Nyár vége volt, amikor Várady fejében megfogant az ötlet. Természetesen, mint minden, nagyobb horderejű döntése előtt, felkereste az egyetlen személyt, aki szívesen végighallgatta, sőt, még építő jellegű tanácsokat is osztogatott néhanapján.

   Lánczos Antal, mint a nagy kánikulákban általában, a hűvös lakásában tartózkodott. Épp a rajzvázlatait tanulmányozta és rendezte sorba, amikor Várady bekopogott hozzá.

-          Mint látod, dolgom van épp – jelentette ki, fülig érő vigyorral az arcán Lánczos, és a nagy, kör alakú asztalra mutatott, ahol grafit rajzai terültek szét. – Úgyhogy, bármint is akarsz, kérlek, fogd rövidre!

   Még mindig vigyorgott. Várady szintén megeresztett egy mosolyt, de ebben a mosolyban több volt, mint a poénra való reagálás – Lánczos jól látta barátja tekintetében azt a sejtelmes, sápadt csillogást, ami akkor szokott megjelenni, ha valamin töprengett.

-          No, már látom – folytatta rövid szünet után Lánczos. – Nem fogsz békén hagyni, míg az orrom alá nem dörgölöd, mi aggaszt. Ugye?

   Várady kedvetlenül elmosolyodott, majd beljebb lépett, anélkül, hogy barátja invitálta volna.

   Miután helyet foglaltak az asztal mellett, egy darabig súlyos csend nehezedett a szobára. Aztán Várady megköszörülte a torkát, és lassan, elgondolkozva ecsetelni kezdte jövetelének okát.

   Amikor végre befejezte, Lánczos hallgatott. Egyelőre nem jött a Várady által várt, heves reagálás. Ez igazán megdöbbentette. Barátja elmerengve nézett az arcába, és neki fogalma sem volt, mit gondoljon erről a tekintetről. Hamarosan azonban megtudta. És, ha lehet, még nagyobb meglepetésként érte.

   Lánczos egy darabig némán, dermedten ült, karját összefonta mellkasán. Aztán felállt, kihúzta magát, és az ablakhoz sétált. Sokáig csak nézett kifelé rajta. Várady számára egy örökkévalóságnak tűnt. Még soha nem látta ilyennek bohókás, életvidám barátját.

-          Mi van, Tóni? – kérdezte, miután már megunta az idegesítő várakozást. – Talán valami rosszat mondtam?

   Lánczos erre ellépett az ablaktól, megfordult, és Váradyra vetette még mindig merengő arcát.

-          Nem mondtál semmi olyat. Csak, tudod… A fenébe is! Hát tudod, hogy nem vagyok a nagy szavak embere, de amit elmondtál, az szép dolog. Örökbefogadni egy árva gyermeket olyan, mint… olyan, mint…

   Mivel nem találta a megfelelő szót, abba is hagyta a próbálkozást.

   Várady meggyőződését ez a válasz maradéktalanul megerősítette. Ha eddig voltak is kétségei, azok egytől egyig semmivé lettek.

   Lánczos még néhány percig némaságba burkolózott, majd szép lassan felengedett. Arcán ismét a szokásos játékosság jelei tükröződtek. Mozgása visszanyerte régi rugalmasságát, melynek dinamikájától Várady mindig jobb kedvre derült.

-          Nos, ha már ezt így elmondtad, barátom, azt kell mondanom, e legmegfelelőbb helyre jöttél. Véletlenül ismerek egy nevelőnőt, aki igen jól bánik a gyerekekkel. Ha jól emlékszem, meg is van valahol a cím. Pillanat…

   Elmerült az íróasztala fiókjába rejtett iratok között, majd kisvártatva visszatért, kezében egy apró cetlivel. Átnyújtotta Váradynak, és hozzátette:

-          Ha akarod, elmehetek veled. Szeretem a gyerekeket.

***********************

   A T. utcai árvaház kétszintes épülete előtt megállva Lánczos megjegyezte:

-          Te, ennek az épületnek olyan a hangulata, mint egy kúriának. Kezdek erősen aggódni, milyen lehet szegény gyerekek lelkivilága.

