A versenyt természetesen félbeszakították. A gyerekek vacsoráig a szobájukba húzódtak, és a balesetről susmogtak.

   Viola néni nem foglalkozott különösebben a lelkivilágukkal. Leült a folyosó egyik padjára, kezében egy bögre kávéval, és a friss újságot lapozgatta. Pechére épp arra járt az igazgatónő. Megállt a nevelőnő előtt, egy darabig várt, hátha az magától észbe kap, de mivel ez nem történt meg, célzón megköszörülte a torkát. Viola kezéből kipottyant az újság. Kávéját még épp meg tudta tartani bizonytalan ujjai közt.

-          Szervusz, Mari! – köszönt erőltetett kedvességgel. – Na, van már valami hír a kislányról?

   Mária gúnyos mosolyra húzta a száját.

-          Kérlek, ne tégy úgy, mintha érdekelne!

-          Hogy mondhatsz ilyet? – Viola túljátszott dühvel felpattant. – Nem vagyok én annyira szívtelen, mint azt te gondolod. Csak tudod, az évek…

-          Na, ne gyere itt nekem ezzel! – állította le Mária. – Engem is megviseltek az évek, elhiheted. Sokan vannak, akik nem szeretnek, mert sokszor talán túl keményen bánok az emberekkel. De azért én soha nem fajulnék odáig, hogy végignézzem, mint vérzik el egy ártatlan gyermek.

-          De én…

-          Semmi de! Ha nem lettem volna ott, az a szegény kislány már valószínűleg nem élne. Nem engedhet meg egy nevelőnő ilyet.

-          Mégis mit kellett volna tennem? Másztam volna a nyakadra én is koloncnak? Nem vagyok orvos.

   Mária lekicsinylőn legyintett.

-          Én sem vagyok orvos, te… - elharapta az utolsó, kimondatlannak szánt szót, majd valamivel higgadtabban folytatta: - Nézd, ha úgy érzed, nem vagy képes a feladatra, keresek mást. Csak szólj. Azért téged hívtalak, mert jó barátnőm voltál mindig is, és úgy gondoltam, jól jöhet a pénz. De ha nem mutatsz valamit záros határidőn belül…

   Viola büszkén, kissé sértődötten felszegte a fejét, úgy felelt:

-          Mutatok én. Most rossz lóra tettél, Mari! Úgy megregulázom ezeket a gyerekeket, többé elő nem fog fordulni ilyesmi. Még esély sem lesz rá.

-          Viola, én nem…

   De Viola ismét beléfojtotta a szót:

-          Azt akarod, hogy csináljak valamit. Hát most fogok! Abban nem lesz köszönet!

   Elviharzott, hátrahagyva az igencsak rosszat sejtő igazgatónőt, aki ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak ne szólt volna egy szót sem.

*******************

   Vacsora után a fiúk szobájában vitát nyitottak Edit balesetéről. Az egyik álláspontot Medve, a másikat Zsolti képviselte leghevesebben. Medvéék válltig állították, nem is baleset történt valójában. Az ő csapatuk ugyanis elég közel volt az esethez, és néhányan úgy látták, valaki szándékosan meglökte a lányt.

-          Timi volt az – állította egy vörös, szeplős arcú fiú. – Láttam, hogy amikor senki nem figyelt arra, egy kicsit direkt megbillentette a padot, amin épp Edit egyensúlyozott.

-          Ugyan már! – szólt közbe Zsolti. – Miért tenne ilyet? Lehet, hogy véletlenül meglökte a padot, de biztosan nem szándékosan.

-          Mert te aztán tudod! – vágott vissza az előbbi fiú. – Nem is néztél arra, honnan tudhatnád? Láttam, amit láttam.

   Zsolti már válaszra nyitotta a száját, amikor a sarokból gúnyos hang szólt.

-          Miért nem kérdezzük meg a szerelmét? Ő talán tudja, mi történt.

   Minden szem Pistire szegeződött, aki a pillantások kereszttüzében egykettőre elpirult.

   Az ő szempontjából a legjobbkor nyílt ki ekkor az ajtó, azonnal elterelve a többiek gondolatai. Viola néni lépett a szobába, nagy lendülettel, mint aki cselekvésre szánta el magát. Ám amint bent termett, kissé elbizonytalanodott. Tanácstalan tekintete egy pillanatra Pistin akadt meg, majd zavartan tovasiklott. Egy darabig mozdulatlanul állt a szoba közepén, végül az ajtó felé indult, mint aki elvégezte a dolgát. Az ajtóban aztán megállt, és visszafordult.

-          Csendesebben legyetek, jó? – szólt rájuk, erélyesnek egyáltalán nem mondható hangon.

   De ez a gyenge figyelmeztetés még csak a kezdete volt mindannak, ami a gyerekekre várt.

***************

   A szobában néma, feszült csend uralkodott el. A fiúk rendesen megilletődtek a szokatlan jelenet láttán. Most még a nagydarab Medve is kővé dermedve állt, mint akit odaszögeztek a padlóhoz. A vitáról egyelőre mindannyian megfeledkeztek.

