MÁr biztosan senki nem emlékszik az előzményekre, szóval íme:

Előzmények:

A '90-es években járunk, Budapesten. Főhősünk, Várady Sándor, egy valaha volt híres festő hite erősen csorbát szenvedett, miután néhány fiatal ügyes csellel kifosztja őt a vagyonából, és rá kell ébrednie, hogy akit szeretett, igazából csak az anyagi jólét miatt volt vele.

Mindeközben Szabó Eszteréknél tombol a szegénység. Miután a családfő elhalálozott, vagyonukat igencsak hamar felélték, és az anya, rossz lelkiállapota miatt, nem dolgozik. Így Eszter nővére, Mari, titokzatos pénzkereseti tevékenységet kénytelen folytatni, ami Esztert felettébb zavarja. Egy nap aztán a hatóságok kirendeltje azzal a szándékkal állít be hozzájuk, hogy a gyerekeket állami gondozásba vegye. Ám ekkor Eszter úgy dönt, mindent hátrahagyva elmenekül. Sorsa összefonódik Váradyval, aki többször is némi pénzzel segíti ki a kislányt és családját.

Egy harmadik helyszínen, valamely kis, eldugott, romos családi házban, Vizy Pisti és az anyja még Eszteréknél is nehezebb anyagi körülmények között tengődik. Berendezési tárgyaikat két fura, napszemüveges-öltönyös alak viszi el hétről-hétre, egy nagyon régi tartozás behajtásaként. Anya és fia a parkban kényszerülnek koldulni, ám azzal sem járnak sikerrel. Végül, egy decemberi reggelen, az asszony többé nem ébred fel. Pisti egyszer csak azt veszi észre, hogy egy nagy, ijesztő autóban csücsül, két mogorva férfi társaságában, majd a kocsi a közeli árvaház kapuján gördül be.

Az árvaház gyerekseregébe azonban Pisti sehogy sem tud beilleszkedni. Naphosszat csak fekszik az ágyában. Az első személy, aki érdeklődést mutat irányában, Edit, a szőke kislány, aki végül ráveszi, hogy egyen egy keveset, és mozduljon ki a szobából.

Minden viszonylag jól megy, míg meg nem történik a váratlan baleset: Klári néni, a kedves nevelőnő legurul a lépcsőn, miután az igazgatónő irodájában kellőképpen felzaklatja magát az ablakon át érkező fenyegető üzenettel kapcsolatban, amit az igazgatónő, úgy látszik, félvállról vesz.

A gyerekek közben lázasan készülődnek a közelgő ünnepre. Kivéve Pistit, aki nem igazán tudja, mit kezdjen a számára teljesen új helyzettel. De végül a nyurga fiú, Zsolti, őt is ráveszi, hogy segítőkezet nyújtson az előkészületek során.

16. fejezet

   Délután hatkor a kórus felsorakozott a megbeszélt helyre. Történt, ami történt, a gyerekek ugyanúgy, ugyanolyan lelkesen énekelték a dalokat, akár a próbákon. Mintha Klári néni segítő szelleme mindvégig ott lebegett volna felettük.

   Az igazgatónő és Viola néni egymás mellett ültek. Az új nevelőnő szigorú, komor arccal figyelte a műsort. Egy pillanatra nem érzékenyült el, de még csak halvány mosolyra sem húzta a száját.

   Mária igyekezett arcára erőltetni némi bátorító fényt, több-kevesebb sikerrel.

   Végül a versek is elhangzottak, szépen, hibátlanul. A szakácsnő és a takarítónő hangosan tapsoltak, Mária és Viola már sokkal visszafogottabban.

   A műsort követően a gyerekeknek vissza kellett menniük a szobájukba, hogy az angyalka zavartalanul elhelyezhesse az ajándékokat a fa alá. Mire visszaértek, kezükben az árvaház alkalmazottainak szánt apróságokkal, a sarokban különböző méretű, többnyire doboz alakú csomagok tömkelegé találták. Mindenki önfeledten rohant megnézni, mit kapott; egyedül Pisti nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel. Ő ugyanis ezidáig nemigen kapott semmit senkitől.

