Eljött a várva várt nap. Az árvaházbéli gyerekek boldogan ugrottak ki az ágyból, és rögtön nekiálltak az előkészületeknek. Többen az este elmondandó szövegüket tanulmányozták. Mások titokban, saját kezűleg készített ajándékaikra vetettek egy végső pillantást, valóban megvannak-e még, és sértetlenek-e. Esetleg egy-két utolsó simítást végeztek rajtuk, amennyiben szükségesnek látszott. Néhányan azonban igencsak tanácstalannak tűntek.

   Egy szemüveges, barna, igen soványka fiú egyenesen elsírta magát, és hangosan kiabált.

-          Ez nem igazság! Direkt Klári néninek csináltam az angyalkát. Most hogy fogom neki odaadni.

   Egy testes, kerekded arcú fiú, akinek szeme izgágán járt körbe a szobában, az ágyára telepedett, és erősen, ámde csupa barátságból átkarolta a vállát.

-          Ne sírj, Zoli, hallod? – kérlelte, már-már esdeklőn. – Ha te sírsz, én is sírok.

   És valóban, amint ezt kimondta, hangja elcsuklott, szemébe könnyek szöktek. Nyilván nem sok híja volt, hogy zokogásban törjön ki. Ám valószínűleg úgy gondolta, jobb, ha erősnek mutatja magát, mert erőnek erejével elfojtotta megindultságát, majd ismét természetes hangon szólalt meg.

-          Én sem tudom, mit tegyünk. Hiszen mindnyájan Klári néninek csináltunk ajándékot. Azt mindenképp át kell majd valahogy adni neki – Elgondolkozva folytatta: - De akkor pedig kell valamit csinálni ennek a… az új…

-          Viola néninek – szólt közbe egy nyurga fiú, aki egészen eddig az ablaknál állt, szótlanul. Ő volt az egyik tagja ama négyes klikknek, amely rendszerint elkülönült a többiektől. Talán ezért is ért mindenkit meglepetésszerűen váratlan felszólalása.

   A pillantások kereszttüzében elfordult az ablaktól, és a szoba közepéig sétált, akár az előadó, aki épp mindent lángra lobbantó koncertre készül.

   A három fiú, akikkel együtt szokta tölteni a szabadidejét, most is társalgott valamiről, méghozzá elég kedélyesen. Nyurga társuknak bizonyára ezen a napon nem volt kedve tréfálkozni. Komoly, merengő pillantással mérte végig a szobában tartózkodókat, végül megszólalt.

-          Medvének igaza van. Klári néninek postán, vagy valahogy biztos el lehet küldeni az ajándékait. Viola néninek meg valami olyan kéne, amitől azt érzi, mi mindannyian elfogadjuk őt. Valami közös…

-          De hiszen hallottátok, hogyan beszélt az igazgató nénivel – szólt közbe egy alacsony, tüzes tekintetű fiú. – Ha vele úgy beszél, amikor mérges, hogy fog beszélni velünk?

-          Hát éppen ez az – vette vissza a szót a nyurga. – Ha látja, hogy kedvesek vagyunk hozzá, lehet, hogy megenyhül. Nem biztos, de meg kell próbálni.

   Halk moraj futott végig a szobán, majd Medve állt fel, és elkiáltotta magát:

-          Szavazzunk! Ki szeretné, hogy Viola néninek közös ajándékot készítsünk?

   A többség feltette a kezét. Ezzel a szavazás egyhangúlag eldőlt. Az iménti ellenvető duzzogva visszaült az ágya szélére.

   A nyurga ismét átvette a szót.

-          Akkor valaki mondja meg a lányoknak is. Meg majd úgy kell intézni, hogy Viola néni ne tudja meg. Na, ki mondja meg a lányoknak?

-          Legyen a mi kis némaságunk! – szólt egy gunyoros hang az ablak felőli sarokból, mire többen lovak módjára felnyihogtak.

   Minden szem Pistire szegeződött. Neki még csak most esett le, hogy róla van szó.

-          Megtennéd? – lépett hozzá közelebb a nyurga; kérlelő tekintetében nyoma sem volt megvetésnek.

   Pisti bólintott, majd el is indult önkéntelenül vállalt küldetésére.

   A lányok ajtaja zárva volt. Odabentről egy árva hang sem szűrődött ki.

