Edit és Pisti szokásos, békés sétájukat tették az udvaron aznap is, amikor Viola nénit és Brigitta nénit utoljára látták. Csak távolból voltak szemtanúi, amint csomagjaikkal kisétáltak a főkapun. Viola néni gonosz, „csessze meg a nevelőotthon, az összes lakójával együtt” – tekintettel mérte végig utoljára az épületet és az udvart. Brigitta ellenben vissza sem nézett. Alázatos bűntudattal az arcán, fejét lehajtva ballagott végig az árvaház előtt nyúló, kapuig vezető kövezett úton. A gyerekek, szorosan a kerítéshez bújva figyelték, amint mindketten eltűnnek az utca végén lévő ház mögött.

   Távozásukat visszafogott „Hurrá!” – kiáltások követték. Örvendtek az árva gyerekek, amiért megszabadultak a rút, gonosz boszorkánytól, ugyanakkor szomorú értetlenséggel fogadták a mindig kedves Brigitta néni elmenetelét.

   Mindenki, kivéve Editet és Pistit. Őket ugyanis nem bántotta meg egyszer sem Viola néni. Igaz, egyetlen alkalommal – aznap, amikor Edit visszajött a kórházból – rájuk szólt, hogy azonnal menjenek enni, de ennyi volt az egész. Többé nem zaklatta őket. Persze, nem is adtak rá okot. A j gyerekek népes táborát gyarapították; azokét, akik semmilyen csínytevésben nincsenek benne, kerülik a „rosszak” társaságát, és megelégszenek azzal a kevéssel, amit ez az életforma nyújt. Tehát Viola néni hiába is próbált volna akármilyen indokkal előállni a megbüntetésük érdekében, igyekezete akkor is kudarcot vall.

   De nem csak hogy közömbösen viseltettek a szigorú nevelőnő iránt; valahol örültek is, hogy közöttük van. Hiszen a korábbi piszkálódások eleinte csillapodtak, majd teljesen abbamaradtak. A piszkálódók mindegyike a „csínytevők” közé tartozott, így elsőszámú célpontok lettek Viola néni szemében. Ezért aztán, természetesen, nem volt hangulatuk többé Pistiékkel foglalkozni, amiért ők titkon hálát adtak az égnek, hogy Viola néni van velük.

   Most pedig minden vissza fog változni, Pisti ezt nagyon jól tudta. És ahogy Edit szemébe nézett,, látta rajta, hogy ő is tudja. Ők ketten meredtek egyedül búsan Viola néni után. Amikor a nagydarab nő eltűnt a látóterükből, Pisti körülnézett a többi fiú közt. Megkönnyebbült, felszabadult arcokkal találta magát szemközt – melyek szinte mindegyike mögött ott rejlett a már-már feledésbe merült, kellemetlen emlékeket felszabadító, ironikus vigyor.

   Próbált nem figyelni rájuk, másra terelni a gondolatait, de dolgát cseppet sem könnyítették meg a körülmények. Napról napra visszatértek a szurkálódós megjegyzések, gúnyos hangnemű beszólások, és Pisti egy fokkal ismét szomorúbbá vált.

   És nem könnyítette meg dolgát az új nevelőnő sem. Fiatal, húszas évei vége felé járó, kedvesnek látszó nő vette át ezt a pozíciót. Csupaszív, szimpatikus nő volt, ugyanakkor ez a tulajdonsága okozta Pisti rosszkedvét is. Elnézőbb volt ugyanis a rendetlenkedőkkel is; csak nagy ritkán szólt rájuk, akkor is mindössze gyenge ejnye-bejnyéket kaptak a fiúk. Ez természetesen nem szegte nagyon kedvüket. Végre újra kiélhették elfojtott vágyaikat, korlátozások és kemény szabályok nélkül.

   Edit már sokkal könnyebben fogadta a dolgot. A lány volt az, aki öntötte Pistibe a lelket. Vigasztaló szavakat suttogott a fülébe, próbálta rávenni, ne figyeljen a gúnyolódókra, ám kísérlete rendre kudarcot vallott. Látta a fiún, hogy nagyon bántja a dolog, és ettől már ő is elszontyolodott.

   Egyik délelőtt aztán úgy döntött, megpróbál segítséget kérni. Reggeli után odaállt Judit néni elé – merthogy így hívták az új nevelőnőt - , és halkan, félénken így szólt:

-          Pistit folyton csúfolják. Nem tudna segíteni neki?

   Judit néni együttérzőn nézett a kislány szemébe. Felemelte állánál fogva Edit lesütött fejét, és a maga kellemes, megnyugtató hangján megkérdezte:

-          Ki csúfolja?

-          Mindenki – felelte a lány, pillantását makacsul elvonva Judit nénitől.

-          Mindenkihez nem mehetek oda, hogy megmondjam, hagyják békén Pistit.

-          De… csak tehet valamit.

   Judit néni elgondolkozott, végigsimított a saját arcán, majd ezt mondta:

-          Majd meglátom, mit tehetek.

-          Jó – suttogta Edit, és ment az udvarra Pisti után.

   Még aznap este odaállt Pisti ágya elé a fiú, aki leginkább gúnyolni szokta őt. Mosolyogva nézett a fekvő alakra egy darabig, aztán megszólalt:

-          Na, a kis árulkodó Júdás elaludt? Mi van, kipanaszkodtad magad anyucinak?