   Várady úgy érezte, mintha barátja a gondolatai között olvasna. Ha csak ránézett a nagy, gazzal körülvett, néhol futónövényekkel benőtt házra, alaposan kirázta a hideg.

   Bár taszította mindkettejüket a komor magány, melyet az épület árasztott, végül mégis beléptek. Tágas aulában találták magukat, melynek közepén lépcső vezetett az emeletre. A bejárattól jobbra és balra összesen mintegy fél tucat ajtó volt. a végén kétszárnyú ajtó nyílt egy helyiségbe, melyről Váradyék – mint később kiderült, helyesen – úgy vélték, az étkező szerepét tölti be.

   Tanácstalanul álldogáltak az aulában, abban bízva, hátha valaki a személyzet tagjai közül felbukkan, és útba igazítja őket. Szerencséjükre kisvártatva meg is jelent egy idősebb, őszülő hajú nő. Az étkező felől jött, maga előtt kis kocsit tolt, melyre ruhák voltak téve összehajtogatva, az alsó polcán pedig különböző tisztítószerek sorakoztak.

   Várady bizonytalanul odament hozzá, és megkérdezte:

-          Hol találom az igazgató irodáját?

   A takarítónő bizalmatlanul végigmérte, majd Lánczost is alaposan szemügyre vette, azután így válaszolt:

   Felmennek a lépcsőn, és balra a harmadik ajtó, bal kéz felő   Tekintetével továbbra is barátságtalanul pásztázta a jövevényeket, végül folytatta útját.

   A lépcsőn felfelé Lánczos nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

-          Látod, újabb hárpia a kúriában. Hát nem csodálatos?

   A szája sarkában megjelenő mosolyt Várady ezúttal nem viszonozta. Neki már sokkal előrébb jártak a gondolatai. Elviekben felkészült az igazgatónál tett látogatásra, bár legbelül még mindig bizonytalan volt. Gyomra szinte görcsbe rándult a gondolatra, hogy nemsokára felelősséggel fog tartozni egy olyasvalaki iránt, akit még csak nem is ismer, és egyáltalán nem biztos, hogy könnyű dolga lesz, amikor megpróbál majd szót érteni vele.

   Az igazgatónő az íróasztal legtávolabbi pontjába tolta a mappát, melyet bizonyára a két látogató érkezése előtt tanulmányozott. Tekintetét most hol Váradyra, hol Lánczosra függesztette. Szemmel láthatóan nem nyerték el a szimpátiáját első látásra.

   Várady volt az, aki, szokásától eltérően, a dolgok közepébe vágott.

-          Szeretnék örökbe fogadni egy gyereket – jelentette ki, majd lesütötte a szemét, mint aki szégyelli, amit épp kimondott.

   Lánczos oldalba is bökte, jelezve: „Ugyan már, hisz nincs ebben semmi rossz!” De barátja hajthatatlanul a padlót nézte, akárha annak tisztaságát ellenőrizné.

   Mária köhintett egyet, és jellegtelen, robotszerű hangon így szólt:

-          Semmi akadálya. Csak mutasson rá a kiszemelt gyerekre, a többit elintézem.

   Várady megkönnyebbülten felemelte a fejét. De a következő pillanatban ismét elkomorodott. Látszott rajta, valami erősen nyomasztja. Némi habozás után ki is jelentette:

-          Tudja, nekem alapos megfontolásra van szükségem. Nem lehetne, hogy többször eljöjjek, hogy jobban megnézzem a gyerekeket?

   Az igazgatónő elgondolkozott egy pillanatig, végül bólintott.

-          Rendben van. Megadom a számom, bármikor jönne, csak hívjon, és megbeszéljük az időpontot.

-          Rendben, köszönöm szépen! – felelte hálásan Várady, majd megindult a kijárat felé. Mária azonban még visszatartotta.

