Brigitta másnap fejfájásra ébredt. Ritka volt az ilyen alkalom. Általában véve nyugodt alvó volt, rémálmok nem gyötörték, és legtöbbször hatig-hétig húzta a lóbőrt. Most azonban már negyed hatkor elszállt a szeméből az álom. Kegyetlenül kínozta a fejében lüktető fájdalom, melyet nem tudott hová tenni.

   Miután feladta a visszaalvásba fektetett reményeit, felült, kihúzta komódja második fiókját, és elővette a gyógyszeres dobozát. A komód tetejére oda volt készítve éjjelre egy bögre víz. Igaz, már nem lehetett valami frissnek mondani, és más körülmények között Brigitta egyszerűen a lefolyókagylóba öntötte volna, de most sem ereje, sem kedve nem volt újratölteni. Leöblítette hát vele az apró, fehér tablettát, majd visszadőlt a pihe-puha párnára, és lehunyta a szemét.

   Fél órát feküdt így, mire fejfájása valamelyest csillapodott. Ekkor úgy döntött, ha már fenn van, körülnéz a gyerekek háza táján.

   Magára öltötte mackónadrágját és egy fehér pólót, miközben ajkát néhány halk, dörmögősre sikeredett szitokszó hagyta el a reggeli ügyetlenkedés miatt. De mialatt a folyosón ballagott, feje szép lassan kitisztult, kedélye jobbra fordult. A folyosói ablakon át látta, ahogy a nap első sugarai narancssárga félkört rajzolnak az égre. Gyönyörű, gondolta, és azon kapta magát, hogy egész halkan dudorászik.

   Dudorászását azonban hamarosan megzavarta valami. Először azt hitte, macska lopódzott a házba. Hiszen senkit nem látott a folyosón, mégis, kopogó hangokat és halk, fáradt nyöszörgést hallott.

   Lassan a nesz irányába indult. Minél tovább ért, annál biztosabb lett a helyzetet illetően. A lenyitható padlásajtó felől jöttek a hangok. Nagyon megrémült, amikor rájött, mi okozza azokat.

   „Tehát ismét megtörtént!” – gondolta keserűen, és remegő kézzel lenyitotta a padlásajtót, mely mögött pontosan azt találta, amitől a legjobban tartott: két, egész testében reszkető, zavart tekintetű fiú guggolt a padlás homályában. Brigitta lehajtotta nekik a létrát. Miután azok lemásztak, vad, hálás öleléssel jutalmazták bizonyára várva-várt megmentőjüket.

   Brigitta csak állt egy darabig, teljesen ledöbbenve a látottaktól. Végül, nagy nehezen erőt vett magán, és szorosan magához húzta a két fiút.

-          Nem lesz semmi baj, ne féljetek! – próbálta őket nyugtatni, vajmi kevés sikerrel.

   Visszakísérte őket szobájukba, ő maga pedig elhatározta, ezúttal nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Egyenesen az igazgatónő irodája felé vette az irányt.

   Mária azonban nem volt ott. Brigitta türelmesen várt egészen hét óráig. Akkor csalódottan elindult a gyerekek szobái felé, hogy lekísérje őket az étkezőbe. félúton azonban vállára húsos, határozott szorítású kéz telepedett, halálra rémítve a fiatal nőt.

   Viola állt mögötte, a maga zömök, karakán megjelenésével, térdéig érő szoknyában, kényelmes papucsban. Szeme ezúttal még szigorúbb volt, mint általában.

-          Nahát, Brigittám, mit keresel te itt? – kérdezte, és pillantása a nyitva felejtett padlásajtóra vetődött. Brigitta jól tudta, mit néz, de nem szólt semmit. Áthatón meredt Violára, aki azonban cseppet sem ingott meg.

-          Csak nem Marival akartál beszélni? – folytatta Viola. – Ugye, nem akarsz velem ujjat húzni? Remélem, emlékszel még arra a kis „incidensre”.

   Brigitta tekintete elárulta, nagyon is emlékszik. Ennek ellenére még közelebb lépett kolléganőjéhez, és határozott, ellentmondást nem tűrő hangon közölte:

-          Nem félek tőled.

   Viola harsányan elnevette magát. Brigitta megborzongott ettől, és kicsit inába is szállt a bátorsága.

-          Azt erősen kétlem – szólt Viola, miután kinevette magát. – A te becsületes lelked alaposan össze fog törni, ha szembesíteni találnálak a tényekkel Mária előtt. Be fogsz vallani mindent. Hidd el, nem először csinálok ilyet.

   Brigitta elhitte. Ha belegondolt, hányszor cselekedhetett mások kárára Viola, és ezalatt mennyi ember karrierjének sorsát tartotta kezében, mintegy aduászként, mérhetetlen félelem fogta el. Jól tudta, Viola nem a levegőbe beszél.

