Pisti most már végképp elveszettnek érezte magát. Visszasüllyedt abba a melankolikusnál rosszabb állapotába, amelybe árvaházba kerülése után került. Nem kelt fel az ágyból, csak amikor a takarítónő a szokásos ágyneműcserét végezte. És miután végzett, visszafeküdt a tiszta párnára. Semmihez, de semmihez nem volt kedve.

   Egy nap aztán Zsolti, megelégelve Pisti viselkedését, a fiú ágya szélére telepedett, megvárta, míg az kinyitja szemét, majd így szólt:

-          Tudom, hogy rossz most neked, de nem feküdhetsz itt egész nap.

   Pistinek felelevenedtek annak a régi, karácsony előtti napnak az emlékei. Edit ugyanígy ült le mellé, szinte ugyanezeket a szavakat használta. És a végén rávette őt, hogy legalább egyen. De Zsolti nem Edit volt. Egyáltalán nem. Még csak nem is hasonlított hozzá. Hiszen ő fiú. És a fiúk mind olyanok… olyanok, akár az a vörös hajú srác (Jani, vagy Józsi?), aki állandóan rosszat mond neki. Kigúnyolja. A fiúk mind ilyenek. Zsolti sem állította meg a gúnyolódást, amikor lett volna rá alkalma. Még csak rá sem szólt a többiekre.

   Ezekkel a gondolatokkal fejében feküdt háttal Zsoltinak és az egész világnak. Edit elment, nincs igazság! Végül csak ez az egy maradt meg, mintegy bátorítva őt a további ellenállásra.

   Zsolti pedig nem mutatkozott olyan kitartónak, mint annak idején Edit. Pisti érezte, amint az ágy felülete ismét visszaugrik eredeti állapotába, majd hallotta a halk léptek zaját, ahogy távolodtak az ajtó felé. Remélte, hogy többé senki nem háborgatja.

   De Zsolti másnap, amikor a többiek reggelijüket fogyasztották, és a szoba üres volt, ismét látogatást tett. Ezúttal határozottabban csengett a hangja, és Pisti érezte, már nem is zárkózik el annyira a felkelés gondolatától.

-          Légy szíves, gyere le enni! A többiek már nagyon aggódnak miattad.

   Pisti persze tudta, a többiek valójában a két nevelőnőt takarja. Ki más aggódna ugyan rajtuk kívül?

   Ekkor úgy döntött, lemegy az étkezőbe, és elfogyasztja a reggelit, hogy mindenki láthassa, minden a legnagyobb rendben. Fel is kelt, el is indult, ám félúton az ajtó felé megtorpant, mint akit hirtelen szíven ütöttek.

-          Na, mi a baj? – aggódott Zsolti. Az ő aggódása, mi tagadás, valódinak látszott.

-          Semmi – válaszolt Pisti, elfehéredett arccal, miközben remegő lábain próbált egyensúlyozni.

   Zsolti látta rajta – legalábbis úgy gondolta, látja - , mi lehet a probléma. Ehhez mérten kezdte győzködni.

-          Nyugi, nem esznek meg a többiek. Ők is ugyanolyan gyerekek, mint te. Gyere, csatlakozz hozzánk! Meglátod, minden rendben lesz.

   Erre a „Gyere, csatlakozz hozzánk!” – ra Pisti felkapta a fejét. Hirtelen megannyi kép jelent meg lelki szemei előtt. Képek egy nagy, baráti társaságról, melynek tagjai közt ott áll ő, bágyadt, szomorú arccal, egyáltalán oda nem illőn. És ott van a vöröshajú srác, na meg a nagydarab Medve, állandóan elégedetlenkedve, őrá mutogatva párnás kezével, mint minden rossznak az okozójára. Edit pedig sehol… Az egyetlen barátja, akivel megosztotta mélyen őrzött, elfeledni vágyott gondolatait, mostanra már egy boldog, gazdag család gyermeke, akiktől bizonyára mindent megkap, amit csak akar, és akik között bizonyára nagyon is jól érzi magát. Vajon ő is gondol az együtt töltött, csodaszép pillanatokra? Vajon neki is számított annyit, hogy emlékeiben örökre megőrizze? Ezt nem tudhatta. És ez a kétely hatalmas gátat szabott Pisti boldogulásának.

-          Jól vagy? – kérdezte Zsolti, és idegesen közelebb ment, hogy átkarolja Pistit.

-          Igen – válaszolt az. – Csak egy kicsit szédülök a sok fekvéstől.

   Még ha nem is ez volt a teljes indok, igaznak igaz: a túlzott fekvés bizony nincs éppen pozitív hatással az ember közérzetére.