   Edit sietett ismét a segítségére.

-          Gyere! – húzta gyengéden Pistit a karjánál fogva. – Nézzük meg, mit hozott a Jézuska!

   Pistinek ezer meg ezer kérdés zakatolt a fejében. Legfőképpen azt nem tudta hová tenni, ki az, a mindenki által emlegetett Jézuska, aki csak úgy, puszta szeretetből ajándékokra költi a pénzét. Ám ezúttal is hagyta magát sodorni az árral. Ahova Edit megy, gondolta, oda megy ő is. Hiszen megígérte neki, hogy soha nem hagyja el. És esze ágában sem volt ezt megszegni.

   Két fiú meghozta a Viola néninek készített képet is. Mosolyogva adták át, telve szeretettel, ám Viola néni közömbös arccal fogadta. Mintha nem is örült volna neki; sőt: mintha egyenesen a terhére lenne a dolog. Azonnal ott is hagyták a fiúk, hogy ők is átadhassák magukat az ünnep örömének.

   Így esett, hogy az árvaház lakóinak és alkalmazottainak lelkét kívülről-belülről átjárta a karácsony szelleme. Valamilyen formában mindenkiét, kivéve Viola nénit, aki még sokáig ült a széken, komor, szigorú tekintettel.

*******************

   Másnap, közvetlenül reggeli után az igazgatónő ünnepi beszédet mondott az ebédlőben.

-          Mint azt ti is tudjátok – nézett szét a többé-kevésbé kíváncsi arcokon - , nemrég szörnyű baleset érte Klári nénit. Szerencsére mára már jobban van, de még visszatérni nem fog egy darabig. Sajnálatos dolog, hogy ez az esemény épp a szeretet ünnepét árnyékolta be, de nincs mit tenni. Ennek ellenére szeretném, hogy mindenki nagyon jól érezze magát – Rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta: - Ma egy kis karácsonyi versengésre szeretnélek titeket meghívni. Huszonhatan vagytok, úgyhogy arra kérnélek titeket, alkossatok négy csapatot úgy, hogy két csoportban eggyel többen játsszatok. A többit majd később elmondom. Viola néni majd szól nektek, hogy mikor kell készülni.

   Viola néni, aki eddig kőszoborként állt, kissé összerezzent neve hallatára. Kedvetlenül Máriára nézett, majd ismét élettelen tekintettel meredt maga elé. Mária felhúzott szemöldökkel megcsóválta a fejét, és minden további nélkül távozott.

   Pisti közömbös arccal vizsgálta a mesekönyvet, amit a Jézuska hozott. Nem tudta hová tenni az ajándékozás dolgát. Zsigereiben ugyan érezte, hogy örülnie kellene, hisz a többiek is ezt tették, mégsem érzett egyebet az ürességen kívül, ha a kezében tartott könyv borítójára nézett, mely egy kismalacot ábrázolt a fa tetején, alatta sok-sok farkas formált akkora oszlopot, hogy a legfelső állat kis híján elérte az odafönt megbúvót.

   Edit most is ott ült mellette. Nála nem volt ott a tegnap kapott ajándék; hisz neki nem volt újdonság, immár sokadik alkalommal adatott meg az öröm. Ezért aztán némileg kérdőn szemlélte Pisti különös érzelemmentességét.

   Miután Mária és Viola néni kimentek, az összes gyerek szétszéledt. Egyedül Edit és Pisti maradtak az étkezőben.

-          Nem megyünk ki az udvarra? – kérdezte kisvártatva a lány, aki kezdte igencsak kényelmetlenül érezni magát. De Pisti nem könnyítette meg a dolgát. Nemmel válaszolt. Edit erre felállt, és kijelentette:

-          Én márpedig kimegyek. Ha akarsz, majd gyere te is!

   Azzal kiviharzott, mintha puskából lőtték volna ki. Ám hiába reménykedett, Pisti aznap nem ment ki. Felballagott inkább a szobába, egyes-egyedül, és kezében a könyvvel lefeküdt.