   Tekintetét kisvártatva elvette kolléganőjétől. Lehajtott fejjel, tanácstalanul motyogta maga elé:

-          Ezt nem teheted.

   Viola erre mérgesen felhúzta a szemöldökét.

-          Ti akartátok, hogy csináljak valamit. Hát tessék! Most rend van és fegyelem.

-          És félelem…

-          Ez van. Minden dolognak megvan az előnye és a hátránya is.

   Brigitta nem felelt.

-          Helyes – mosolyodott el Viola. – Most pedig menj szépen, és vidd le azokat az átkozott gyerekeket reggelizni!

   Brigitta tudta, nem tehet mást, ezért, bár bosszúsan, de engedelmeskedett.

********************

   Ám pillanatnyi megtántorodása hamar elmúlt. A gyerekek szótlanok voltak; még az általában vicces kedvű fiúk sem tréfáltak. A lányok nem suttogtak egymás fülébe. Lett volna ugyan téma, hiszen mindannyian tisztában voltak Viola néni gonosztettével, de valahogy nem akaródzott erről beszélni. És a sor végén, lehajtott fejjel kullogott az étkező felé a két legutóbbi áldozat. Egyedül Edit és Pisti ragyogott a boldogságtól. Szerény boldogság volt ugyan, de mindenképpen az volt. Brigitta látta ezt rajtuk, ahogy azt is, mennyire próbálják a kialakult helyzethez méltatlan érzelmüket elrejteni. Persze, teljes sikertelenség övezte igyekezetüket, de a szándék mindenesetre díjazandó volt.

   Brigitta egy darabig csak nézte őket, aztán különböző gondolatok kezdtek cikázni az agyában. Amikor pedig az asztalnál, komor magányba burkolózva, napilapot olvasgatva és kávét szürcsölgetve megpillantotta gonosz kolléganőjét, megfogant benne az elhatározás. Nem érdekli, milyen következményekkel járhat ez önmagára nézve, az igazságtalanságnak meg kell legyen a kellő büntetése.

   Amint erre gondolt, Viola néni felnézett az újság hasábjairól. Szemében most nem csak a szokott, szigorú kegyetlenség látszott; valahol mélyen ott rejtőzött a félelem is. Hiszen bizonyára nem számított arra, hogy ezen a reggelen korábban ébred, és észreveszi, mi történt. Nyilván úgy volt vele, jó korán kiengedi a gyerekeket, és majd úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Most pedig ott ült… és határozottan félt. Brigittának ekkor már kétsége sem volt afelől, mit kell tennie.

   Reggeli után felment az igazgatónő irodájába. Mária ezúttal ott tartózkodott.

   Brigitta pár pillanatig habozott, a kilincsen tartva a kezét, majd egy határozott, elszánt mozdulattal benyitott.

   Mária az ablak előtt állt, és kifelé nézett. Amikor Brigitta belépett, hirtelen megpördült, úgy, mint aki állandóan attól tart, valaki onnan fentről ellenőrzi minden lépését, és most itt van, hogy kérdőre vonja tétlenkedése miatt.

   Szemüvege rajta volt, bár bizonyára csak azért, mert magán felejtette. Az üveg mögül éles, kék pillantása figyelmeztető jelnek tűnt Brigitta számára. Azonban tudta, innen már nincs visszaút. Nem lenne képes többé a tükörbe nézni, ha most cselekvés nélkül távozna. Ezért hát megköszörülte a torkát, és hangosan, érthetően köszönt.

-          Szervusz, Brigittám! – üdvözölte viszont Mária. – Miben lehetek a szolgálatodra?

   Brigittának újra erőt kellett gyűjtenie, hogy befejezhesse, amit elkezdett. Ezúttal is sikerült.

-          Történt valami, amit el kell mondanom – vágott a közepébe. Ezután pedig, mintha minden gátlása elszakadt volna, egyre határozottabban folytatta: - A gyerekek lelkéért nagyon komolyan aggódom. Ez a Viola egy valóságos boszorkány! Reggel én szabadítottam ki két fiút a padlásról. Esküszöm, akár az életemre is megesküszöm, hogy nem én voltam. Viola tette.

   Mária csodálkozva nézett rá. Ellépett az ablaktól, és az íróasztalához ment. Annak széléhez támaszkodott, onnan vizsgálta a határozott, ámde annál idegesebb nevelőnőt. Kisvártatva feltette az első kérdést, ami eszébe jutott.

-          Biztos, hogy nem a gyerekek játszottak?

   Brigitta furcsállón meredt rá.

-          Hülyének nézel? A padlásajtó kívülről kulcsra volt zárva. Melyik gyerek lenne képes szerinted bezárni a társát egy egész éjszakára?

   Mária elgondolkozott, majd bosszúsan megrázta a fejét.

-          Én ezt nem akarom elhinni! Tudtam, hogy Viola túl szigorú, néha igazságtalan is, na de ilyet… Ilyet normális ember nem csinál.