   Pisti megkönnyebbülve elterült az ágyon. Nem bánta ő, mennyire ellenszenves Viola néni. Azt sem bánta, ha megtilt nekik mindent. Végtére is, számára így volt kényelmesebb. Ha a többi gyerek letört, boldogtalan, hát legalább nem lóg ki ő sem a sorból, nem lesz kakukktojás.

   A sarokból most előjött az iménti gúnyos hang tulajdonosa. Komoly ábrázatú, göndörhajú gyermek volt, arca arról árulkodott, lelke sokkal idősebb, érettebb, mint a teste. Vetett egy kósza pillantást Pistire, majd a többiek felé fordult. Elsősorban Zsoltinak címezte mondanivalóját.

-          Ez a nő nagyon nem tetszik nekem. Szigorú és igazságtalan. Meglátjátok, ha sokáig marad, lesz vele egy csomó bajunk.

   Zsolti komoran a szemébe nézett. Egyet kellett értenie a fiúval.

-          Nem tudom, mi lesz még itt. De azt tudom, hogy össze kell tartanunk. Csak így vészelhetjük át.

   Átható pillantást vetett Medvére, aki már egyáltalán nem dúlt-fúlt mérgében. A vita hevessége már a múlt homályába kezdett merülni.

-          Csak együtt sikerülhet – ismételte, félig önmagának Zsolti. Szeme Pistin akadt meg, aki közömbösen hátat fordított szobatársainak, és elmerengve a csupasz falat kémlelte.

******************

   Másnap reggel Edit visszatért a kórházból.

   Legtöbben a reggelijüket fogyasztották, kivéve Pistit, akinek nem akaródzott kikelni az ágyból.

   Edit csendesen, szinte osonva lépett be a szobába, és közelítette meg egyetlen barátja fekhelyét. Amikor odaért, némán megállt az ágy mellett; nem akarta felébreszteni a fiút, hátha még az igazak álmát alussza. Már megfordult, felkészülve a távozásra, ám ekkor Pisti megmozdult, majd örömteli kiáltással üdvözölte a lányt.

-          Edit! Hát visszajöttél! Jól vagy?

   Boldogan felült, de hamar el is komorodott, meglátva Edit fején a kötést.

   A lány azonban lágyan elmosolyodott, és közelebb lépett. Gyengéden megérintette a fiú vállát, mire annak egész testén furcsa borzongás futott végig.

-          Már jobban vagyok – mondta Edit, és megragadta Pisti kezét. – Csak enni akarok. Nagyon éhes vagyok.

   Pisti felállt, hogy kövesse a lányt, de ebben a pillanatban Viola néni terebélyes alakja állta el a kijáratot.

   Edit és Pisti alaposan megrémültek. A viszontlátás felhőtlen örömét beárnyékolta most ez a váratlan jelenés.

   A nevelőnő szigorú, zord arca haragosan eltorzult. Editék felkészültek a lehető legrosszabbra.

-          Mi a francot műveltek ti itt? – mennydörögte Viola néni. – Azonnal takarodjatok le enni! Ne mondjam még egyszer! És mostantól, aki nem engedelmeskedik, jó nagy büntetésben részesül. Ezt ne felejtsétek!

   Önmagára büszkén felszegte a fejét, majd, amilyen hirtelen jött, úgy is távozott.

   Pistiben ekkor tudatosult, hogy mindaz, amitől a többi fiú tartott, kezdetét vette. És ez most már őrá is vonatkozott. Meg Editre is.

************

   Hallgatagon fogyasztották a reggelit, miközben fél szemmel folyamatosan nyomon követték Viola nénit. A nevelőnő látszólag nyugodtan evett, a friss napilapot olvasgatva, az asztal legtávolabbi, gyerekektől mentes területén. Néha ugyan fel-felkapta a fejét, körülszimatolt, remélve, hogy valaki rossz fát tesz a tűzre, de aztán megannyiszor csalódnia kellett. A gyerekek síri csendben reggeliztek, akár még a légy pisszenését is lehetett volna hallani.

   A konyhás néni a pult mögül érdeklődve ki-kikandikált, párszor megcsóválta a fejét, majd folytatta munkáját.

   A szokatlan fegyelemre az igazgatónő is felfigyelt. Titokban az étkező ajtajához osont, és belesett azon. Amit látott, attól még a lélegzete is elállt. A gyerekek nem csak hogy jól viselkedtek; egyáltalán nem zavarták meg a már-már tökéletes némaságot. Anélkül ettek, hogy bárki a társához szólt volna akár egy szót is.

   Mária rosszallóan csóválta a fejét. Bár őt is zavarta, ha a gyerekek beszélgetése túlzott lármába csap át, ezt azért nem szerette volna elérni. Tudta, mindez egyedül az ő hibája. Hiszen nem más hívta Viola nénit az árvaházba, mint ő. És most már nem tudta megállítani, amit elkezdett. Mivel Viola néninek valóban szüksége volt a pénzre, arcátlanság lett volna kirúgni. Na meg barátnők is voltak, már amennyire ezt el lehetett mondani. Ami pedig leginkább gátat vetett Viola néni eltávolításának: voltaképpen semmi rosszat nem tett, csak rendet tartott. Ezért aztán Mária úgy tett, mintha nem látná, mi történik. Csak remélni merte, hogy egy szép napon majd varázsütésre megoldódik ez a helyzet is.