   Pisti idegesen lépdelt az ajtó felé, közben erősen hallgatózott. Ám semmiféle neszt nem észlelt. Már megbánta, hogy egyáltalán elindult. Miért nem húzta meg magát jobban, hogy senkinek ne tűnjön fel? Vagy elment volna a mosdóba, míg a többiek megbeszélik a részleteket…

   Hevesen kalapáló szíve visszafelé szólította, ám ekkor belegondolt, hogy jönne ki, ha eredménytelenül térne vissza. Még elesettebbnek, még ügyefogyottabbnak néznék, mint jelenleg. Erőt vett hát magán, és az ajtó elé érve bekopogott. Nem érkezett válasz. De miután idáig elért, nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Maga sem értette, honnan merítette a bátorságot, de a következő pillanatban már ott állt a lányok szobájában. Néhányan mérgesen néztek rá, amiért csak úgy berontott. Mások értetlenül, vagy közönyös arccal bámultak a betolakodóra. Csak néhány kislány arcán ütköztek ki a jóhiszemű kíváncsiság jelei.

   Pistit azonban egyik sem érdekelte. Zavart tekintetével Editet kereste. Elsőre úgy tűnt, nincs is a szobában, de a következő pillanatban meglátta. Hason feküdt az ágyában, szorosan párnájába fúrta az arcát, és nem mozdult.

   A fiúnak kedve lett volna azonnal odarohanni hozzá, de ekkor eszébe villant, mit mondott neki a lány az udvaron.

   „Én nem vagyok ám szerelmes beléd. Csak barátok vagyunk, ugye?”

   Hát persze, gondolta most Pisti. Mi mások lennének? Arról a másik dologról (Két szerelmes pár, mindig együtt jár…) neki halvány fogalma sem volt, mi fán teremhet. És úgy érezte, nem is kell megtudnia. Soha.

-          Mi van? – lépett egészen közel hozzá egy vállig érő, vöröshajú lány, és türelmetlenül várta a választ.

   Pisti ekkor egy pillanatra teljesen megfeledkezett Editről. Gondolatai viszatértek a fiúkra, na meg a tervre, amit az imént megbeszéltek.

-          A többiek… - kezdte, kissé akadozva. – Ajándékot akarnak csinálni Viola néninek. Közösen.

   A lány bólintott, majd gúnyos mosolyt eresztett meg.

-          Jó. Azt hittem, hogy a kis barátnőd miatt vagy itt. Amióta felébredt, ezt csinálja. Vagyis semmit.

   Pisti egy pillanatig elgondolkozva nézte a pizsamába öltözött, mozdulatlan Editet, aztán távozott, csendesen behúzva maga mögött az ajtót.

****************

   Ezen a délelőttön Pisti egyes-egyedül sétálgatott az udvaron. A többiek közül páran a szokásos fogócska-bújócska játékkal szórakoztak. A négyes klikkből pedig csak hárman voltak jelen – a nyurga fiú hiányzott közülük. A maradék a fiúk szobájába vonult, hogy elkészítsék a szívből jövő ajándékot.

   Pisti az egészből, úgy, ahogy van, ki akart maradni. Valamiért nem érezte úgy, hogy Viola néninek ajándékot kellene adnia. Sokkal jobban foglalkoztatta, mi lehet Edittel. Alig várta, hogy végre újra láthassa a lányt. Sejtette azonban, hogy erre a karácsonyi ünnepségig nem fog sor kerülni. Ha egyáltalán akkor hajlandó lesz kikecmeregni az ágyából. Ha mégsem, akkor… akkor kénytelen lesz tenni valamit az ügy érdekében. Hiszen mégsem hagyhatja, hogy egész álló nap csak feküdjön, mint pár nappal ezelőtt ő tette.

   Ilyen gondolatok fészkelték be magukat elméjébe, és többé nem szabadulhatott tőlük. Lehajtott fejjel sétált tovább, éppencsak ügyelve, nehogy nekimenjen egy fának.

   Ekkor, egészen váratlanul, valaki hátulról megkocogtatta a vállát. A nyurga fiú volt az.

-          Szia! – köszöntötte Pistit, miután az hátrafordult.

-          Szia!

-          Mondd csak, nem lenne kedved neked is beszállni az ajándékcsinálásba?

   Pistinek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy egyszerűen nemet mond. Némi habozás után aztán mégis rábólintott a dologra.

-          Nagyszerű! – lelkendezett őszintén a másik. – Jut eszembe, ugye, Pistinek hívnak?