   Pisti hagyta, hogy Zsolti karjánál fogva levezesse az étkezőbe. Az ott tartózkodó fiúk és lányok egy emberként fordultak az érkezők felé, Pisti önbizalma pedig tökéletesen a béka feneke alá süllyedt. Legszívesebben eltűnt volna az egész világ szeme elől. Persze, tudta, ez lehetetlen csak úgy. De mégis… Ez a sok gyerek…

   Klári néni sietett a segítségére. Legalábbis úgy vélte, segít. megköszönte Zsoltinak, hogy rábeszélte Pistit, majd átvette tőle a fiút, és az asztalhoz vezette. Kisvártatva elérakta a parizeres zsömlét is, meg a kakaót. Pisti kívánta mindkettőt, el is tüntette pillanatok alatt.

   A gyerekek közben szétszéledtek. Csak Pisti, Klári néni, a konyhásnő és Zsolti maradtak az étkezőben. Utóbbi az ajtóban lapult, bizonyára arra várva, hogy azok ketten végezzenek azzal, amit tenniük kell.

   Klári néni egy darabig csak nézte Pistit, csodálkozással vegyes aggodalommal. Amikor megszólalt, hangja semmitmondón csengett, akár egy nagy, üres hordó döndülése.

-          Hiányzik Edit, ugye?

   Pisti habozva bólintott.

   A nevelőnő elgondolkozva meredt rá, végül folytatta:

-          Rendes kislány volt, az biztos. Arany gyermek. Kevés az ilyen, tapasztalatom szerint. Én is sajnálom, hogy elment, ugyanakkor örülnünk kell neki. Hiszen így a legjobb. Boldog, kiegyensúlyozott család fogadta örökbe, ráadásul még jómódúak is. Editnek sokkal jobb dolga lesz ott, mint itt volt.

   Igen, idáig már Pisti is eljutott. Az elmúlt pár napot főként azzal töltötte, hogy önmagát győzködte ugyanerről. Azonban, bárhogy igyekezett, az űr, mely Edit távozásával keletkezett benne, nem hogy csökkent volna, de nőtt.

-          Azt tudom csak mondani – folytatta Klári néni. - , tedd túl magad a dolgon. Ott van a többi gyerek, csatlakozz hozzájuk! Biztos szívesen bevesznek téged is. Nem jó senkinek sem egyedül.

   Pistinek ezzel is egyet kellett értenie. Mégis, a mintegy tucatnyi fiú puszta gondolatától kirázta a hideg. Ha pedig arra gondolt, együtt kell velük töltenie az összes szabadidejét, erősen visszakívánkozott a pihe-puha ágyba. 

   Klári néni felállt, és kifelé mutatott az ablakon.

-          Menjünk! – mondta. – Vár a friss levegő.

   Pisti egy pillanatig habozott, aztán végül követte a nevelőnőt. Az ajtóban csatlakozott hozzájuk Zsolti is, akinek – Pisti ezt jól tudta – feltett szándéka volt, hogy bevezesse a fiút a társasági élet rejtelmeibe.

***********************

   Amikor Zsolti a többi fiú közé vezette Pistit, a többi fiú értetlenül nézett rájuk. Aztán meglátták a közelben tartózkodó Klári nénit, és mindent megértettek. Vagyis megérteni véltek… Azt egyikőjük sem feltételezte, hogy Zsolti önszántából bevenné Pistit a csapatba.

   Pedig ezt volt a helyzet. És Pisti, amint Zsolti szemébe nézett, tudta ezt. Hálát érzett a fiú iránt, ugyanakkor még mindig fenntartásai voltak a dologgal kapcsolatban. Főleg, amikor – és ez sokszor előfordult a továbbiakban – ott állt hallgatagon, ide-oda nézegetve, miközben azok beszélgettek és nevetgéltek. Akkor legszívesebben elsüllyedt volna. Zsolti persze többször próbált neki segíteni, kérdezett tőle valamit (lehetőleg olyat, amire az igenen és a nemen kívül mást is lehet felelni), de ezzel sem ért el sokat. Pisti továbbra is kívülállónak érezte magát.

   Ez az érzése az idő múlásával egyre fokozódott. Egyszerűen bárhogy próbálkozott, nem sikerült beilleszkednie társai közé. Azok semmibe vették, átnéztek rajta. Ahogy a kellemes tavasz lassan nyárba hajolt át, Zsolti is egyre kevésbé törte magát az ügy érdekében. Végül teljes mértékben feladta a küzdelmet. Pisti visszatért magányához, egyetlen társához. Sokat gondolt Editre, és ettől még lehangoltabbá vált. Egész nap csak kesergett. Ugyan felkelt minden nap az ágyból, háromszor evett, fürdött, még az udvarra is kiment a többiekkel, ám a legtöbb időt egyedül, búskomorságba merülve töltötte. Nem volt számára ünnep ; nem voltak színesek, szívmelengetőek a világ apró csodái – az öröm apró szikrája is kihunyt lelkében.

   Így volt ez mindaddig, míg meg nem jelent az árvaházban a sötéthajú, borostás arcú fickó…