhőtlennek látta a világot maga körül. És már Mona Lisa sem rémítette halálra. A gond csak az volt, hogy elfogyott az ital. Sürgős utánpótlás kellett, ezért Várady fogta is a lakáskulcsát, és elindult a közeli kis boltba.

    Az eladó kedves ismerőse volt. Nagydarab, bajszos fickó, állandó társával, a szemüvegével az orrán, melyet, amint Várady belépett a boltba, homlokára emelt, hogy jobban lásson. Keresztrejtvényfejtésre vagy olvasásra ugyan hasznosnak bizonyult, de távolabbi alakok felismerésére már kevésbé.

   Várady udvariasan köszönt, amit az eladó ugyanúgy viszonzott. Mélyen ülő szemei kutatva vizsgálták a jövevény arckifejezését. Várady tudta jól, mit jelent ez: a nagydarab férfi arra készült, hogy megkérdezze, miképp megy a festegetés.

   Több mint egy éve már, hogy Várady ismét alkotómunkára adta a fejét. Egy bekeretezett, fenyőfák által körülölelt, békés családi házat ábrázoló festménye ott is lógott a kis üzlet szemközti falán; pont azon, amelyet a gyanútlanul belépő vásárlójelölt legelőször megpillant.

   Az eladó, ahogy várható volt, meg is kérdezte:

-          Na? Van ihlet? Termelődnek a képek?  

   Várady barátságosan elmosolyodott. Legalábbis úgy szerette volna. Hogy mennyire sikeredett, afelől már erős kétségei támadtak, mivelhogy egyáltalán nem érezte magát boldognak, sem barátságosnak.

-          Mindig akad valami téma – felelte, igyekezve élénknek, életvidámnak tűnni. – Magam is alig hiszem, de amikor már úgy érzem, többé nem lehet új a nap alatt, felbukkan valami, vagy valaki, és bumm: újra lázasan dolgozom.

   Az eladó úgy ült ott, mint egy nagy, megmozdíthatatlan kőszikla. Mereven bámulta a festőt, mint a gyermek, aki áhítattal hallgatja nagyapja élménybeszámolóját a régi időkről. Még akkor is így ült ott, amikor Várady már rég befejezte. Nyilvánvaló volt, hogy az eladó rajont a művészetért.

   Várady kezdett zavarba jönni. Nem szerette az imádat ilyenfajta megnyilvánulását. Ha dicsérték, élvezettel elemezték valamely képét – rendben. De ez… Az ilyen embereknek – Isten bocsássa meg neki! – legszívesebben lekevert volna egyet, mintegy józanító pofonként.

   Most is csakhamar eluralkodott rajta az idegesség. Kezdett dühbe gurulni. Ám, még mielőtt ezt kinyilváníthatta volna, lehűtötte lelki forrongását. Hiszen ez csak egy rajongó. Szegény báránya a nép azon táborának, akik, ha valamit hallanak vagy látnak egy nagyobbnak vélt ember szájából, azt gondolkodás nélkül igaznak veszik, és ehhez az igazsághoz – még ha észérvekkel cáfolják is meg előttük – foggal-körömmel ragaszkodnak.

-          A szokásos lesz – jelentette ki végül Várady, mire az eladó magához tért. Idegesen, reszkető kézzel előhúzta a pult alól a félretett zsemléket, majd cammogva a hűtőszekrényhez lépett, ahonnan egy zacskó tejet vett ki. Miután ezeket a pultra helyezte, a Népszabadság friss példányát tolta Várady elé, melyen épp valamelyik politikus mondott beszédet. Ezután Várady halkan, az orra alatt motyogva hozzátette: - És egy üveg whiskyt is kérek. A legolcsóbbat.

   Miután az is a pulton termett, Várady lassan előhalászta zsebéből a pénztárcáját, és fizetett – a szokásos összeget, forintra pontosan.

   A megszokott rutinműveleteket követően hamar távozni készült, de még mielőtt megtette volna, az ajtóban megtorpant egy pillanatra. Valami eszébe jutott.

-          Majd’ elfelejtettem – fordult vissza hirtelen, mintha falnak ütközött volna. – Épp készül egy csendéletem, mindenféle jó kajákkal. Tudom, nem a legizgalmasabb téma, de azt hiszem, ide pont megfelelne. Mondjuk a bejárat fölé. A vásárló, abban a tudatban, hogy minden szükségeset megvett, kifelé indul, de meglátja a falon a sok ínycsiklandozó ételt, és akkor eszébe jut, hogy valamit még elfelejtett.

   Az eladó ismét tátott szájjal bámulta. Birka, gondolta gúnyosan Várady, és a gondolatra elmosolyodott. A nagydarab férfi ebből mindössze annyit szűrt le, hogy a művész úr egy csodálatos, zseniális és emberséges alak.

   Várady ezzel elintézettnek nyilvánította a dolgot. Az eladó valamit hümmögött arról, milyen nagyszerűnek tartja az ötletet, majd kölcsönösen elköszöntek egymástól.

   Várady a kellemes, kora őszi időjárásra való tekintettel úgy döntött, leül a parkba elolvasni az újságot. Ennek azonban csupán az első fele valósult meg. Ebben a kellemes, harmonikus állapotban valahogy nem volt kedve a politika csúfságaival tömni tele a fejét. Elég volt számára, hogy az utcára kilépve szinte nap mint nap találkozott a világ elkorcsosulásának jeleivel.

   Egészen apróra hajtogatta a lapot, és letette maga mellé a padra, úgy, hogy a tejeszacskót használta nehezékül.