   Félúton járt az alvás és az ébrenlét között, amikor nyílt az ajtó, és magassarkú cipők éles, sietős pattogása jelezte a közeledő lépteket. Pisti kinyitotta a szemét, majd felült. Az ágya mellett Viola néni állt, karba tett kézzel, kővé dermedve. Pisti félénken pislogott. Fogalma sem volt, mit akarhat a nevelőnő, hiszen ő semmi rosszat nem tett. Egy pillanatra úgy érezte, Viola néni sem igazán tudja, miért robogott be a szobába. De ez az érzése hamar elillant, helyét a megmagyarázhatatlan, zsigerből jövő félelem vette át.

-          A többiek az udvaron vannak? – kérdezte végül a nevelőnő, azon a színtelen, embertelen hangján, ami, többek között, hozzájárult a gyerekek iránta érzett ellenszenvéhez.

   Pisti bólintott, csak hogy ne zaklassa tovább. De Viola néni nem ment el. Sokáig úgy tűnt, akar még valamit mondani. Párszor meg is köszörülte a torkát, ám végül sarkon fordult, és távozott. Az ajtóból még utoljára visszanézett. Tekintete zavartságról, tanácstalanságról árulkodott. Mint az olyan emberé, aki előzőleg elhatározta magát, ám a megvalósítás pillanatában inába szállt a bátorsága, nem tudja, miként fogjon hozzá.

   Pisti még évek múltán is emlékezett erre a pillantásra. Mintegy közös titokként feszült kettejük között Viola nénivel.

*******************

   A szobát nemsokára megtöltötte a zsibongó gyerekhad. Mindenki a délutáni versenyre készült, izgatottan várták a nagy eseményt. Egyedül Pisti ült szomorkásan az ágya szélén. Ő nem várta, sőt, egy kicsit félt is a délutántól. Úgy érezte magát, mint a hajós, aki kicsiny csónakjával háborgó, idegen vizekre tévedt. Nem tudta megszelídíteni a hullámokat maga körül. Hiába is gondolt pozitívan az árvaházra, azért a légkör számára félelmetes maradt. Ő pedig gyáva volt, és ez gátat szabott a gondtalan életnek.

   A tornateremben székek, padok és különböző sportszerek voltak, szabályosan elrendezve, négy sorban, mindegyik sor egy-egy akadálypályának felelt meg.

   A gyerekek egyelőre egy kupacban álldogáltak. Hamarosan megjelent az igazgatónő és Viola néni, és szigorúan, tekintélyt parancsolón megálltak a terem közepén.

   Mária éles, figyelemfelkeltő hangja szakította félbe a zajongást.

-          Gyerekek, lesztek szívesek idefigyelni! Alakítottatok négy csapatot?

   Egybehangzó „Igen!”- kiáltás volt a válasz, majd a kupac négy, első ránézésre egyenlő részre oszlott. Két lány- és két fiúcsapatra. Egy apró, vékony, félénk gyerek azonban egyikben sem kapott helyet. Pisti volt az egyetlen, aki ily módon kilógott a sorból.

   Az igazgatónő Viola nénire nézett, abban a reményben, hátha cselekvésre szánja el magát, ám mivel az meg sem rezdült, megint csak neki kellett kezébe vennie a dolgot. Mielőtt a csapatok elkezdtek volna felállni a fehér, krétával meghúzott rajtvonal mögé, Mária még egy utolsót szólt.

-          Hé! Fiúk, hát ez a kis fekete bárány melyik csapatba tartozik? – Mivel senki nem méltatta válaszra, hangosabban folytatta: - Legyetek már szívesek bevenni, fiúk! Ne árválkodjon már itt szegény!

   A két fiúcsapat tagjai tanácstalanul összenéztek.

-          Vigyétek ti! – kiáltotta magából kikelve Medve. – Csak hátráltatna minket, nehogy már!

-          Nyugodj már meg, Medve! – szólt rá mérgesen Zsolti. – Mivel ti úgyis eggyel többen vagytok, ez a fiú nálunk fog játszani. Semmi de! – Intette le a szólni készülő csapattársát, majd Pisti felé fordult, és odaszólt neki: - Gyere!