   Pisti megint bólintott.

-          Oké. Én meg Zsolt vagyok. De hívj csak Zsoltinak!

   Azzal, amilyen hirtelen jött, úgy távozott.

   Pisti sokáig mozdulatlanul nézett utána. Aztán elindult, hogy teljesítse a rábízott feladatot.

   A fiúk szobája elé érve azonban egészen más jutott az eszébe. A lányok ajtaja tárva-nyitva állt. Tudta, jelenleg mindenki vagy az ajándékon munkálkodik, vagy az udvaron fogócskázik. Mindenki, kivéve Editet. Biztos volt benne, hogy a lány még most is ott fekszik az ágyán, ugyanabban a pizícióban, mint ahogy reggel látta. Így is volt.

   Lassú, óvatos léptekkel megközelítette Edit ágyát, leült annak szélére, és várt. Azt várta, a lány majd felül, elsírja bánatát, ő meg mond pár vigasztaló szót, ezzel rendbe jön minden. De nem volt ilyen könnyű dolga. Alaposan össze kellett szednie minden erejét, hogy, önmagát felülmúlva, képes legyen szíve szerint cselekedni. Néhány percbe beletelt ugyan, de végül megszólalt. Hangja reszketeg, félénk volt – de Editre elegendő hatást gyakorolt.

-          Szia! Megkértek, hogy segítsek ajándékot csinálni Viola néninek. Nem jössz segíteni?

   Edit megfordult, térdre állt az ágyon, és szorosan magához ölelte Pistit.

-          Te ugye nem hagysz el? Ugye, soha-soha nem hagysz el? Ígérd meg!

   Pisti félénken bár, de megígérte. Editnek pedig ez szemmel láthatóan jól esett, megkönnyebbült tőle. Elengedte a fiút, leült mellé, néhány perc múlva pedig együtt, kézenfogva mentek át a fiúk szobájába.

************

   A szoba közepén hatalmas, karton téglalap terült el, sok kis kartonlapból összeragasztva. Annak jobb oldalára karácsonyfát rajzoltak, ajándékokkal, balra pedig a kis Jézust, anyja szerető, álomba ringató karjai közt békésen szunnyadva. A kép fölé pedig nagy, megvastagított betűkkel: SZERETETTEL VIOLA NÉNINEK.

   Amint Edit és Pisti beléptek, a szorgos gyerekkezek azonnal abbahagyták a munkát. Minden szem rájuk tapadt, de csak pár röpke pillanatra. Aztán megkönnyebbült sóhajtással folytatták tevékenységüket.

   Zsolti odalépett Pistihez, büszkén bólintva a szemébe nézett, majd megragadta a karját, és a többiek közé húzta.

-          Szeretne… - kezdte, de észrevette Editet, ezért helyesbített: - Szeretnének segíteni ők is. Mutassátok meg nekik, mit csináljanak!

   Néhányan halkan elnevették magukat. Két lány összesúgott, majd gúnyos mosolyt vetettek az újonnan érkezőkre.

-          Na, menjetek közelebb! – tanácsolta bátorítón Zsolti. Ők pedig engedelmeskedtek, bár nem igazán fűlött foguk a dologhoz. Az, hogy mégis elvállalták, egyetlen, nem elhanyagolható ténynek volt betudható: együtt vállalták el. Kéz a kézben léptek a szobába, és teljesen mindegy volt, ki miként vélekedik róluk. Nem számított más, csak legyenek túl rajta minél előbb, hogy aztán mihamarabb élvezhessék egymás szívmelengető társaságát.

   Pistinek a karácsonyfa talpát és néhány ajándékot kellett kiszíneznie, Editnek pedig a kis Jézus ruhája jutott. Miután végeztek, szó nélkül felálltak, és az ajtó felé indultak. Zsolti utánuk szólt.

-          Hé! – Mikor azok visszafordultak, közelebb ment hozzájuk, és halkan ezt mondta: - Nagyon sokat jelent, hogy segítettetek. Én mondom nektek: ez egy plusz pont. Mindkettőtöknek. És ha én mondom, akkor az úgy is van.

   Cinkosan kacsintott, majd visszasétált a többiekhez.

   Pisti még sokáig emlékezett erre a „plusz pont”-ra. Bár nem tulajdonított neki túlzott jelentőséget, valahol úgy érezte, még hasznát veheti ennek.