   Pisti felugrott. Első hallásra úgy hitte, valami fontos dologról lehet szó. Miután látta, megint csak a szokásos piszkálódás megy, visszafeküdt, és lehunyta a szemét. Nem tudta, nem is igazán érdekelte, miről beszél a fiú. Ráhagyta, hadd élvezze ki a kínálkozó alkalmat. Ő maga pedig visszasüllyedt az önsajnálat egyre lejjebb húzó mocsarába. Csak egyetlen dolog volt jelenleg, ami visszatartotta a nyakig merüléstől: Edit őszinte, odaadó barátsága. ha nem lett volna a lány, bizonyára még ennyire sem tartja fenn magát.

   A többi fiúhoz való viszonya tehát lényegében nem változott. Ahogy teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, szép lassan beleszürkült ismét a létbe. Az apró csodák elvesztették varázserejüket a szemében.

   Így jött el az ősz, majd a zord tél. A január elhozta az 1992-es esztendőt, hátrahagyva az óév minden örömét és bánatát. Azon a télen is esett némi hó. Sokakat elzárt a külvilágtól, mások számára csupán a közlekedést nehezítette meg a téli csapadék. A gyerekeken kívül – akik élvezték a hideg évszak adta szórakozási lehetőségeket- gyakorlatilag mindenki áhítattal várta a tavaszi újjászületést. Az pedig nem is váratott magára sokáig. A március 15-ei ünnep már a jobb idő üzenetét hordozta magában, súgva a mindegy másfél évszázaddal korábbi forradalom emlékét.

   A változás szele fújt akkoriban. A változásé, amitől sokkal többet vártak az emberek, mint ami végül is az évek során lett belőle.

********************

    Ez a fuvallat elérte az árvaház összes lakóját. De különösen Pisti életét befolyásolta. Olyan dolog történt ugyanis, amire egyáltalán nem számított. Ami annyira kellemetlenül érintette, hogy sokáig ismét nem volt kedve megszólalni.

************************

   Március végén Klári néni visszatért az árvaházba. Fitten, egészségesen, kipihenten érkezett, és még egy fokkal barátságosabb volt, mint egy évvel korábban, mielőtt legurult a lépcsőn. Mintha kifejezetten jót tett volna neki a baleset. Persze, ezt senki nem merte kimondani, de a takarítón, a szakácsnő, de még az igazgatónő arcáról is egyértelműen le lehetett olvasni.

   A gyerekek közül sokan – főleg a lányok – szorosan átölelték, amikor meglátták. De Editen és Pistin kívül mindannyian boldogságot sugároztak.

   Beköszöntött az április, a maga szeszélyes, becsapós időjárásával.

   Mária boldog mosollyal az arcán állt az irodája ablakában, mely épp az udvarra nyílt, így ráláthatott a gyerekseregre. Hosszú idő után először végre örömmel töltötte el, amit látott.

   Gyönyörködését a telefon vad, fülsiketítő berregése szakította félbe. Kellemetlenül, orra alatt morogva sétált a készülékhez, és abban a pillanatban, amint füléhez emelte a hallgatót, arra gondolt, most aztán alaposan leteremti a hívót. De elsőre nem szólalt meg; a következő pillanatban meg már elillant a magabiztossága. Ezért csak ennyit mondott: - Halló?

   A hívó megkérdezte, a T. utcai árvaház igazgatónőjével beszél-e. Mária megerősítette, majd afelől tudakozódott, miben segíthet.

-          Szeretnék örökbe fogadni egy gyereket. Lehetne valamikor ellátogatnom, hogy megtekintsem őket?

   Mária az ilyenkor szokásos, kissé eltúlzott nyájassággal válaszolt.

-          Hát persze! Csak mondja meg, mikor lenne önnek a legmegfelelőbb, és szeretettel várjuk.

   A hívó megmondta. Egy hét múlva, délelőtt, reggeli után meg is jelent a házaspár a főbejárat előtt, ahol Mária már várt rájuk, hogy bemutathassa őket a gyerekeknek.

**********************

-          Biztosak benne? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában az igazgatónő.

   Mindhárman az udvaron álltak. A házaspár férfi tagja, aki öltönyt viselt, és jól fésült, ápolt hajjal, sportos testtel rendelkezett, modora pedig igencsak megnyerő volt, határozottan bökött ugyanabba az irányba, mely felé mindhárman tekintetüket vetették. A mutatott helyen, egy fának támaszkodvá állt Edit, előtte pedig Pisti, félénken mosolyogva, kipirult arccal.

-          Egészen biztos. Ő kell nekünk. Valahogy… Más, mint a többiek.

   Máriának be kellett látnia, ebben teljesen igazuk van. Bár ő biztosan nem döntött volna így, de hát ízlések és pofonok különböznek.

   Tőlük kicsit távolabb, az egyik kislánnyal beszélgetett épp Klári néni. Az igazgatónő megköszörülte a torkát, és megszólította a nevelőnőt:

-          Klárika, kérlek, szólj Editnek, hogy jöjjön ide. Beszédem van vele.

   Klári mosolyt villantott, melybe, akarata ellenére, némi kelletlenség is vegyült, és elindult, hogy teljesítse a kérést.

   Kisvártatva ott is termett Edit. Pisti a távolból figyelte őket, némi értetlen félelemmel a tekintetében.

-          Editkém – szólt az igazgatónő barátságosan csengő hangja. – Ezek a kedves emberek azért vannak itt, hogy magukkal vigyenek. Ők lesznek az új családod. Biztosan boldog leszel velük.

   Edit fájdalmas, szomorú arccal nézett a távolban egyre idegesebben toporgó Pisti felé. Szíve szerint ellenkezett volna, de tizennégy éves létére már jól tudta, ennek semmi értelme nem lenne. Ezért hát bólintott, igyekezve kerülni a felnőttek tekintetét.

   Ez sikerült is, így jövendőbeli szülei nem láthatták, ahogy lassan, vastag csíkot hagyva maga után, kövér könnycsepp gördül végig az arcán.