-          Na és az úr? – szavait most Lánczos felé intézte, aki a hirtelen hangnembeli változás hatására összerezzent. váradyra nézett, majd ismét vissza Máriára. Nem egészen őszinte, szinte sóhajtásszerű nevetés hagyta el az ajkát. Annak az embernek a reagálása volt ez, akit holmi nevetséges vádakkal illetnek.

-          Részemről felejtős a dolog. Én örülök, ha magamat el tudom látni, nem hogy még egy gyereket is.

   Ez persze hazugság volt, Várady ezt tudta nagyon jól. De az igazgatónő nem. Ő elhitte, még cinkos-megértően kacsintott is, jelezve, maga is hasonló cipőben jár.

-          Hát akkor még találkozunk – vett időleges búcsút vendégeitől az igazgatónő. Mielőtt azok távoztak, egy utolsó, már-már kacér pillantást lövellt Lánczos felé, aki alig bírta megállni, hogy hangosan fel ne nevessen.

   Mihelyt aztán az épületen kívülre értek, a nevetés szökőárként robbantott szét minden útjába kerülő gátat.

-          Te, ez a nő belémzúgott – tréfálkozott jókedélyűen. – Szerinted hány éves lehet? Ötven? Vagy hatvan is van már talán?

   Várady elmosolyodott. Lélekben nem igazán volt együtt barátjával, ennek ellenére igyekezett leplezni zaklatottságát.

-          Hát igen. Másra már a te korodban, a te kinézeteddel és eszeddel ne is számíts. Örülj annak, ha a kiszemelt nő nagyanyja szóba áll veled.

-          Na kösz! – színlelt sértődöttséget Lánczos. – A fő, hogy az embernek ilyen jó barátai vannak, nem igaz?

   Erre aztán már mindketten szívből elnevették magukat.

**********************

-          Egy dolgot nem értek csak – morfondírozott Lánczos, kezében tartva a Várady által egykor készített grafitrajzot. – Ez a nő a barátaival megnyomorított, elvette az életkedvedet, egyszerűen semmivé tett… Te meg ezek után hajlandó voltál az ő portréjával megünnepelni a visszatérésedet? Hát hol itt a logika?

   Várady lakásán voltak, a szívélyes házigazda olcsó whiskyjét kortyolgatták, miközben az élet legfontosabb dolgai felől tanakodtak.

-          én sok mindent nem értek – válaszolta lassan Várady, és a Monda Lisa elé lépett. – De végül is, az a lány munkát intézett nekem. Még ha nem is olyat, amilyet szerettem volna, mégis volt keresetem. De ami a legfontosabb – Lánczos felé fordult. - , hogy az a lány megbánta, amit tett.

-          Hogy oda ne rohanjak! – gúnyolódott Lánczos. Várady ismét a falon lógó képhez intézte szavait, miután nagyot kortyolt az italából.

-          Lehet, hogy gyengeség, de én nem tudok valakire sokáig haragudni. Tegyen akármilyen nagy gonoszságot ellenem. Egyszerűen nem megy.

-          Csak ígérd meg, hogy több képeden ez a nőszemély nem fog szerepelni. Jó?

   Lánczos hangjában az irónia és a megvetés különös keveréke érződött.

   Várady leült a franciaágy szélére, és hosszan elnézte barátja makacs, ámde szerethető énjének kibuggyanását. Miután kigyönyörködte magát, elfeküdt az ágyon, úgy ígérte meg, hogy a következő képén maga Lánczos Antal fog szerepelni.

-          Hmm… Nem is rossz – ízlelgette a gondolatot Lánczos, furcsán valódi átéléssel. – Bár, ha belegondolok, mindazért, amit érted tettem, minimum egy embernagyságú szobrot kéne emeltetned a tiszteletemre, a Kossuth tér kellős közepén. Méghozzá színtiszta aranyból.

-          Tudsz te komoly is lenni? – ült fel hirtelen Várady, majd azon nyomban ismét hanyatt vetette magát.

   Lánczos jól megjátszott megbántottsággal felkiáltott:

-          Hé! De hiszen én komolyan beszélek!

   Azzal bevetette magát az ágy matractengerébe, hogy jól ellássa – persze, csak játékból – szinte a sírból visszatért barátja baját.