A gyerekek épp az udvarra nyíló ajtón szivárogtak kifelé, amikor a férfi belépett a főbejáraton. Kellemes őszi délelőtt volt, a nap sugarai akadálytalanul hatoltak a földi légkörbe, hogy egy kis boldogságot csempésszenek az emberek szívébe.

   A férfi céltudatosan indult felfelé a lépcsőn, határozott léptekkel haladva az igazgatónő irodája felé.

   Pisti megállt útközben, szemét az emeletre szegezte, és egy darabig mozdulatlanná dermedt. Eszébe jutott az a nap, amikor Editet magukkal vitték. Tudta, bizonyára most is erről lehet szó. Valakit ismét elvisznek. De bárki lesz is az, neki nem lesz jobb. Így hát folytatta útját, bár legbelül érezte, ezúttal valami meg fog változni.

   Szokásos, magányos sétáját tette, amikor a férfi kijött az épületből, oldalán az igazgatónővel, aki szemlátomást letört volt kissé. Fáradt tekintettel nézett körbe az udvaron, majd kezével kifejezőn tett egy nagy kört, Pistinek ezzel egyértelműen a tudtára adva, miért jött az idegen. És a fiúban ettől valami izgága, rakoncátlan kis giliszta mozgolódni kezdett. Számtalan gondolat, reményfoszlány kezdett gyökeret verni agyában.

******************

   A borostás arcú idegen azon a héten már nem tért vissza. Mi több, a következőn sem. Úgy tűnt, örökbefogadási szándékairól végképp letett, ha egyáltalán voltak olyanok.

   Ezzel együtt a légkör jelentősen javult az árvaházban. A Pistit ért piszkálódások megszűntek, a gyerekek vidáman, önfeledten játszottak egymással, ráadásul a két nevelőnő is egyre inkább felvette velük a közös hangnemet. Különösen Klári, de Szilvia is készségesen segített a jó hangulat megteremtésében. A szabad foglalkozás idejére közös programot terveztek. Ha jó idő volt, természetesen kinti tevékenységet választottak. Gyakoriak lettek a versenyek, játékos vetélkedők. Kivétel nélkül mindenki részt vett ezeken, és beleadtak apait-anyait, hogy minél jobb eredményt érjenek el egyénileg vagy akár csapatban.

   Pisti ekkor kezdte érezni magán a változás legelső jeleit. Nem lógott ki ugyanis a sorból; nem baltázta el a többiek nyerési esélyeit. Nem tartozott ugyan továbbra sem a legjobb sportolók közé, de az átlagszintet elérte.

   Ezen kívül egyre kevesebbet gondolt Editre. Nem marták a fájó emlékek, nem kínozta a mindenét betöltő űr, mely szinte az őrületbe kergette az utóbbi időben; egyszerűen csak élte saját kis mindennapi, szürke életét. Mintegy beletörődés volt ez a részéről. Elfogadta, hogy nem fog beilleszkedni, nem lesznek barátai, de még olyan ember sem akad majd, akivel akár két szót váltson kedvére. Nem lesz semmi, csak ez az épület, a nevelőnők, meg a többi gyerek. Próbált hát ennek a helyzetnek megfelelni, azzal megbarátkozni, már amennyire lehetett.

   Így teltek a napjai, egészen addig, míg a borostás arcú férfi vissza nem tért. Ezúttal határozottabban, mint múltkor: egyenesen az udvarra ment, Mária elé állt, és így szólt:

-          Azt a fiút szeretném örökbe fogadni – És mutatóujjával a magányosan álldogáló Pisti felé bökött.