   Szétnézett a kedves kis parkban, ahol ebben a korai órában csupán néhány elszánt kutyatulajdonos sétáltatta házi kedvencét. Erről eszébe jutott az újabb hóbort: a panelban történő kutyatartás elharapózódó szokása. Egyre többen hódoltak eme őrületnek. Várady teljes mértékben ellenezte a dolgot. Persze, elismerte, sok állat hozzászokik a bezárt életmódhoz. Sok meg is szereti azt, de akkor is: egy kutyának szabad területre van szüksége, hogy teljes életet élhessen. Aki pedig ezt nem képes biztosítani, az inkább ne is foglalkozzon a kérdéssel.

   Számos alkalommal, amikor beszélgetésbe elegyedett valamely kutyatulajdonossal, szóvá is tette ellenérzéseit. Azok persze csak nevettek rajta, mondván: az övék a világ legboldogabb kutyája. Olyan meggyőződéssel jelentették ezt ki, hogy Várady nem is ellenkezett tovább. Rájuk hagyta. Az ilyenekre rá kell hagyni. Nem érdemes vitatkozni, úgysem térnek jobb belátásra.

   Amint ezt végiggondolta, egy nyurga, kutyáját már-már maga után húzó nő állt meg előtte. Megvárta, míg Várady felemeli a fejét, akkor aztán hangosan ráköszönt.

-          Szép jó reggelt, művész úr! Ihletet merítünk?

   Várady nem is rá, sokkal inkább a kutyájára, az aprótermetű tacskóra összpontosított. Szúrós tekintettel méregette az állatot, majd lassan, elmerengve annak gazdájára vetette pillantását.

   A nő bevetette bájos, „most megnyerlek magamnak, és egy életre a rabom leszel” – mosolyát, mely azonban Várady szívéig egyáltalán nem hatolt el, de még a közelébe sem férkőzött. Ugyan, milyen ember lehet, milyen nőszemély, aki képes egy ártatlan állatot börtönben tartani, megfosztva azt lényének kiteljesedésétől? Az ilyen aztán biztosan hasonlóképp bánik az embertársaival is. Várady sajnálta a férjét – ha egyáltalán volt neki - , és csak imádkozott, hogy az ég ne áldja meg gyermekkel. Egy ilyen kapcsolatra, melyben lételeme, a művészet minden bizonnyal csak sokadrangú szempont lenne, végképp nem volt szüksége.

   Azért a köszönést viszonozta, de korántsem olyan lelkesen, mint a nő.

   A kutyatulajdonos arca örömteliből csalódottba ment át. Lehajtotta fejét, úgy téve, mint aki a kutyája furcsa viselkedésére lett hirtelen figyelmes. Ám Várady jól tudta, valójában csupán elszomorodott, amiért nem kezdeményezett vele kedves bájcsevegést.

-          Láttam múltkor azt a kutyás festményét – folytatta a nő, jóval visszafogottabban, mint az imént. – Nem lenne véletlenül egy hasonló? Nagyon szeretem az állatokat.

   Várady magában gúnyosan mosolygott ezen a kijelentésen. Kívülre azonban csak komoly, elmerengő arcát engedte láttatni.

   Pár pillanatig gondolkozott, majd válaszolt:

-          Éppenséggel lenne egy-kettő. Valamikor esetleg feljöhetne, hogy megnézze őket.

   A nőnek azonnal felcsillant a szeme. Ismét megeresztett egy mosolyt, és most az sem érdekelte, hogy kutyája vadul rángatni kezdte a pórázt a kezében, meglátva egy fekete macskát, amint épp az úttesten sétált keresztül, már-már idegesítő nyugalommal.

-          Akár most  azonnal is mehetünk – csapott le mohón az alkalomra a nő, de a következő pillanatban észbe kapott, és hozzátette: - Már ha magának is jó.

   Várady barátságos mosolyt erőltetve arcára, beleegyezett. Húsz perc múlva már a kutyás és lovas képek között válogattak. A nőnek persze mind elnyerte a tetszését. Ki is választott gyorsan egy fehér lovat és egy magyar vizslát ábrázoló festményt, és kíváncsian az alkotóra emelte tekintetét. Az alkotó pedig, némi gondolkodás után így szólt:

-          Mivel ezek nem a legjobb képeim, ötszáz forintért odaadom a kettőt.

   A nő hevesen bólogatott, és elővette a pénztárcáját. Miután fizetett, elrakta a táskájába a képeket, majd Várady felé fordult, mint aki valamit még elfelejtett.

   A festő természetesen tudta, miről van szó. Már találkozásuk óta biztos volt benne, mire megy ki a játék. Néhány éve még benne is lett volna a dologban – naná! - , most azonban valahogy más volt a helyzet. Hogy miért, arra maga sem találta a helyes választ.

-          Kérem, távozzon! – mondta, tekintetét szándékosan elfordítva a nőről. – Most tört rám épp az ihlet, nem szeretném, ha elszállna. Ne haragudjon, de ez egy ilyen szakma. Másokat is elzavarok, ha olyanom van, legyen az illető akármilyen jó barátom.

   A nő láthatóan nem elégedett meg a magyarázattal. Mégis, kénytelen volt engedelmeskedni. Fogta hát kutyája pórázát, melyet előzőleg az ajtókilincshez kötözött, majd sértetten, sebes léptekkel távozott.

   Várady tehát ezen a napon is egyedül maradt. Ezúttal azonban olyasmi miatt, amit ekkor még képtelen volt megérteni.