   Pisti pedig ment, bár határozottan érezte magán a rosszalló pillantásokat. Legszívesebben elsüllyedt volna.

   Hát még mikor miatta lemaradt a csapata! A többiek hangos elégedetlenkedéseiknek adtak hangot. Egy szemüveges, pattanásos arcú srác ráripakodott Zsoltira, a csapatkapitányra, mondván, miatta úszik el az egész verseny.

-          Így még a lányok is megvernek bennünket! – méltatlankodott, ám hamar belátta, Zsoltival hiába veszekszik. A nyurga fiúról egyszerűen lepattogott minden egyes szó. Úgy állta a sarat, akár egy kőszikla. Amikor Pisit átadta helyét a következő csapattársának, Zsolti megragadta a karját, és erős, határozott mozdulattal maga elé fordította.

-          Rá se ránts! – mondta. – Nem lehet mindenki tökéletes. A lényeg az, hogy megpróbáltad, és nem menekültél el a helyzet elől. Büszke vagyok rád!

-          Most ugye csak ugratsz? – lépett közbe az imént sopánkodó fiú. – Erre a bénára vagy te büszke? Nekem miért nem mondtad még soha ezt? Én vagyok az egyik leggyorsabb, legügyesebb a csapatban. Ráadásul…

   Ekkor hirtelen elhallgatott. Tudta, ezúttal túl messzire ment. Fejét lehajtva várta a megérdemelt leszidást. Nem csalódott, az meg is érkezett.

-          Ráadásul? Ugye, nem azt akartad mondani, hogy… Az egyetlenegyszer történt meg. Hibáztam, te kihúztál a bajból, én pedig megháláltam. – Megvető pillantással mérte végig a fiút. – Szép kis barát vagy, mondhatom!

   Azzal visszatért a többiekhez, hogy tovább követhesse az egyre izgalmasabbá váló versenyt. Zsolti csapata csakhamar behozta a lemaradást, és nemsokára át is vették a vezetést.

   De a szemüveges fiú ezzel cseppet sem törődött. Gyűlölettől égő szemével szinte felperzselte Pistit, ahogy elhaladt mellette.

   Kettejük konfliktusát nem várt katasztrófa szakította félbe. Hirtelen néma csend állt be a tornateremben. A versenyzők ott, ahol tartottak, kővé dermedve megálltak. Mintha varázsütésre megállították volna az időt. Minden mozdulatlan lett és síri. Majd a következő pillanatban velőtrázó sikoly rázta meg a helyiséget.

   Az igazgatónő holtsápadt arcához kapott, majd sietve elindult az ominózus helyszín felé.

   Viola néni kifejezéstelen ábrázattal követte a történéseket.

   Pisti kíváncsian fordította fejét a jelenet irányába. És egy röpke pillanatra megpillantotta… A tömeg szétnyílt előtte, láthatóvá téve a mozdulatlanul fekvő testet – Edit gyenge, mégis élettel teli testét. Feje mellett apró vértócsa terült el.

   A fiú ezúttal egy pillanatra sem habozott. Utat tört magának, és a következő minutumban már ott guggolt a lány fölött, aggódva tekintve le rá. Most nem nevetett senki. Valami fennkölt, magasztos szellem lebegte körül mindannyiukat.

   Az igazgatónő elkiáltotta magát: - Valaki hívjon orvost!

   Körülnézett, de senki nem reagált. Igazából Viola néninek címezte a kérést, de a nevelőnő füle botját sem mozdította. Mária erre dühödten felpattant, és megiramodott a kijárat felé. Amikor Viola néni mellett elhaladt, szúrósan megjegyezte: - Nehogy csináljon ám valamit!

   Viola néni egy másodpercre összerezzent, de aztán ismét visszatemetkezett közömbössége álcája mögé.

   A mentők hamarosan megérkeztek, és magukkal vitték Editet.

   Pisti pedig ismét magára maradt.