-          Hát nem – helyeselt Brigitta.

-          Küldd azonnal ide azt a nőt! Pontosabban: hozd magaddal. Azt szeretném, ha te is itt lennél, amikor beszélek vele. A gyerekeket egyelőre hagyjuk ki a dologból.

-          Ez csak természetes – mondta Brigitta, bár ez volt az utolsó jelző, amivel illette volna a jelenlegi állapotot.

   Gyors, pattogós léptekkel sietett Viola keresésére.

******************

   Viola az udvaron tartózkodott. Szokásos, őrködő-megfigyelő tevékenységét végezte. Szemmel láthatólag erőltette az agyát, hogy a legkisebb rendellenesség se kerülje el a figyelmét.

   Brigitta észrevétlenül osont mögé, és teljesen váratlanul szólította meg:

-          Viola, az igazgatónő beszélni szeretne veled. Most!

   Viola elsőre összerezzent, majd mikor meglátta kolléganőjét, lenéző mosolyt villantott.

-          Szóval elmondtad neki – suttogta vészjóslón. – Ugye tudod, hogy…

   Ám nem mondhatta végig, mert Brigitta határozott, ellentmondást nem tűrő hangon közbevágott:

-          Elég! Nem félek tőled! Többé nem zsarolhatsz. Ha kiderül a teljes igazság, hát kiderül. Talán így lesz a legjobb.

-          Ostoba liba! – sziszegte Viola. – Nekem úgyis mindegy már, nemsokára nyugdíjba vonulok. De teelőtted még ott van az egész élet, számtalan lehetőséggel.

-          Ahogy a gyerekek előtt is – mutatott körbe az udvaron Brigitta. – Az ember életének legfontosabb része a gyerekkor. Az határozza meg, hogy később  milyen emberré válik valaki. Szerinted milyen élet vár rájuk, ha te bezárod őket, a legkisebb csínytevés miatt is?

   Viola nem válaszolt. Lekicsinylően végigmérte kolléganőjét, majd elindult az igazgatónő irodája felé.

   Mária papírok fölé görnyedve írt valamit, amikor beléptek. Akkor letette a tollat, levette a szemüvegét, és hátradőlt a székében.

   Miután becsukódott az ajtó, Viola felé fordult.

-          Tehát? Igaz?

   Viola gúnyosan mosolyogva bólintott. Száját szólásra nyitotta, de egyelőre vissza is csukta. Ám a vigyor nem tűnt el arcáról.

-          Ez esetben, Brigittám, azt hiszem, te akár távozhatsz is. Köszönöm a segítségedet!

   Brigitta szívéről méretes kő gördült le. Megkönnyebbült lélekkel indult az ajtó felé, de mielőtt távozhatott volna, Viola hangja mennydörgésként hasított a beállt csendbe.

-          Állj!

   Brigitta visszafordult. Mária kérdőn tekintett hol az egyikre, hol a másikra.

   Viola közelebb lépett az igazgatónő asztalához. Szemében annak az embernek a közönyös magabiztossága tükröződött, aki, mielőtt ítéletet mondanak felette, mintegy utolsó szalmaszálként a bosszú félig kielégítő érzésébe kapaszkodik.

-          Ha már ennyire eluralkodott az őszinteségi roham, derüljön fény a teljes igazságra! Én elismerem, hogy  bezártam a gyerekeket a padlásra, ha nem úgy viselkedtek, ahogy illett. Brigitta?

   A megszólított felé fordult, tekintetével egyértelműen sugallva, mire céloz. Brigitta értette. fejét lehajtva közelebb lépett, de egyelőre hallgatott.

   Mária türelmetlen hangon közbeszólt.

-          Mi ez az egész? Mi folyik itt?

   Brigitta pedig, bár lassan, akadozva, de elmondta, mi olyat tett ő, amire nem volt büszke. Viola elégedetten hallgatta beszámolóját.

-          Amikor tavaly gyűjtést szerveztünk az árvaháznak… Nos… Tudom, hogy hiba volt… Nem is tettem volna, ha… Pénzszűkében voltam, és hát…

   Mária felpattant a helyéről. Szemében haragos tűz lobbant lángra.

-          Megloptad az árvaházat? – suttogta indulatosan. – Hogy merészelted?

   Brigitta ismét lehajtotta a fejét, és a földet nézte.

   Mária dühödt hangon folytatta:

-          Takarodjatok a szemem elől mindketten! Míg nem akad más, ti vigyáztok a gyerekekre, de mérget vehettek rá, amint kiléptek innen, elkezdem a keresést.

   Viola továbbra is gúnyosan mosolyogva hagyta el az irodát. Brigitta pedig szégyenkezett. Nem bánta, hogy leleplezte Violát, mégis, amit akkor tett, úgy vélte, önző, igazságtalan cselekedet volt. Végül arra jutott, semmivel sem különb Violánál.